„Elvi ellenfele” a jelenlegi hatalomnak (máshol: "minden pártnak"), ezért ahogy "1957-ben nem fogadta el a József Attila-díjat sem, mert osztályfőnöke, Háy Gyula író és osztálytársa, Csurka István író börtönben ült", most sem veszi át a jelenlegi hatalomtól (?) a Pro Urbét, miközben nem akarja összemosni a két helyzetet - mondta a Magyar Hírlapnak. Ha átvenné, „azt mondanák, hogy Moldovát is megvették” - tette hozzá.
Az író tehát úgy véli, a hatalomtól ne fogadjon el semmit. Csakhogy – amint azt a Hírlap újságírója is felemlíti – elfogadta többek között a Kossuth-díjat 1983-ban. Itt jön az indoklás legkülönösebb része: kijelenti, meggyőződésből tette, azt hitte, a szocializmus az a berendezkedés, amely „megoldja a lakosság gondjait”. „Sajnos, nem így alakult”, mondja, majd hozzáteszi, akkor a korrupció mértéke jóval kisebb volt a mainál.
Nem nehéz kiolvasni a plebejus indíttatást az író szavaiból, úgy véli, olvasóközönsége, a kisemberek is úgy gondolkodnak, ahogy ő. Nem tudjuk, hogy gondolkodnak. Éppenséggel beszavazták a hatalomba a szocialistákat, akik között annak a rendszernek az örökösei is ott ülnek, amely Moldova szerint a megoldás lehetett volna. Vagyis Moldova maradt elvhű és ők nem? Ez is egy olvasat. Különösen, hogy Moldova őszintén ismeri el, hitt az előző rezsimben, bár kissé nagyvonalú, ahogy a szocializmust a „sajnos, nem így alakult” félmondattal intézi el. Ennél némileg súlyosabb a helyzet; még évtizedekig nyögni fogjuk e félresikerült kísérletet. S hol az elvhűség, ha 56 harcaiban fegyveresen vett részt, 57-ben nem vette át a fiatal írók József Attila díját, nem akarván legitimálni a rendszert; akkor miért legitimálta mégis azzal, hogy 67-ben átvette a SZOT díjat, 73-ban, 78-ban a József Attila díjat, majd 83-ban a Kossuthot? Mi történt közben? Talán az, ami az egész társadalommal: amnéziába esett?
Moldova remek kisprózákkal indult, a Gázlámpák alatt (1966) című novelláskötete a magyar novellairodalom fontos darabja, tudósítás a pesti proletárnegyedek világából. A Negyven prédikátorral (1973) nálunk is feltalálta a történelmi fikció mára igen divatossá vált műfaját. Tényregényei, szociográfiái látletek voltak az ország állapotáról. Nem volt ez ellenzéki irodalom, de kritikus, pusztán azzal, hogy arról beszélt, ami van. Szemléletmódja ugyanakkor árulkodó: tükrözi és megerősíti az előítéleteket, ahogyan a cigány bűnözésről ír (Bűn az élet, 1988). A Kádár-rendszer és az Aczél-kultúrpolitika ragacsos, nyúlós lényegéhez tartozik, hogy Moldova mindezzel ünnepelt író lett, díjakat kapott. És vett át. Konrád Látogatója (1969), Haraszti szamizdatos Darabbére (1973) nem véletlenül szúrta jobban a hatalom szemét, mint Az Őrség panasza (1974), vagy az Akit a mozdony füstje megcsapott (1977). Nem kérdőjelezte meg a rendszer alapjait, míg azok igen; nem vitte végig következetesen gondolatmenetét. Talán önmagát kellett volna meghaladnia ehhez. Vagy tartott attól, hogy levonja az igazi következtetést: hogy hazug az egész?
Moldova most beszél bátran arról, hogy hazug az egész. Igen, nyilván hazug egy csomó minden. De éppen a főváros díjának elutasításával lehet erre rámutatni? Mégiscsak Budapest civil díja ez, még ha a közgyűlésben pártok ülnek is. Az már a jelenlegi (másképp nyúlós, ragacsos) magyar közállapotokra jellemző, hogy egyetlen gesztus sem lehet annyira civil, hogy ne keveredne gyanúba.