„Kapolcsi Művészetek Völgye Fesztivál, július 31. Taljándörögd, 17.00 Lőtér, Design árverés cseréptörés nélkül. Közreműködik Szalai András építész, művészettörténész. A Magyar Iparművészeti Egyetem Szilikát Tanszékén a 70-es évektől raktározott, a hallgatók által készített üveg-, kerámia-, porcelántárgyak kerülnek árverezésre.”

Érdekes és felháborító programról értesülhetünk a kapolcsi központú Művészetek Völgye kapcsán. A jeles rendezvényt, úgy tűnik, valakik tréfából pénzcsinálásra használják, ami manapság megbocsátható bűn, sőt akár erény is lehetne, de…

És itt a nagy „DE”. Magam is a Magyar Iparművészeti (akkor még Főiskola) Egyetem hallgatója voltam a nyolcvanas évek elején, amikor is elég furcsa gyakorlat megdöbbent tanúja lehettem. Sajnos, áldozata is.

Minden félév végén a hallgatók úgy számolnak be a tudásukról, hogy kis kiállítást rendeznek a munkáikból, tervezési feladatok megoldásaként született műtárgyakból, illetve tanulmányrajzokból. A kiállításokra vendégek is bejöhetnek, akik megnézhetik az évközi és a diplomamunkákat. Az iparművészeti szakok egyetlen napra pakolják ki az alkotásokat. A tanárok ekkor döntenek az érdemjegyekről. A legjobb munkákat évtizedek óta egy erre a célra kijelölt bizottság begyűjti és mindenféle átvételi elismervény vagy bizonylat nélkül archiválja. Feltehetően raktárba küldik őket, mindenesetre örökre eltűnnek a hallgatók szeme elöl. Mikor annak idején rákérdeztünk, hogy miért történik ez így, az illetékesek azt mondták, hogy ezek a művek az iskola tulajdonának tekinthetők, a tanárok szellemi termékeinek. A hallgatók nem formálhatnak jogot rájuk.

Már akkor felmerült bennünk, hogy azért valami közünk csak van saját munkáinkhoz. Ami a tanárokat illeti, többnyire csak az utolsó napokban ismerik meg, mivel foglalkoztak korábban a diákok. Különben is, milyen alapon tették el és tüntetik el ma is a hallgatók munkáit? Ezekkel a jól sikerült alkotásokkal – mert persze elsősorban a legjobbakat teszik el – a pályakezdők elindulhatnának, bemutathatnák azokat kiállításokon, készíthetnének belőlük katalógust, weblapot. Ehelyett az iskola reklámoztatja magát velük. A szerzői jog elidegeníthetetlen jog. Ezeknek az alkotásoknak egyoldalú eltulajdonítása a munkát létrehozó hallgató hozzájárulása nélkül (vagy kényszerhelyzetében történő hozzájárulásával, mert ellenkező esetben nem lehet az egyetem hallgatója) legjobb esetben is erkölcstelennek tekinthető, pláne, ha erre 30 évvel később kerül sor.

Annak idején a Balázs Béla Stúdióban (BBS) hasonló gyakorlat dívott. Minden ott készült film, mivel a BBS költségvetéséből és részben annak stábja segítségével készült, a stúdió tulajdonaként szerepelt a fesztiválokon, mozikban és a televízióban. A rendszerváltoz(tat)ás után mégis valahogy rendezték vagy rendezni próbálták a méltatlan viszonyokat. Hisz a rendezők évekig még honoráriumot sem vehettek fel, nemhogy jogdíjakat kaptak volna a közlések, vetítések után. Az utóbbi években az a gyakorlat honosodott meg, hogy a BBS-ben készült filmek részben ugyan a Stúdió tulajdonában maradtak, de az alkotók, elsősorban a rendező vagy annak jogutódja minden esetben bizonyos (30–50) százalékot kap a befolyt jogdíjakból. A BBS ma már nem dönt egyedül a nála készült filmek sorsáról, közreadásáról. És nem is árverezik el őket.