Tagadhatatlan, hogy lovasnép vagyunk, lovunkat az égre ugratjuk, s kis szerencsével olykor lehozunk egy csillagot. S ha ló nincs, jó lesz a Pegazus is, tartja a néphit, legalábbis erről tanúskodik az a meghökkentő mennyiségű skandalum, amelyet hétről-hétre produkálni képesek a költészet művelői vagy bírálói. Ha megpróbáljuk számba venni, hogy csak egy éven belül kik és miért kaptak hajba, ki kivel vívott a költészet pástján, máris bajban leszünk.

Magukat költőként aposztrofálók tartanak rasszista beszédeket, amire legelőször költő reagál, akinek intésére közel száz író/költő hagyja el az Írószövetséget. Egy köztiszteletnek örvendő irodalmár kritikustársait meginti, mert egy körkérdésre, miszerint melyik volt a kedvenc verses-kötetük az évben, az ő kedvenc kötetét nem említik. Egy közkedvelt hetilapban költő fasisztázza le költőtársát, amiből folyondáros vita keletkezik, többek között költők közreműködésével. A metrót versekkel díszítik, nyilván azt feltételezve, hogy az utazóközönség, a kortárs poéták soraiban gyönyörködve, akár az utazási nehézségeket is hajlamos lesz elfelejteni. A Túlélő TV Show-ban pedig az egyik túlélő (vagy túl nem élő) azt a feladatot kapja, hogy verseket szavaljon.

Hogy a költészet miért nem találhatja meg helyét, hogy miért küzd ma is a költő a romantikus váteszi szereppel, hogy miért épp a költő az, akinek feladata az igazság feltárása, az igazságért való kiállás, a felmutatás, a küzdés - kideríthetetlen. A fent említett skandalumok, a magát költőnek valló Döbrentei Kornél szerepvállalása, a költészet szempontjából felfoghatatlan. De poétikai eszközökkel mérve, éppúgy talányos a költészetet igazán magas szinten művelő Parti Nagy Lajos amúgy nagyszabású és bámulatosan nagyhatású kiállása is, ahogy Döbrentei szózataira reagálva egyszerre nyolcvannégy irodalmár társa előtt tárta ki az Írószövetségből való távozás ajtaját. De nincs az a verselmélet, amellyel megmagyarázható, hogy a szintén poéta Báthori Csaba a Magyar Narancs hasábjain miért állította ifjú költőtársáról, Térey Jánosról, hogy fasiszta volna, s az is meghökkentő, miért éppen ez a vita mozgatta meg hetekre a Narancs olvasóit.

Ezeket a skandalumokat tulajdonképpen már-már elfeledhettük volna, ha az Élet és Irodalom legutóbbi számaiban nem éppen egy költészetről szóló összecsapás borzolta volna fel a kedélyeket. Ezúttal az összezördülés tárgya az volt, hogy egy kritika szerint bizonyos vers-válogatások léte megkérdőjelezhető. Erre egy költő felmorrant, s megfeddte a kritikust. A vita tehát tart. Lángra kap a költői szenvedély. De azt sem feledhetjük, hogy eközben majd ezer oldal mai magyar vers (Szép versek, Magvető, 300 oldal; Az év versei, Magyar Napló, 294 oldal; Költők könyve, Noran, 240 oldal) jelent meg. Tehát nemcsak költők, de költemények is születnek.

Vajon a közszerepet vállaló költőnek még mindig a Pilvax asztala az igazi terepe, akár egy Új Petőfié, vajon sosem pihenhet meg a Margit-sziget hűsítő tölgyfái alatt? Vajon valóban megkívánja-e ma a költészet, az irodalom, az olvasók potenciális vagy valós hada a harcos kiállást a Pegazus lovasaitól?