Sajnos, a hazai könyvkiadás nincs valami rózsás helyzetben. Kiadók tűnnek el a süllyesztőben, könyvterjesztők számolódnak fel. Senki nem tudja, mit kéne tenni, lemondani a Guttenberg galaxisáról, s az interneten elérhetővé tenni a könyvek textusát vagy lemondani a könyv szép-tárgy mivoltáról, s úgy nevezett print-on-demand kiadókat hozni létre. Ha a könyvek szövegállománya bárki számára elérhető lenne, s viszonylag olcsón letölthetővé válna egy VilágKönyvtár, ez praktikus, ám falanszteri megoldás volna, s kissé sokat kellene még ehhez várni. A print-on-demand kiadás mint középutas megoldás pedig - miszerint ma megrendelek egy könyvet, holnap egy gép kinyomtatja, egyszerűen beköti, s házhoz szállítják -, valami miatt nem képes elnyerni az olvasók rokonszenvét.
S miért kerül olyan sokba egy könyv előállítása? A könyvkiadás minden lépcsője megoldásért kiált. Nincs jó helyzetben a terjesztő, a nyomda, a kiadó, s legkevésbé helyzetének ura a szerző. A terjesztés megoldható talán kevesebb ember közbeiktatásával, lehet olcsóbb nyomdát keresni (de találni nemigen), ki lehet dobni a kiadói alkalmazottakat az utcára vagy számlásként lehet őket foglalkoztatni. Aztán még mindig alig spóroltunk. Ezért van hát, hogy a kiadó leginkább a szerzőn szeretne spórolni, azon a személyen (azokon a személyeken), akik amúgy is a legkevesebbe kerülnek. De megvan a kiadói ideológia: a nyomdásznak, a terjesztőnek, sőt még a szerkesztőnek sem boldog öröm, ha a szerző könyvét a polcon látja, de nem így van ezzel a szerző (aki mellesleg esetleg éveken át gyötrődött művével). Ám tagadhatatlanul minden könyvvel a szerző életműve épül (már ha kiadó nem rontja el, írja át a nevét – sajnos erre is volt már példa).
Hogyan spórolhatunk a szerzőn? 1. nem fizetjük ki a honoráriumát – erre ezer a példa. 2. olyan szerződést kínálunk a szerzőnek, amely szerint honoráriumot nem, hanem eladás utáni százalékot kap, tudva, hogy a könyvet csak csepegtetve fogjuk eladni, tehát néhány évig ráér a honor. 3. halott szerzőket adunk ki.
Ha a harmadik megoldást választjuk, ügyeljünk, egyetlen jól körülhatárolt, majdnem áthághatatlan törvénye van a könyvkiadásnak, ez pedig az, hogy a szerzői jog a szerző halálától számított hetven évig él. Tehát, ha igazán spórolni akarunk, kizárólagosan 1934 előtt elhunyt szerzőket adjunk ki, vegyük be válogatásainkba. S ha bárkinek erről eszébe jutott volna egy kedves könyve, melyben a magyar novellisztika vagy a poézis csak a század hajnaláig képviseltette magát, s nem értette, miért történt ez, akkor most megoldásra talált. Sajnos a kiadói gyakorlat nekrofil. S annak is ezt a furcsa, az orvostudomány által eleddig le nem jegyzett módját űzik a könyvkiadásban: a hetvenegy éve halott szerző a legszerelmetesebb szerzőjük.
