"...születtem, elvegyültem és kiváltam" József Attila szobra Budapesten © Horváth Szabolcs

"Kommunista volt, minden sérelme, tévedése ellenére is hű maradt világnézetéhez, s a forradalom ügyéhez. (...) Költői nyelvünkbe - anyanyelvünkbe - foglalta az egész szocializmust, annak csaknem minden árnyalatával." A költő születése 75. évfordulójának, 1980. április 11-ének előestéjén, a nem véletlenül az angyalföldi József Attila Színházban tartott díszünnepségen summázta (és aktuálpolitizálta) ekképpen József Attila életművét Aczél György. A politikai bizottsági (pb) tagságában alig néhány nappal korábban megerősített miniszterelnök-helyettes már hónapok óta készült nagyszabású beszédére. S hogy a kádári kultúrpolitikát meghatározó Aczél mennyire fontosnak tartotta ezt az iránymutató megnyilatkozását, ékesen bizonyítja, hogy a "József Attila díszünnepség sajtóterve" (amelyet a pártközpont készített elő) mind a négy országos napilapot kötelezte a beszéd teljes szövegének közzétételére.

Noha a kerek évfordulók bűvölete elég régi hagyomány, József Attila születésének 75. évfordulója több szempontból is határkőnek, sajátos állomásnak bizonyult. Agárdi Péter irodalomtörténész - aki az 1975-öt követő évtizedben a Magyar Szocialista Munkáspárt központi apparátusában Aczél egyik közvetlen segítője volt - úgy emlékszik vissza, főnökében "igen komoly volt a szándék", hogy átértékelje a Rákosi-korszak kulturális főkorifeusa, Révai József által létrehozott magyar szellemi panteont. A gödörből - vagyis a politikai süllyesztőből - éppen kikerülő Aczélt persze elsősorban a művészet és a művészek (újra)értékelésekor megfogalmazható aktuálpolitikai üzenetek motiválták. 1973-ban, amikor például "Az élő Petőfi"-re változtatta a Révai (és az ő famulusa, Horváth Márton) által meghirdetett irodalompolitikai "Lobogónk Petőfi" jelszót, Agárdi értelmezésében ezzel a személyi kultusz szellemi felszámolását kívánta érzékletessé tenni, ugyanúgy, ahogy a nemzet nagyjai közé be-, illetve visszaemelt Eötvös József, Széchenyi István, Ady Endre, Derkovits Gyula vagy Bartók Béla esetében is. Agárdi szerint nem lehet eléggé értékelni Aczél konszolidációs politikai állásfoglalását, amely a József Attila-évforduló kapcsán hangsúlyozta: a szocialista irodalom fő vonalába állított Petőfi-Ady-József Attila-triász immár egyáltalán nem rekeszti ki az irodalmi kánonból például Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt vagy éppen Kassák Lajost.

Ez aligha vitatható, ám az Aczél-beszéd már idézett határozott kijelentését, miszerint József Attila töretlen kommunistasága megkérdőjelezhetetlen, éppen azokban az években vonta kétségbe - akkor még csak kisebb példányszámú folyóiratokban és könyvekben - mind több irodalmár és történész. A politika által preferált József Attila-kutatás pedig minél mélyebbre ásott, annál több, a "megbízók" számára kínos, kényelmetlen vagy egyenesen tűrhetetlen (ma már egyébként evidenciának számító) momentumra és összefüggésre bukkant. Olyasmire például, hogy az illegális kommunista párt és József Attila viszonya - melyet a Révai-érában Horváth Márton úgy jellemzett, hogy "a párt volt József Attila anyja" - nemhogy felhőtlen nem volt, hanem egy idő után már szakadék tátongott közöttük. Vagy arra, hogy a kései, "a költő betegsége alatt írt" versek tudomásul nem vétele magát az életművet torzítja el végletesen.

Feszegetni kezdték azt is, hogy a múzeumok páncélszekrényeibe rejtett, ám szűkebb körben mégiscsak ismert pszichoanalitikus iratok (melyek többsége teljes terjedelmében csak az 1990-es évek közepén látott nyomdafestéket Magyarországon) ugyanúgy alapvetően formálnák át a költőről tudottakat, mint az, ha végre szó es(het)ne József Attila kései szellemi társairól, akiknek a nevét viszont a magyar kommunista hatalom - "renegátságuk", "megveszekedett szovjetellenességük" vagy 1956-os szerepük, nyilatkozatuk miatt - jószerével még kinyomtatni is alig engedte. Pedig az irodalomtörténetből liberalizmusa miatt hosszú időre kitessékelt Szép Szó köre (Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, Faludy György) vagy a szociáldemokrata Mónus Illés, illetve a kommunista világmozgalomnak látványosan hátat fordító Arthur Koestler hatásának elemzése nélkül aligha lehet teljes értékűen szólni József Attiláról. S akkor még nem is említettük a József Attila szerelmi lírájának utolsó ihletőjével, - a később a nagy vetélytárs, Illyés Gyula feleségévé lett - Kozmutza Flórával kapcsolatos tabukat (HVG, 2004. február 28.), melyeknek firtatásával a szocialista rendszer nagy társutasa, Illyés sértődött volna meg.

Aczélnak 1980-ban tehát nemcsak irodalomtörténeti, hanem politikai kihívásra is felelnie kellett, s a választ a "teljes József Attila" szlogennel, illetve azzal a kijelentéssel vélte meglelni, hogy József Attila örökségét "nem engedjük feldarabolni". Ünnepi beszédében így már nyugodtan kijelenthette: "természetesen lehet és kell is kutatni József Attilát", s bármifajta részeredmény publikálható is. Nyomban lefektette ugyanis az irodalomtörténeti kutatások politikai alapját is: a "klasszikus értelemben vett örökéletmű" mi mást is fejezne ki, mint azt, "amit ma nemzeti egységnek, az internacionalizmust is magába foglaló szocialista hazafiságnak nevezünk".

Az Aczél Györgyről 1997-ben monográfiát közreadó Révész Sándor érzékletesen mutatta be, hogy állítólag legalább százan véleményezték a beszédtervezetet, amely a legendárium szerint vagy harminc változat után véglegesült. Naplója tanúsága szerint még Illyés is adott néhány apró nyelvhelyességi tanácsot, majd "világos és jó összefoglalásnak" nevezte a szöveget, s a "nemzeti büszkeség és a világirodalom gazdagítása" kitétel is tőle származott. 1980 januárjában az Aczéllal sajátos kapcsolatban álló Illyés (HVG, 2001. december 22.) igencsak húzódozott attól, hogy tagja legyen az év elején megalakult József Attila Emlékbizottságnak (JAE). Naplóbejegyzése szerint azzal indokolta távolmaradását a "még díszebéddel is csábító" Aczélnak: "Feszélyez - szégyenkezésig -, hogy én még élek." Ám más helyütt szerepel a valószínűbb ok: a félelem attól, hogy "József Attila ünnepségeiben benne lesz a támadás »ellenünk« is". Illyés tehát nem vesz részt az emlékbizottság egyetlen - alakuló - ülésén, neve mégis szerepel a patikamérlegű akkurátussággal összeállított listán. A Magyar Országos Levéltárban őrzött JAE-iratcsomóból az is kiderül, hogy a tagok névsora 1979 szeptembere óta egyébként is apróbb-nagyobb változásokon ment keresztül. Decemberig tartott, amíg a pb előbb hozzájárult Aczél emlékbizottsági elnökségéhez, majd ahhoz is, hogy ő legyen az áprilisi országos ünnepség fő szónoka.

A József Attila-emlékév legfőbb hatalmi üzenete már ekkor, több mint negyed évvel a jubileum előtt körvonalazódott, majd közzé is tétetett a bizottság egyetlen közleményében: e szerint "amiért a költő egész életében harcolt, az nagy részben már valóra vált". Ezt volt hivatott bizonyítani az ilyenkor szokásos vers- és prózamondó verseny, több képzőművészeti pályázat, valamint az év végén a Parlament szomszédságában, Andrássy Gyula miniszterelnök 1945-ben eltávolított lovas szobrának helyén felállított, egy stilizált Duna-parti lépcsőn merengve ülő, Marton László készítette József Attila-szobor. S mindezek árnyékában - vagy fogalmazhatunk úgy is: védernyője alatt - egy korábban elképzelhetetlen szerkezetű ünnepi műsor (melyet Fodor András költő állított össze) már a halálból visszatekintve foglalkozhatott a költő műveivel. E megközelítésben volt azért némi rafináltság is, mivelhogy a szinopszis szerint "József Attila szárszói tragédiája nem közönséges öngyilkosság, sokkal inkább a társadalmi igazságért vállalt, saját boldogulását az elnyomott közösség érdekével egynek tudó küzdelem mártíriuma volt".

Az említett levéltári dokumentumokból kiviláglik, nemcsak az aczéli beszédnek, hanem a műsor forgatókönyvének is született jó néhány változata, merthogy a pártos bírálók kevesellték a költő világnézeti elkötelezettségének hangsúlyozását. S ha az irodalmi értelmezésben nyílt is alkalom némi ügyeskedésre, az előkészületeket kézben tartó Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes leiratban közölte beosztottjával, Bíró Zoltán főosztályvezetővel (az MDF későbbi alapító elnökével), hogy a nagyközönségnek szóló plakátoknak "az évforduló ideológiai, politikai mondanivalóját magas művészeti színvonalon és félreérthetetlenül" kell kifejezniük, ezért aztán "nemkívánatos, hogy mai polgári József Attila-interpretációk kapjanak képzőművészeti megfogalmazást". Az ekképp eligazított osztályvezető nem sokkal később egy igen lényeges kérdésben sürgetett "mielőbbi állásfoglalást". Nevezetesen arra várt választ, hogy a díszünnepségen hol üljenek a JAE tagjai, mivelhogy 43-an nem férnek fel a színpadra, s ha köztük "szelekcióra kerülne sor", az csak sértődéshez vezetne. A kérdésre salamoni válasz érkezett: "Az első sorban mindenkinek jut hely." Ezután már csak azt kellett eldönteniük a felsőbb hatalmaknak, hogy az ott ülőkből "kiket mutasson majd közelképben a tévé kamerája".

Noha az emlékév minden részletében megtervezett fő eseménye az utolsó pillanatáig az előzetes elképzelések szerint zajlott le, az utókori visszatekintő - így például a HVG által megkérdezett József Attila-kutató, Tverdota György (aki negyedszázaddal ezelőtt már tagja volt az emlékbizottságnak) - joggal állapíthatta meg, hogy Aczél valójában csak utóvédharcot folytatott, mivelhogy az általa 1980-ban éppenséggel lezártnak hirdetett József Attila-értékelésben a következő másfél évtized döntő fordulatot hozott.

Már a 75. évforduló évében olyan tanulmányok láttak napvilágot - például a ma is magasan jegyzett József Attila-kutatók közül Beney Zsuzsa, Németh G. Béla, Stoll Béla, Szőke György, Tamás Attila vagy éppen Tverdota György tollából -, amelyek éppen a már említett tabukérdésekre keresték csökönyösen a választ. S nem is közvetve ezt tárgyalta a József Attila kéziratai és levelezése című, máig megkerülhetetlen bibliográfia is, amely először adott hírt sok, a nagyközönség elől elzárt "ismeretlen" kéziratról. S ha az 1980. áprilisi tematikus folyóiratszámok óvatos szerkesztői bölcsességgel nem feszegették is a kijelölt ideológiai határokat, a nagy ceremóniát követő hónapokban már kezdtek átlépni rajtuk. "A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd" címmel a pesti bölcsészkaron szervezett november végi kétnapos tudományos konferencián pedig - ahol egyébként igen éles viták folytak egy-egy vers értelmezéséről - a résztvevők többsége számára egyértelmű lett, hogy a politika által diktált "teljes József Attila-kép" és az általuk megismert költői életmű teljességgel szétvált egymástól.

MURÁNYI GÁBOR