Anton Vidokle Újragondolni a művész szerepét © Schneemeier Andrea

Anton Vidokle:  Két kollégámmal együtt kértek fel, hogy dolgozzunk ki koncepciót a Manifesta (kortárs művészeti vándorfesztivál - a szerk.) számára, amely 2006-ban Cipruson lett volna. Különböző lehetőségek merültek fel, próbáltuk újragondolni a biennálék és megakiállítások mechanizmusait, a régió jellegzetességeit, így Törökországhoz és Bejrúthoz való közelségét. Végül egy olyan kísérleti művészeti iskola létrehozását javasoltuk a Manifesta intézményére és pénzügyi keretére támaszkodva, amelynek struktúrája valahol a tematikus rezidenciaprogram és az egész város számára nyitott iskola között helyezkedik el. Kétévi kutatás után - melynek során kísérleti iskolák sorát tanulmányoztuk (a Black Mountain college-tól a Bauhausig) - alakult ki a program. Ez hat kulcstémára épült, és a UNP-ből ismert művészek, filozófusok, valamint néhány fiatal művész vett volna benne részt. Végül a Manifestát politikai okokból lefújták. A programok helyszínei egyaránt megtalálhatók lettek volna a török és a görög közösség területén, de a sziget politikai megosztottsága ezt nem tette lehetővé. Bár a kezdetektől fogva jeleztük, hogy elképzelésünk az egész városra kiterjed, a városvezetés hirtelen megváltoztatta a feltételeket, ami olyan mértékben blokkolta a projektet, hogy már nem lehetett továbblépni. Ez nagyon furcsa helyzet volt: kétéves intenzív kutatás után, amelynek során a kiállításstruktúrától a művész szerepéig a kortárs művészet szinte minden alapfogalmát végigjárod, egyszer csak leradíroznak. Végül úgy döntöttünk, megpróbáljuk valamilyen új formában továbbvinni a projektet, megtartva a fő koncepciót. Így a UNP nem kiállítás vagy biennále, hanem teljesen új projekt. Mindenképpen valami produktívat akartunk létrehozni a Manifesta 6 kudarcából. Berlin ideális helyszínnek tűnt. Londonhoz vagy New Yorkhoz hasonlóan itt a rengeteg művész, filmes, kurátor erős kulturális közeget alkot, de az ottani költségekhez képest minden a töredékébe kerül. Nikolaus Hirschsel, a projekt építészével akadtunk rá a helyszínre, majd 2006 októberétől elkezdődtek a szemináriumok.

Megváltozott-e a projekt természete azáltal, hogy kikerült a hivatalos intézményi struktúrából és független kezdeményezésként működik?

Igen, mindenképpen. Ami a UNP-ben történik, átfogóbb, mint a ciprusi kiállítás lett volna. Egy év alatt megfelelő mélységben végig lehet járni az összes témát. A biennále két-három hónapja alatt minden túl gyorsan és kaotikusan történt volna. Másrészt Cipruson minden nagyon nehézkesen és bürokratikusan zajlott.

Említetted, hogy a nagy művészeti központokhoz képest a ciprusi kontextus másfajta közeget alkot a projekt számára. Miben látod ezeket a különbségeket? A periférikus közeg másként alakítja diskurzust?

Ez egészen másfajta diskurzus, nem a centrum és periféria viszonya a tét. A kortárs művészeti közbeszéd nagyjából azonos Bogotában, Buenos Airesben vagy éppen Berlinben. Egyfajta konszenzus mutatkozik a kortárs művészet és a kulturális termelés alapvető problémáival kapcsolatban. Finanszírozási eltérések persze léteznek, ahogy a koncepciók alakulnak. A közönség is különböző lehet.

Épp ez az egyik erőssége a UNP-nek. Mivel nagyon nemzetközi a közönség, az emberek különböző megközelítéseket vetnek fel, amelyek részben saját eltérő kontextusaikból erednek.

Igen, de ezek a kultúrák mégis ugyanannak a nyugati humanista diskurzusnak a részei. Nagyon bánom, hogy nem sikerült ezt a projektet a Közel-Keleten megvalósítani, ahol szerintem nemcsak igazán különbözik a kontextus, de a referenciapontok is mások. Nem vagyok történész, de ez összefügg a modern és a kortárs művészet, illetve kultúra kialakulásával, a francia forradalom eszméivel és a polgári/civil attitűd formálódásával. Ez a fajta polgári individualista szemlélet ebben a formában nincs jelen ezekben az országokban, ahol a nemzetállamok is konstrukciók, nem pedig történelmi folyamatok eredményeként jöttek létre. Így a köztér és a politikai hatalommal rendelkező polgári szubjektum fogalma sem létezik valójában. Dubaiban, Abu-Dzabiban vagy Sarjahban is látszik a törekvés, hogy importálják a nyugati kortársművészeti intézményrendszert - anélkül, hogy a szubjektum, aki számára ez a rendszer felépült, jelen lenne a kultúrában.

A projekt az e-fluxtól függetlenül működik?

Nem, az e-flux működteti és támogatja pénzügyileg is, ez teremt lehetőséget a megvalósulásához.

A program résztvevői - Boris Groys, Martha Rosler és mások - a művészet szerepére és mechanizmusaira kérdeznek rá, új - a piacon kívül működő - lehetőségek után kutatva. Én úgy látom, a UNP is ilyen intézmény.

Igen, de mégsem gondolom, hogy ez egy merőben új kezdeményezés. Inkább egy nagyobb diskurzus része. Charles Esche Eindhovenben, Maria Lind Stockholmban hasonló problémákat feszeget (Műértő, 2007. május). A biennálestruktúra több szálon is kötődik a piac mechanizmusaihoz. Elemzésekor ezt a viszonyrendszert is kritikusan vizsgáljuk. Iskolaként a UNP-nek elsősorban a művész szerepének újragondolása az alapvető problematikája. Az e-fluxhoz kötődő más művészeti projektjeim is alternatív kulturális intézményi formák és mechanizmusok lehetőségeit kutatják.

AZ UNP épülete Berlinben A múzeumok lázasan új szerepeket keresnek © Schneemeier Andrea

(Anton Vidokle) Az artist run space is problematikus struktúra: szintén olyan modell, amelyet újra kell gondolni, akárcsak a múzeumok működését. Ez összefügg a kulturális apparátus, a köz-tér és a köz-beszéd mechanizmusainak átalakulásával. Az individuum hatalma és politikai hatásköre eltűnőben van, az esztétikum, amely a nyugati kultúra bizonyos pontjain aktívan összekötődött a politikummal, elkülönülni látszik a társadalmi közbeszédtől. Emiatt gondolom nagyon fontosnak új modellek keresését. A múzeumok szinte hisztérikusan kutatnak új küldetésük, új közönség, a legitimáció új forrásai után. A piaci struktúrákban, aukciókon, vásárokon hasonló folyamatok láthatók. Egy új, nemzetközi burzsoázia létrejöttéről beszélnek, miközben igazából csak egy új, mobil rétegről van szó, amelynek tagjai megengedhetik maguknak, hogy művészetbe fektessék a pénzüket - akár Kínából, Franciaországból vagy Latin Amerikából legyenek is valók. De ennek az osztálynak a politikai programja teljesen különbözik a hagyományos burzsoáziának az államban betöltött szerepétől.

Miben látod a kortárs művészet lehetséges kritikai pozícióinak szerepét?

Számomra egyfajta holisztikus megközelítés a meghatározó. Igazán érvényes kritikai pozíció csak akkor jöhet létre, ha ehhez rendelkezésre áll egy bizonyos autonóm szféra. Ilyen autonóm szférát létrehozni bonyolult dolog. Nem könnyű olyan anyagi támogatást találni, amely független attól a bejáratott rendszertől, amit kritizálsz. Ez az intézménykritikai praxisok egyik problémája. Végeredményben azoktól az intézményektől függenek, amelyeket kritikusan vizsgálnak. Nekünk az e-fluxszal véletlenül sikerült kialakítanunk egy olyan struktúrát, amely némi függetlenséget biztosít számunkra. De nem mondanám, hogy ez kritikai praxis. Számomra sokkal izgalmasabb új, működő modelleket kidolgozni.

A UNP működése is kritikus, de nem negatív értelemben, inkább új pozíciókat keresve. Az események nagy részén részt vettem, s úgy látom, a különböző résztvevőknek megvan a saját programjuk. Ezek összekapcsolódnak egyfajta közös kutatási programmá?

Mindenképpen vannak összekötő szálak, de szándékunk szerint a program alapvetően nyitott. Szinte lehetetlen ilyen erőteljes elképzelésekkel bíró személyiségeket egy struktúrába kényszeríteni. Végül is három nagyobb téma köré csoportosulnak az előadások. A posztkommunista állapot és a baloldali intellektuális pozíciók vizsgálatával akartam kezdeni, majd Walid Raad és Jalal Tuffic szemináriumán a lehetséges művészeti pozíciókat vettük szemügyre, és azt, hogy miként értelmezhető a művészetről való gondolkodás háború idején. Tirdad Zolgdhar és Liam Gillick a művészeti körforgás és a disztribúció mechanizmusait vizsgálják.

Az UNP milyen szerepet tölt be Berlinben?

Lenyűgöző hogy, az emberek 80 százalékát nem ismerem, és ez a mozgás sok mindent megváltoztat. Az elmúlt két év során rengeteg interjúban és előadásban beszéltem egy olyan iskola iránti igényről, amely nyitott a város és a közösség számára, de ez csak akkor valósulhat meg, ha érdeklődés is mutatkozik iránta. És itt, Berlinben ez igazán adva van.

A közönség összetétele nagyban befolyásolhatja a diskurzust. A budapesti szituáció inkább a ciprusihoz hasonló…

Tavaly nyáron, az e-flux videokölcsönző megnyitóján jártam Pesten. A Műcsarnok egy nagy kiállítóhely, de nem lehet csak a megnyitó alapján ítélni…

Egy megnyitó más természetű, mint egy folyamatos párbeszédet és szellemi munkát igénylő workshop. Vannak hasonló kezdeményezések Budapesten is, például a tranzit.hu által működtetett szabadiskola (Műértő, 2007. április), de ott a közönség szűk körű, szakmai jellegű.

Ez nem feltétlenül negatív dolog. Nem a számok a legfontosabbak. Biztató érezni a nagy érdeklődést, de mi nyolc emberrel is elégedettek volnánk, azt hiszem.

Ugyanakkor a közös tudás szintje és a viszonyítási keretek tágassága is meghatározza a diskurzus minőségét és nyitottságát. Olyan művészek, mint Martha Rosler, Valid Raad, de még talán Liam Gillick is kevéssé ismertek a magyar szintéren.

Páldi Livia és Molnár Edit (kortárs művészettel foglalkozó kurátorok - a szerk.) is említettek bizonyos történelmi okokat. Például korábban a támogatások lehetővé tették, hogy a művészeknek ne kelljen más források után nézniük, s ez bizonyos elszigeteltséget eredményezett. Másrészt a nyelv sajátos volta is egyfajta lingvisztikai buborékot képez. Olaf Nicolai német képzőművész, aki a nyolcvanas években Budapesten tanult, és még ma is gyakran jár a Lukács-archívumba, említette, hogy Lukács György mennyire mellőzött az ottani szellemi közegben. New Yorkban olyan művészek számára, mint Allan Sekula vagy Martha Rosler, Lukács a XX. század egyik meghatározó gondolkodója.

Végezetül beszéljünk a UNP terveiről!

Egy rádióállomás létrehozásán gondolkodunk, amely az egyik emeleti szobában működne, és a UNP korábbi szemináriumain túl néhány művész önálló programját is sugározná. Nyáron nyílik a UNP épületében a Martha Rosler Könyvtár, ahol olvasókörök és különböző események is otthont kapnak majd.

Schneemeier Andrea
A cikk a Műértő című lap júniusi számában olvasható.