Budapesti Wagner-napok 2008
Richard Wagner: A nibelung gyűrűje – tetralógia
június 19-22. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A Budapesti Wagner-napok keretében
Fischer Ádám Ő és a zenekar nem fáradt bele a négy napba © Pető Zsuzsa/Művészetek Palotája |
Idén gördülékenyebb, csiszoltabb lett az első két darab előadása. A tavalyi nyomvonalon haladva dolgozták ki a másik két részt; az átlátszó üvegfal installáció, amely ajtószerűen nyíló elemekből áll, jól szolgálta a Siegfried vizuális környezetét. A fal esztétikusan világítható, vetíteni lehet rá álló és mozgó képeket, árnyakat, amelyek asszociációra késztetik a nézőket. Ez az eszköztár abban a pillanatban zavaróvá vált, ha túlságosan konkretizálni próbálta a miliőt: például Az istenek alkonyában, amelyben a Gibichungok várát jelenkori menedzserirodaként ábrázolta. Schörghofer ebben az utolsó részben csupán dizájnerként működött, s nem mutatkozott olyasvalakinek, akinek személyes, önálló elképzelése van Wagner művéről. A 2008-as verzió – szerencsére – nem tekinthető véglegesnek, lezártnak, mert Fischer Ádám többször is hangsúlyozta, hogy az alapelvet föl nem adva készek finomítani a produkció bármely elemén.
A tavalyi szereposztás idén néhány ponton megújult, ami természetes, hiszen a Budapesti Wagner-napok sorozata – amely remélhetően hagyományos fesztivállá nő – ma még alkalmi esemény. Így is elmondható, hogy ennyi neves és kitűnő, a pályája zenitjén járó énekes hosszú évek óta nem járt Budapesten. Fischer Ádám minden szerepre megtalálta az ideális szereplőt. Könnyű neki – vélhetnénk –, hiszen mindegyikükkel dolgozott már Bayreuthban, Bécsben, Zürichben, Münchenben vagy másutt. Éppen ezért kivitelezhető ez a tényleg őrült vállalkozás – annak ellenére, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben nincs lehetőség hosszú próbaperiódusra, hiszen a Művészetek Palotájának feszes műsorrendje ezt nem teszi lehetővé. Az sem valószínű, hogy a sztárok hosszú budapesti „állomásoztatását” elviselné a Wagner-napok költségvetése. Egymás tudására, tapasztalatára és ambíciójára lehet csak építeni.
Idén Alan Titus személyesítette meg Wotant A Rajna kincsében és a Siegfriedben. Az énekes 2001-ben találkozott Bayreuthban Fischer Ádámmal – amikor a karmester az elhunyt Giuseppe Sinopoli előadásait átvette. A Rajna kincse számára újdonság volt, robusztus, tekintély parancsoló alkatához képest erőtlennek mutatkozott. A Siegfriedben – amelyre nyilván jobban fölkészülhetett – a vándor isten szólamát magabiztosan, energikusan énekelte. A négy egymást követő este legszebb emlékeit éppen a Siegfried adta. A látvány tartózkodó egyszerűsége hagyta az énekes-egyéniségeket kibontakozni; talán a hangok színe és a karakterek is ez alkalommal simultak leginkább össze. Christian Franz (2006-ban Parsifal, 2007-ben Loge A Rajna kincsében és A walkür Siegmundja) Siegfriedként is elsöprő sikert aratott, miután idén is abszolvált egy remek Logét. Franz magától értetődő természetességgel bújik a Wagner-hősök bőrébe. Birtokában a varázslatos képességnek, ami nem tanulható, csak fejleszthető. Kicsit kocka termetű, nyaka szinte nincs is, nem tudni, hogy a fekete ing alatt enyhén pocakosodik-e vagy monumentális rekeszizmot fejlesztett. De elhiteti, hogy ő a mozgékony láng-Loge és a rettenthetetlen Wälsung-ivadék: Siegfried, aki szerelemre gyújtja a fényes eszű Brünnhildét. A hang ő és ő a hang – nem számít, hogy mikor szép és mikor csak jellemző, mert mindig drámai szituációt teremt.
Ez a drámai készség hiányzott eleinte A walkür idei Siegmundjából, Stig Andersenből, aki végül Az istenek alkonya Siegfriedjévé lényegült át. Hasonlóképpen hozzá és Alan Titushoz, nehéz volt megbarátkozni Susan Bullock Brünnhildéjével, ami arra utal, hogy a kész első részekbe nehezebb volt beállni, mint a két új előadásba. Bullock is Az istenek alkonyában bontakozott ki igazán. A karakterben és mennyiségben is jelentősebb szerepet szépen építette föl, és a végére a megszokottnál könnyebb szoprán orgánum sem zavart. A Siegfried Brünnhildéjeként – A walkür Sieglindéjeként is színre lépő – Evelyn Herlitzius mutatkozott be. Jó híre megelőzte az énekesnőt, aki minden regiszterben erőteljes hang birtokosa, talán a kelleténél több vibratóval. Hogy ez valami átmeneti tünet-e vagy egyszerűen ilyen, majd ősszel kiderül, amikor a budapesti közönség Beethoven Fideliójának Leonórájaként már ismerősként üdvözölheti őt.
A walkür Wotanját a finn Juha Uusitalo énekelte, aki hangszeres múltjának megingathatatlan muzikalitásával tűnt föl. Honfitársa, Matti Salminen Az istenek alkonya Hagenjeként tért vissza a Művészetek Palotájába. Martin Welker idén is Alberich figurájában nyújtott (most már három részben) emlékezetes alakítást. Cornelia Kallisch Erda, illetve Waltraute szerepében új szereplő volt. Németh Judit A Rajna kincse és A walkür Frickájában ismételt, friss feladatot pedig Az istenek alkonya egyik nornájaként kapott. A főszerepekre meghívottak mellett a jelentős és kisebb, ám fontos szólamokban is elsőrangú művészek léptek pódiumra a német nyelvű előadásokon: Herczenik Anna, Schöck Attala, Temesi Mária, Wierdl Eszter, Fekete Attila, Gál Gabriella és mások.
Tavalyi méltatásunkban is kiemeltük a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának ihletett előadását. Az eltelt egy év rengeteg, itt nem részletezhető, egzisztenciális fenyegetettségből eredő pszichikai teherrel sújtotta az együtteseket. Ez azonban a teljesítményükön nem hallatszott, méltán hívták ki őket a színpadra Az istenek alkonya és a Budapesti Wagner-napok végén. A közönség vastapsát kiérdemelték, nemcsak lelki és fizikai állóképességükkel, (ami önmagában sem kevés), hanem odaadásukkal, amellyel Fischer Ádámot követték.
És Fischer Ádám? Nos, az őrült vállalkozás spiritus rectora úgy pattant ki a négy este után a pódiumra, mint aki valóban kész nyomban elölről kezdeni az egészet. Jövőre sokan ismét szívesen vele tartanának.
Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely
