Francis Bacon: Triptichon, 1976 © AP

Hiszen ha sokan és sokszor mondják, hogy itt a visszaesés, akkor az tényleg könnyebben bekövetkezhet, hiszen a piaci szereplőket ma nem túl nehéz elbizonytalanítani. Ilyen körülmények között mindenki nagyító alatt vizsgálja a legapróbb fejleményeket is, és olyan apró tünetekből hajlamos messzemenő következtetéseket levonni, amelyek korábban észrevétlenül maradtak. A Neue Zürcher Zeitung cikkírója például a Sotheby’s májusi New York-i aukciójáról tudósítva megjegyezte, hogy – a forintra átszámítva többmilliárdos tételeknél – „csak két-három kéz emelkedett a magasba, és azok is csak hosszas gondolkodás után”. Egy San Franciscó-i galériás pedig abban vélt válságjelet felfedezni, hogy egy vevőjelöltje (az Art Baselen) „ötször is elment a standról, mielőtt végre rászánta magát, hogy 1,3 millió dollárért megvegye Martin Kippenberger festményét”. Lehet, hogy néhány galériás nem örül annak, hogy a gyűjtők ma megfontoltabban vásárolják a százmilliós-milliárdos tételeket, mint egy-két éve, ez azonban önmagában nem válság, hanem letisztulás, egy túlfűtött állapot utáni konszolidálódás. Lehet, hogy a kezek tényleg lassabban emelkedtek a magasba a legutóbbi aukciókon, de a licitcsaták végül mégis minden korábbinál magasabb áron fejeződtek be – a példánkban említett aukción is.

Abban persze a borúlátó elemzőknek igazuk van, hogy egy elhúzódó válság aligha maradhat következmények nélkül a műkereskedelemre és a műgyűjtésre mint befektetési formára. Ám ezek a hatások nem feltétlenül rövid távon érvényesülnek, befolyásukat pedig számos tényező módosíthatja, tompíthatja, vagy akár kompenzálhatja is. Gondoljunk csak a műgyűjtés mint befektetés „bizalmi indexének” növekedésére vagy az új, tőkeerős gyűjtői rétegek megjelenésére Oroszországban, valamint Ázsia és a Közel-Kelet több országában.

A Sotheby’s és a Christie’s februári nagy londoni aukciói után (Műértő, 2008. március) májusban New Yorkra irányult a figyelem. Itt a megfigyelők nemcsak a piac általános állapotáról reméltek pontos képet kapni, hanem arról is, hogy nem inog-e meg a város piacvezető szerepe. Az itteni aukciókon az erős külföldi jelenlét ellenére is a hazai vevők voltak/vannak többségben, s a legerőteljesebben éppen az ő pozícióikat rendíthette meg az ingatlanhitelezési válság, valamint a dollár elhúzódó gyengesége.

Nos, a két vezető ház modern- és kortársaukciója az optimistákat igazolta: ha ritkult is valamelyest a levegő a legmagasabb árfekvésű művek kategóriájában, a licitek alakulása és ennek köszönhetően az összforgalom is felülmúlta a várakozásokat. A Sotheby’s 83 tételéből 73-at, a Christie’s 57 tételéből 54-et tudott értékesíteni; a bevétel meghaladta a 362, illetve a 348 millió dollárt, azaz a két ház együtt csaknem akkora forgalmat produkált a kortárs művekkel, mint februárban a teljes londoni aukciósorozaton az impresszionistákkal és a klasszikus modernekkel együtt. A két estén összesen 26 művész ért el rekordárat, köztük Bacon, Klein, Baselitz, Beuys, Manzoni, Rauschenberg és Freud. Megdőlt a két legfontosabb összesített rekord is. A kortárs műért valaha kifizetett legmagasabb ár ezentúl (de valószínűleg nem túl sokáig) az a 86,28 millió dollár, amit a Sotheby’snél Francis Bacon monumentális, 1976-ban festett Triptichonjáért adtak. (Ez az összeg 63 százalékkal magasabb Bacon eddigi legjobb eredményénél.) Széles körben elterjedt, de hivatalosan meg nem erősített hírek szerint az aukciósház közleményében „európai magánszemélyként” leírt vevő az orosz multimilliárdos Roman Abramovics megbízásából licitált. A Christie’s az élő művész munkájáért kifizetett 33,6 millió dolláros rekordárral vigasztalódott. Ezt a csúcsot mostantól Lucian Freud 1995-ös aktja tartja, amelynek egy meglehetősen telt idomú londoni munkaügyi hivatali alkalmazott, Sue Tilley volt a modellje. Ehhez a képhez is tartozik egy kis történet. A rekordár nemcsak Freudot, hanem a most 130 kilót nyomó, 51 éves hölgyet is az érdeklődés előterébe állította. Címlapon szerepelt a Financial Timesban, a The Observernek pedig elmesélte, hogy egy bulvárlap megalázóan alacsony összeget, 500 fontot ajánlott neki azért, ha ugyanabban a pózban – és persze ugyanúgy meztelenül – egy fotót csinálhat róla.

Mindkét háznál fontos, bár eltérő szerepet játszott Mark Rothko. No 15 című, 1952-es munkája, melynek agresszív vörös színei valósággal kirobbannak a sárga háttérből, a Christie’snél 50,4 millió dollárral az aukció legmagasabb (és Rothko eddigi második legjobb) árát érte el. Másik, kvalitásaiban a No. 15-től valamelyest elmaradó alkotása ugyanakkor a Sotheby’snél nem talált vevőre.

Előzetesen komoly feltűnést keltett, hogy a Sotheby’s – meglehetősen kockázatos módon – egyszerre három jelentős munkát is piacra dobott Yves Kleintől, de az eredmény a házat igazolta. Az aranyszínben pompázó MG9 csaknem a négyszeresére emelte Klein eddigi rekordárát, és 23,5 millió dollárért került egy ismert New York-i kereskedőhöz, míg a klasszikus kék IKB 1 is 17,4 millióig jutott. Arányaiban a legtöbbet eddigi legmagasabb árán a máris új Andy Warholként ünnepelt japán Takashi Murakami tudott javítani: frivol szobráért több mint 15 millió dollárt adtak, míg eddigi csúcsára „csak” 2,7 millió volt.

Közismert, hogy a Christie’s – Realty International nevű cége révén – a nagy értékű ingatlanok közvetítésében is érdekelt, az azonban újdonság volt, hogy portfóliójuk egyik tételét most az aukció keretében értékesítették. Richard Neutra emblematikus alkotása, az 1946–1947-ben Palm Springsben épült Kaufmann-ház becsértékének alsó határán, 16,8 millió dollárért kelt el.

Bár a vevők – és főleg a végső megrendelők – kiléte nem mindig kerül nyilvánosságra, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a tételek több mint felének új tulajdonosa amerikai, azaz e tekintetben sincs változás a korábbiakhoz képest. Európa felzárkózása folytatódik ugyan, a „number 1” azonban egyelőre továbbra is New York.

Megemlítjük, hogy közvetlenül a Sotheby’s és a Christie’s után színre lépett New Yorkban a Phillips de Pury is, amely főleg az élő művészek, és közöttük is elsősorban a közép- és a fiatalabb nemzedékek kategóriájában igyekszik megszilárdítani és tovább építeni pozícióit. Ezen a területen a 60 millió dolláros összforgalom jó eredménynek számit, de az aukció azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az új, még „felépítés alatt álló” sztárokba viszonylag kevesen mernek többmilliós nagyságrendben befektetni. A legmagasabb árat (3,6 millió dollárt) a derékhadhoz tartozó, 54 éves amerikai Robert Gober érte el, aki festőként vált ismertté, de az utóbbi években főleg térinstallációk készítésével foglalkozik. Folytatta jó szereplését a pop-artból is ihletet merítő 40 éves, ugyancsak amerikai Mark Grotjahn is. Velük ellentétben a 47 éves Mark Bradford műve először szerepelt ilyen rangos árverésen, és máris 322 ezres árat ért el.

Ami a különböző irányzatokat illeti, úgy tűnik, a figuratív festészet (például a lipcsei iskola) évei után a gyűjtői érdeklődés most újra eltolódik az absztrakt munkák irányába. E tendencia tartóssága persze ma még éppúgy kérdéses, mint az, hogy meddig tart a piac ma még csaknem töretlennek tűnő lendülete.

Emőd Péter