Az év általam legjobban várt négy napja július 31. és augusztus 3. közé esett, ekkor tartották meg a Gyöngyös melletti Sástón az underground zenék és szubkultúrák mátrai örömünnepét, a Fekete Zaj Fesztivált. Az egyre jobban szűkülő hazai fesztiváluniverzumban igazi kuriózum a Zaj megmaradása, amiben az a legjobb – amellett persze, hogy minden évben megbízhatóan szállítja az igazi zenei ínyencségeket és a felfedezésre váró új kedvenceket –, hogy itt introvertáltként sem érzem azt, hogy lehúzna az emberek között töltött idő, sőt, épp ellenkezőleg: feltöltőleg hat hasonló gondolkodású és ízlésű fesztiválozókkal közösen osztozni a zene örömében és a szabadság élményében. Ebben az elfogadó és érzékeny közegben pedig a kapcsolódás is könnyebben megy, mint a túlhajszolt mindennapokban: itt ismeretlenül is közelebb érezzük magunkat a koncerteken mellettünk állókhoz.
A harmónia érzetét a természeti környezet közelsége csak még tovább erősíti. Hegyek és erdők közt, tóparton és nádas mellett, kacsák, baglyok és denevérek birodalmába csöppen itt a sokszor nem éppen harmonikus zenéket kedvelő „zajongó”. A Fekete Zaj ugyanis az extrém metaltól a darkwave-en és post-punkon át egészen a noise-ig és kísérleti elektronikáig a legkülönbözőbb rétegzenei műfajokat vonultatja fel, a közös nevezőt pedig a legtöbb esetben az újító szellemiség, a kreatív határfeszegetés és a sötétebb hangvétel jelenti. A nemzetközi headlinerek mellett a Zajon hangsúlyos szerep jut magyar undergroundnak, és különösen a fiatal tehetségeknek is.
A hazai színtérről az első nap kaphattuk el a Denevért, az utóbbi években kibontakozó magyar posztpunk-reneszánsz legdinamikusabb duóját. Akinek elege lett a város melegéből, a mátrai 25 fokban jót táncolhatott hűvös dalaikra, amiket helyenként spanyol ének tesz szexivé.
Denevér
Fekete Zaj Fesztivál / Járosi Alina
Vannak olyan előadók, akiknek kedvelése egyfajta zenei Rorschach-tesztként nyújt belső térképet a rajongóik pszichéjéről. A nyitónap headlinere, a Have A Nice Life is egy ilyen zenekar. Zajos shoegaze-ből, nyers poszt-punkból, elszállós poszt-rockból és légies dark ambientből építkező zenéjüket a nihilizmus és a klinikai depresszió sűrű köde lengi át. Koncertjük azért is számított igazi kuriózumnak, mert a connecticuti zenekar nem túl gyakran turnézik még a hazájában sem, egy-egy európai fellépésük pedig ritkaságszámba megy. Viszonylag visszafogott, atmoszférikus búsongásra számítottam tőlük, ehelyett a zúzást, az elmélyülést és az érzelmeket remek arányérzékkel adagoló előadásuk kitörő életenergiával rázott fel. Ezek az arcok a színpadon, dalaik tanúsága szerint, átmentek ugyanazokon a szarságokon, amiket őket értő és érző közönségük is megtapasztalt, de itt vannak, és itt vagyunk mi is, akiket az ismerősség és a sorsközösség érzete megnyugvással és békével tölt el. Mindhárom albumukról egyaránt válogató műsoruk érzelmi (Kékes)tetőfoka a Defenestration Song volt, ami egész biztosan a bőre alá kúszott mindenkinek, aki kacérkodott már idejekorán a halállal: a dacos „képtelen vagyok elfogadni ezt az egészet”-ből mostanra a Have A Nice Life-fal együtt mi is eljutottunk odáig, hogy az egyik szemünk mosolyog, a másik homályos – igen, ez az élet, ilyen volt és ilyen lesz mindig, de mégis, milyen jó, hogy nem haltunk meg!
Have A Nice Life
Fekete Zaj Fesztivál / Bands Through The Lens
A szó jó értelmében teátrális előadásokban is gazdag volt az idei fesztivál. A nyitónapon fellépő, kaotikus nevű, varietékre emlékeztető színpadi megjelenésű Sleepytime Gorilla Museum nem kevésbé kaotikus zenéjében egymáshoz látszólag alig illő zenei műfajok alkotnak a Mr. Bungle-hoz hasonlóan érdekes egyveleget. A New York-i Imperial Triumphant avantgárd jazzt progresszív black metallal vegyítő zenéjét antik istenek aranymaszkjai mögé bújva adta elő – a hanyatló Róma és Fritz Lang Metropolisa által egyaránt inspirált, ízig-vérig modern, nagyvárosi zenéjük kontrasztosan dübörgött az éjszakai erdőségben.
Imperial Triumphant
Fekete Zaj Fesztivál / Bands Through The Lens
A következő napon a legendásan sokszínű és zeneileg kísérletező portlandi underground színtérről érkező Emme műsora is egy összetett, szimbolikus performansz volt. A screamot trappel és harsh noise-zal vegyítő Emme a New York-i zajpapnő Pharmakonhoz hasonlóan intenzív, dühös, az előadó és a közönség közötti határokat átlépő produkcióval hívta fel magára az erdőbe kilátogatók figyelmét. A Witch Club Satan nevű, csak női tagokból álló, norvég feminista black metal trió pedig corpse paintben és fedetlen felsőtesttel, vérvörös színpadon sikoltozott égbekiáltó társadalmi igazságtalanságokról, a nők ellen évszázadok óta elkövetett erőszakról, öröklődő traumákról, a bolygónk tönkretételéről, háborúról és népirtásról. Zaklatott, hisztérikus előadásmódjuk a female rage megnyilvánulásaként értelmezhető a black metal hagyományosan maszkulin zsánerében.
Witch Club Satan
Cabrera Martin
Pénteken lehetett elcsípni a hazai underground egyik legkülönlegesebb formációját, a Kajgünt, akiknek minden koncertje más és más: teljes improvizáción alapuló zenéjük a jazz, metal, világzene, progresszív pszichedélia kísérletező, sodró lendületű fúziója.
A fesztivál legegzotikusabb produkcióját idén a Belső-Mongóliából érkező Taiga duója szállította. Elszállós elektronikus zenéjükben a lüktető szintiket hagyományos sztyeppei nomád hangszerekkel és vibráló torokénekkel egészítik ki.
Taiga
Cabrera Martin
A második nap leghangosabb koncertjét a finn Oranssi Pazuzu követte el. Pszichedelikus-krautrockos avant-garde black metaljuk kozmikus kapukat döngetett, amit még inkább kihangsúlyozott az ismerősen különös hangzású, finn nyelvű átszellemült sámánének. Zenéjük szűk csigalépcsőn ereszkedik le a tudat mélyeibe, kikapcsol és megszabadít a pillanattól, hogy feloldjon az általa nyitott galaktikus fekete lyukban.
Oranssi Pazuzu
Cabrera Martin
Az idei Zaj legnagyobb hazai felfedezése számomra a Bufo Alvarius volt. Iszonyat dögös, seggrázós-bólógatós pszichedelikus noise-rockot játszanak old school punkos attitűddel. A hol nyeglén beleszarós, hol politikus-társadalomkritikus szövegeiket zaklatottan üvöltő ének a ’70es évek legőszintébb hagyományaiba hoz elementáris erejű friss lendületet. Profizmusuk és szerénységük pedig szintén megnyerő: a srácok mintha nem is lennének tisztában azzal, hogy milyen menő zenét játszanak. Erről a nagyon fiatal zenekarról – dobosuk a koncert napján ünnepelte 19. születésnapját – még sokat fogunk hallani.
Mennyire lesz jó annak a zenekarnak a koncertje, amelynek már a beállásán elindul a headbangelés? Spoiler: nagyon. A harmadik napon fellépő belga Doodseskader az idei fesztivál talán legjobb koncertjét adta. Zenéjükben a sludge- és nu-metal, a hardcore, a hip-hop, a noise és az elektronika alkot újszerű és izgalmas elegyet, hangzásuk pedig annyira erőteljes és mellbevágó, hogy azt náluk népesebb tagsággal bíró zenekarok is megirigyelhetnék: az ex-Amenrás Tim De Gieter és Sigfried Burroughs duója egy basszusgitárral, dobbal és némi hangmintával olyan tornádót varázsolt, ami sok hajkoronát lengetett meg a közönségben.
Doodseskader
Fekete Zaj Fesztivál / Járosi Alina
Egész testet átmozgató, hihetetlen energiákat felszabadító zenéjüket pedig könyörtelenül őszinte, élveboncolást végző dalszövegek kísérik, amelyekben egyszerre dühösen és végtelenül sérülékenyen tör elő a modern ember minden szorongása, elszigeteltsége, magánya, frusztrációja és önsorsrontása, a szabadság, az értelem és az elfogadás iránti olthatatlan vággyal együtt.
Azzal a nyíltsággal, amivel a Doodseskader kirakta a szívét a színpadra, lehengerelte, felrázta és megérintette közönségét, akikkel végig közvetlen és roppant szimpatikus módon kommunikált. „Nézzetek szét magatok körül: fivérek és nővérek vagytok, mi mind egymás testvérei vagyunk” – mondta a fejtetőtől lábujjhegyig kivarrt basszusgitáros-énekes. Egyik dalukat azoknak az embereknek ajánlották, akik valamilyen okból kifolyólag nem élhetik meg a szabadságukat – egy másikat pedig azzal vezettek fel, hogy tudják, vannak itt köztünk most olyanok, akik nincsenek egészen jól, de megéri kitartani, mert higgyük el, hogy lesz jobb is. Elmondták, hogy ők egy „kis zenekar” és hálásak azért, hogy ezen a fesztiválon játszhatnak, és hogy mennyire szeretik Magyarországot, csak azért bíznak abban, hogy a jövő évben már nem marad az Orbán-rendszer – kiszólásukra poharak sokasága emelkedett a magasba elismerő sikítások és taps közepette.
Kiemelkedően hangulatos koncertet adott az erdőben lévő Kilátó színpadon a kortárs hazai poszt-rock egyik legnagyobb ígérete, a Törzs. Instrumentális zenéjük úgy késztet elmélyülésre, hogy közben nem húz le, rétegzett és komoly, de mégsem depresszív. Dalaikból ismerős vidékek domborzata rajzolódik ki lelki szemeink előtt, az utazás a nagy egésztől az apró részletekig terjed. Koncertjük igazi felüdülésként hatott a sok üvöltés, károgás, hörgés és sikítás után, a nevükhöz és szellemiségükhöz tökéletesen passzoló természeti környezetben.
„Valld be, hogy csak azért akarsz menni Tudósokra, hogy kiabálhasd a Mocskos Fideszt!” – hangzott a gyanúsítás a Tudósok fellépésére igyekvők közül a tömegben. És valóban: drMáriásék koncertjén, miközben „egy nagy büdös f@szt mutattunk” a hatalomnak, elszórtan ugyan, de azért hallhatóan felcsendült az idei nyár fesztiválslágere, a Mocskos Fidesz is. A fesztivál legjobb hangulatú show-ját hozták össze, amely felért egy stand-up esttel – amikor épp nem táncolt, akkor vigyorgott a közönség, aki drMáriás jótanácsát megfogadva inkább őket hallgatta meg, mint „a szar metalzenekarokat”. A Tudósok megbízható módszerekkel kiszámították, hogyan férkőzzenek a „zajosok” szívébe: egy percnyi hangos zajkeltést indítványoztak Ozzy Osbourne emlékére. Majd mikor a koncert felére már eléggé bemelegedett a közönség, és együtt énekelte velük szürreális és profán, vulgáris és vicces, de a prosztóság mögött társadalomkritikát és filozófiát is rejtő szövegeiket, drMáriás elégedetten állapíthatta meg: „Na, úgy látom, a Sátán meghozta az enerdzsit.”
Tudósok
Eve Mate / Photographic.hu
A zárónapon lépett színpadra az extrém metalt elektronikus zajzenével házasító Bong-Ra. A multiinstrumentalista, a breakcore-tól a doomjazzig számos műfajban alkotó Jason Köhnen új irányokat vevő projektje visszatérni látszik az előadó metalos gyökereihez: immár trióként, két gitárossal kiegészülve kalapálják szét a neuronláncokat a hallgatóság agyában. Friss számaik a Black Noise című albumról meleg fogadtatásra találtak a Fekete Zaj közönségénél.
Bong-Ra
Fekete Zaj Fesztivál / Bands Through The Lens
Az idei fesztivál számomra a CMC koncertjével zárult. A ’80-as, ’90-es évek úttörő hazai zenei projektje, a közel 30 év után újjáéledt CMC (Cro-Magnon’s Cola) apokaliptikus látképeket festő indusztriál-EBM zenéjét Allen Ginsberget idéző, expresszív, magyar nyelvű szabadversek kísérik, melyek hipnotikus belső mozit indítanak el. A kinyilatkozatásszerű, elszavalt-suttogott szövegek emberi létezésről, társadalomról, művészetről és jövőről nyugtalanító hatást gyakorolnak a hallgató tudatára, miközben a sötét tánczene mozgásra bírja és teljesen kikapcsolja az embert ebben az indusztriális danse macabre-ban.
Mindemellett a Fekete Zaj korántsem csak a zenei élményekről szólt, örömteli tendencia, hogy az utóbbi években egyre több művészeti ág képviselőjének ad bemutatkozási lehetőséget. Idén talán a tánc volt fókuszban a délutáni programok között. A nyitónapon a The World Tethers nevű produkció, a szlovén Anamaria Bagarić butoh által ihletett kortárstánc-előadása egyedül képes volt lebilincselni a közönség figyelmét a Kacsatónia „színpadán”, a tó közepén, a fűzfák alatt. Noha egy félmeztelen, agyaggal bemázolt testű nő volt jelen, egy nemtelen személyt, az embert láttuk a maga természetes valójában: zajzenére, bámulatos izommunkával előadott mozdulataiban a modern világ és az idő szorításában élő ember kitörési vágya bujkált – az emberé, aki olykor magába roskad, de aki újra és újra erőt merít önmagából.
The World Theters
Fekete Zaj Fesztivál / Járosi Alina
Az akusztikus koncertek és táncelőadások mellett számos egyéb nappali program is várta a fesztiválozókat, akik különféle, művészetterápiás vagy kézműves workshopokon engedhették szabadjára a kreativitásukat, zenei témájú panelbeszélgetéseken vehettek részt vagy fesztiváldíjas rövidfilmeket tekinthettek meg a Friss Hús és a Malter Filmfesztivál jóvoltából. Civil szervezetek is képviseltetik magukat minden évben a Zajon, idén a Budapest Bike Maffia, a Bagázs Közhasznú Egyesület, a Transvanilla Egyesület, az Autistákról Autistáktól Egyesület, az Eszkuláp és a Herosz Állatvédő Egyesület aktivitásain is ismerkedni lehetett a civil szervezetek tevékenységével, küldetésével.
Fekete Zaj Fesztivál
Fekete Zaj Fesztivál / Járosi Alina
A Zaj idejére immár hagyományosan, minden évben művészeti alkotásokkal és éjszakai fényfestéssel elvarázsolt erdővé változtatott sástói rengeteg nemcsak a fesztivál látogatóit, de a környékbelieket és a turistákat is vonzza, akikkel ilyenkor előfordul, hogy legnagyobb meglepetésükre belesétálnak egy koncertbe a Sástó kis szigetén.
Az erdőt belakó kiállítás pedig az idén félévszázados Vágtázó Halottkémek előtt tisztelgett. A Rituális Színház díszleteit idéző installációk egy olyan ősi világba repítették vissza a fesztiválozókat, ahol az erdő volt a templom, a kövek az áldozati oltárok, a transzcendens fénye pedig minden létezőben megcsillant.
Elvarázsolt erdő a Fekete Zajon
Cabrera Martin
A Fekete Zaj Fesztivál nekem idén is a különleges zenék, a közösségi élmény és a természet alkotta gyógyító energiájú védőburkot jelentette – egy olyan helyet, ahol revelatív felfedezésekkel, régi és új ismerősökkel és a létezés örömével találkozik az ember.
