„Az egyperceseket különösen azért szeretik, mert tudják mihez kötni őket, ez pedig nagyon fontos az orosz olvasónak. A rövid abszurd novella vagy groteszk anekdota 20. századi orosz variánsát művelte például Danyiel Harmsz, vagy a mai kortársak közül Ljudmila Petrusevszkaja, Jevgenyij Popov” – magyarázza a HVG-nek az újabb oroszországi kiadásoknál bábáskodó Kiss Ilona, a moszkvai Magyar Kulturális Központ volt igazgatója. Az 1942-ben elhunyt Danyiel Harmsz író-humorista szintén egyfajta minimalizmus híve volt, A találkozás című mikronovellája például e két sorból áll: „Nos, elment egyszer egy ember a munkahelyére, az úton pedig találkozott egy másik emberrel, aki, miután vásárolt egy veknit magának, épp hazafelé tartott. És tulajdonképpen ennyi az egész.” De még a szerbek is „a mosolygós közép-európai Harmszként” emlegették Örkényt második, 2000-es megjelenését követően – mondja Vickó Árpád, az egypercesek szerb fordítója. Igaz, az első, 1985-ös megjelenés előtt még Franz Kafkához hasonlították, azt emelve ki, hogy a kafkai parabolák után Örkény parabolaparódiákat teremtett.

A német Suhrkamp Kiadó szerkesztője, Katharina Raabe bevallotta a HVG-nek: először az 1972-ben elhunyt Günther Eich Vakondok című prózagyűjteményével akarták párhuzamba állítani az egyperceseket, de elvetették az ötletet. „Egyrészt Eich szürreálisabb, így a hasonlat tévútra vezetett volna, másrészt Örkény unikum, nincs hozzá fogható.” Tény, hogy a magyar szerzőt a műveltebb olvasók és a színházba járók már ismerhették arrafelé (1980-ban megjelent már egy NDK-s egyperceskötet is), így a kiadó a Németországban élő, igen ismert Konrád György író borítóra kiemelt szavaival kínálta a művet: „Abszurd az egész, ahogy van.”

A sokféle kiadás alapján annyi megállapítható, hogy a rövid novellákat szinte minden országban másért szerették. Finnországban az abszurditás mellett azt emelték ki, hogy „Örkény mindent le tud írni röviden. Az olvasók szerették a sokféle témájú történeteket és metsző stílusát” – informálta a HVG-t Kanerva Eskola, a finn Atena Kiadó szerkesztője. A rövidséget díjazó angol kritikák pedig egyenesen „szupertakarékosnak” titulálták a novellákat, valamint azt hangsúlyozták, hogy sugárzik belőlük a magyarok „túlélésvágya” – említi Szöllősy Judit, az angol fordító.

A németek – mások mellett a Die Tageszeitung című napilap 2003-ban – a „mininovella” feltalálójaként ünnepelték a szerzőt. A berlini újság kritikusa az egyperceseket a két világháború közötti amerikai képregényekhez látta hasonlónak: néhány precíz vonal, minimális szöveg. „Nem idegen a szerzőtől mindaz, ami embertelen, és éppen ezért nem a magas erkölcs apostola, hanem kegyetlen pontosságú megfigyelő” – analizálta Örkényt egy évvel korábban a Neue Zürcher Zeitung hasábjain Andreas Breitenstein. Egy másik kritikus, Hubert Spiegel pedig azzal az abszurdba hajló gondolattal játszott el a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, hogy vajon rá lehet-e majd venni egy regény elolvasására azt, aki megszerette az egyperces novellákat.

Pedig az örkényi miliőt nem mindig könnyű lefordítani egy másik kultúra nyelvére. „Ilyen rövid szövegeket nehéz átültetni, el kell kapni a belső ritmust, a »flegmaságot«, amely szenvedélyeket takar, és a csattanót, amely sokszor közömbösséget színlel” – így Gerendás Judit, a Venezuelában élő spanyol fordító. A kulturális különbségek olykor lábjegyzeteket is indokolttá tettek. A spanyolban például a pogácsát kellett elmagyarázni, míg „a szlovén olvasóknak azt kellett megvilágítanom, hogy mi az a túrós csúsza vagy az üvegpohárban tálalt feketekávé” – meséli a szlovén változat készítője, Gaál Gabriella. Szöllősy Juditnak „az értelmiségi középosztálynak a hatalommal szembeni, tipikus 1950–1960-as évekbeli pesti humora” okozott gondot. Saját bevallása szerint igen nagy kihívás elé állította például a Nászutasok a légypapíron című egyperces – melyben egy légyfogóba ragadt légypár párbeszédén keresztül mutatja be a szerző a tipikus házassági játszmákat –, „melynek kispolgári miliője és az ahhoz kapcsolódó nyelvi finomságok nem léteznek az angolban”.

„Nem tudtuk, mit fog érteni az olvasóközönség ezekből a nagyon kelet-európai szövegekből” – osztotta meg egykori félelmeit a HVG-vel Terézia Mora, a Sopronban született, ma Berlinben élő német fordító. Megnyugtatta azonban a német kiadót az egypercesek többségének univerzalitása. A Keleti Károly (melyben egy Keleti Károly nevű ember mindenáron a Keleti Károly nevű utcába akar költözni) vagy Az öregember és az autó (melyben egy stoppoló öregember sztoriját háromféle verzióban tálalja az író), amelyek az ember és a hatalom vagy az egyén és a társadalom kapcsolatáról szólnak. Mint Terézia Mora fogalmazott: „Ilyenek vagyunk, ez a helyzet, akkor, most, mindig.”

NÉMETH ANDRÁS, SINDELYES DÓRA