„Amit a vállamra tettek, cipeltem, most például ezt a súlyos nagykeresztet kaptam” – mondja a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjének idei kitüntetettje, az egy hónap híján 80 esztendős erdélyi költő. Aki igazi mesevilágból érkezik az irodalomba: „Harmadikos koromig úgy hittem, hogy a bibliai szent történések mind a környékünkön, Nagygalambfalván játszódtak le. A falum határában álló hegyet Sinai-hegynek hívják, írni-olvasni pedig Mózestől tanultam. Bartos Mózes bácsi mutatta, hogy kell a törött cseréppel a kőtáblára róni a betűket.”

Édesanyját, a falusi színjátszókör primadonnáját már fiatalon elveszíti. Földműves apja őt is gazdálkodónak szánja, de egy betegség miatt más sors vár rá. „Ott feküdtem az orvosnál, hallom, hogy apámmal arról diskurálnak: ez a gyerek fizikai munkát nem végezhet, de ha van esze, adják kollégiumba.” Így kerül Székelyudvarhelyre, előbb a református kollégiumba, majd a Római Katolikus Főgimnáziumba; végül a román tannyelvű, fém- és villamosipari középiskolában érettségizik. Első verseit 1950-ben a bukaresti Ifjúmunkás című lap közli, és bár többen már ekkor felfigyelnek költői vénájára, ő a kolozsvári Színművészeti Főiskolára jelentkezik. Fél év után megy át a Bolyai Tudományegyetemre, ahol magyar irodalom szakos tanári diplomát szerez.

Az Utunk és a Dolgozó Nő szerkesztősége után, 1960-tól nyugdíjazásáig, 1990-ig a kolozsvári Napsugár című gyermeklap szerkesztője, miközben önálló versesköteteket is publikál. A rendszerváltásig folyamatos állambiztonsági megfigyelés alatt állt. „A magyarországi líra vendégmunkása vagyok” – mondja a több mint egy tucat hazai elismerés – például: Kossuth-díj, Utunk-díj, MSZOSZ-díj, Magyar Örökség-díj – mellett a bécsi Herder-díjjal és több romániai irodalmi kitüntetéssel elismert poéta.

A Nagygalambfalva mellett Budapesten is lakást fenntartó költőtől nem áll távol a modern technika: feleségével sokszor skype-olva tartja a kapcsolatot Párizsban doktorált és ott is dolgozó idősebbik fiával. A kisebbikkel egyszerűbb: ő egy budapesti tévécsatorna munkatársa.

HVG: Sokszor és sokféle díjat kapott már a legkülönfélébb szervezetektől, legutóbb – március 15-én – pedig a Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át. Meg sem fordult a fejében, hogy néha egy-egy elismerést visszautasítson?

Kányádi Sándor: Mindent én sem fogadtam el: a szélsőséges Funartól nem kellett a kolozsvári díszpolgárság. Viszont ami manapság e téren megy, azt nyegleségnek tartom. Kérdezgettek, elfogadom-e Gyurcsányéktól a Táncsics-díjat, idén meg a nagykeresztet, meg hogy kezet fogok-e a miniszterelnökkel. Mondom: Magyarország törvényes kormányfője, miért nem váltjátok le, ha annyira zavar?

– Lám, a történelem ezt is megoldotta. Volt tiltott, aztán meg tűrt költő, az utóbbi években pedig mintha már-már támogatott is lenne. Melyik állapot segítette leginkább az ihletben?

– Régen volt tétje a versnek, ma már nincsen; mit értenek azon, hogy támogatott költő lennék?

– Az imént mutatta meg többfióknyi kitüntetését...

– Á, olyanokat a régi világban is adtak! Egyébként nemrég felterjesztettek a Prima Primissima-díjra, de nem kaphattam meg, mert csak határon belülieknek adják, ami szerintem ökörség.

– Faludy György mondta egyszer, hogy ebben a hazában egy költő tudott megélni a költészetéből: Petőfi Sándor. Önnek azért sikerült valahogy boldogulnia?

– Hát hogyne. De nem azért, mert Petőfi Sándor vagyok. Nagyon szerényen éltem. A Napsugár szerkesztőségében például normarendszerben dolgoztunk; meg volt szabva, hogy egy bizonyos hosszúságú vers hány lejt ér. Nem voltam tehetségesebb másoknál, csak jobb befektető. A versek, amiket akkoriban muszájból meg kellett írnom, ma is megjelennek, így ma is fialnak.

– Az átkosban sokak számára menekülés volt a gyerekirodalom, ön viszont valahol azt nyilatkozta, hogy gyerekverset írni ugyanolyan költői munka, mint az asztalkészítés, ott sincsenek felnőtt- meg gyerekasztalgyártók...

– Pontosan. Sőt a mi vidékünkön a gyerekeknek készülő asztalt még szebbre is faragják! Szerintem nincs kicsiknek meg nagyoknak szóló vers; csak vers van és nem vers.

– Keveseknek adatik meg, hogy még életükben érettségi tételként szerepeljenek. Olvasott esetleg már önről készült dolgozatot? Nem kerítette hatalmába a „gondolta a fene”-érzés?

– Olvastam, és úgy láttam, értelmes dolgokat írnak. A vers olyan, mint a lábbeli: mindenki a maga lelki lúdtalpa szerint taposhatja. Az meg úgyis csak egy költő halála után derül ki teljes bizonysággal, tényleg az volt-e, aminek hitték őt életében, és aminek ő is olykor hitte magát.

– Hogy boldogul a mai, kevesebbet olvasó ifjú generációval? Olvassák egyáltalán a verseit?

– Szerencsés vagyok, mert a vers rövidebb, mint a regény, azt szívesebben olvassák. De kértek már arra is, hogy Arany Jánost szerettessem meg a gyerekekkel, mert ha egy mai gyereknek azt mondom, hogy „Ég a napmelegtől” – kiröhögnek. Bizonyos szavakat már nem ismernek; ha viszont elmagyarázom, mit jelentenek, felkiáltanak: tök király! Vagy inkább: tök sirály!

– Kiváló előadó, ezt megerősíthetjük. Mi tántorította el a színészi pályától?

– Az, hogy botfülű vagyok. Erre egyébként magamtól rájöttem. Illyés Gyula bácsi azt mondta, ne keseredjek el, Petőfi is az volt, azért hagyta ott a színi pályát. Aztán egész jó költő lett belőle. Meglehet, azért írok dallamos verseket, mert ezzel kompenzálok.

– Drámában így is volt része az életben: harminc évig a nyakán lógott egy szekus. Tudta, hogy figyelik?

– Persze. A hatvanas évek végén állították rám, hadnagyként indult, ezredesként végezte. Az én hátamon mászott föl a ranglétrán. Amikor elmentem otthonról, mindig hagytam a szomszédoknál kulcsot, mert tudtam, úgyis bejönnek. Persze a virágokat soha nem locsolták meg!

– A rendszerváltás után valahol azt nyilatkozta, szinte már hiányzik önnek. Könnyen meg tudott bocsátani neki?

– Nem haragudtam rá. Egyébként az illető Ceausescu bukása éjjelén felhívott telefonon, s anyanyelvemen kérdezte: „Ugye élve maradok?” Én meg – már csak azért is, hogy egyetlen este alatt ilyen szépen megtanult magyarul – azt válaszoltam: ne féljen, elmegyek tanúskodni mellette, hogy annyira azért nem volt nagy gazember.

– A harcot békévé oldja az emlékezés... Amúgy az elmúlás, a halál gondolata, mint minden költőt, önt is foglalkoztatja? Tart tőle? Vagy inkább csak kiírja magából?

– Tudom, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, különösebben azonban nem készülök rá. Igaz, otthon, a falumban, a kert végében megvan a helyem, nagyapám és édesapám oldalán.

– És van remény arra, hogy az unokák esetleg folytatják az irodalmári-költői munkát?

– Hát, nem hiszem, mert olvasni nem nagyon szeretnek. Múltkor is, fent van a 13 éves unokám a nagy ablakban, földobom neki a szöveget: „De csitt, mi fény tör át az ablakon?”, mire leszól nekem: „Oh Romeo! mért vagy te Romeo?” Teljesen megilletődtem, s megkérdeztem, honnan tudja. Azt mondta, egy rajzfilmből.

IZSÁK NORBERT – DOBSZAY JÁNOS