Nincs olyan ember a világon, aki annyira intelligens lenne, hogy képes legyen megérteni saját butaságát vagy akár csak felmérni annak nagyságát - véli a magát "morozófusnak", a butaság természetét kutató tudósnak nevező holland szerző, és könyvében e mondatot rendre elő-előszedi. Matthijs van Boxsel nem úgy tekint a butaságra, mint az átlagember. Nem nézi le, sőt, egyenesen felmagasztalja, és úgy véli: enélkül az emberiség nem haladna előre. A hibák ismételt elkövetése, a belőlük való tanulás viszi előre a társadalmat, alakítja ki az emberben azt az intelligenciát, aminek segítségével civilizációját építi.

Az 1999-ben megjelent kötet inkább esszégyűjtemény, mint enciklopédia. Szellemes anekdota- és példamese-gyűjtemény, ahol igen nehéz elválasztani egymástól a valóságot és a fikciót. "Ez egy komolyan vett kísérlet arra, hogy megértsük a butaság működését, ugyanakkor nem szigorúan tudományos, hanem vidám" – jellemzi könyvét a szerző. Van Boxsel azonban sokat feláldoz a kitalált formának, amikor sok értékes gondolatának forrását nem a tudományos szövegekben megszokott és elvárt módon jeleníti meg. Az internet korában persze már nem nagy ügy a forrásellenőrzés, de nem feltételezhetjük minden olvasóról, hogy egyrészt magabiztosan mozog az internetes keresők világában, másrészt online hozzáférés mellől lapozgatja a könyvet.

Matthijs van Boxsel

És hogy honnan a forma, a szatirikus enciklopédia? A szerző ezt is elmagyarázza: szerinte mind az enciklopédia, mind a szatíra arra törekszik, hogy átfogó és szisztematikus képet adjon a világról. Előbbi híven ábrázolja a valóságot, utóbbi pedig a legapróbb részletéig elénk tárja a sarkaiból kifordult világot. Van Boxsel úgy véli, mindkét butaság ellen küzdő műfaj elég rossz állapotban van napjainkban.

Az enciklopédia a maga által elindított információáradat áldozata lett, amikor nem bírta el az egyre növekvő feldolgozandó információt, a szatíra pedig elveszítette a kiigazító szerepét akkor, amikor az alapját képező normák ambivalenssé váltak (értsd: a karikatúra már nem különíthető el az ideáltól, lásd Dolly Parton és Sylvester Stallone sztárságát). A szerző ezért e két eszköz egyesítésével veszi fel a küzdelmet a butaság ellen, és így születik meg A butaság enciklopédiája. Hogy illusztráljuk, hogyan működik a világ Matthijs van Boxsel könyvének logikája szerint, megmutatjuk, miként gondolkodik a szerző a társadalomról, illetve a demokrácia egyik alappilléréről, a választásokról.

A butaság mint a műveltség alapja

Van Boxsel szerint az embert az a butaság különbözteti meg az állattól, ami által magát és fajtáját kockáztatja. Mivel azonban az emberből hiányzik minden ösztön, e vadságát kénytelen a fegyelem eszközével alávetni bizonyos önként vállalt erkölcsi törvényeknek. A vad és otromba butaság azonban - amellett, hogy a kultúra kerékkötője - egyben az alapja is a civilizációnak. Van Boxsel úgy véli, az embernek meg kell ismerkednie a butaság meghökkentő dimenziójával, hogy aztán megtalálja annak a módját, hogy együtt éljen vele. Mivel az embernek akár a végzete is lehetne ez a butaság, ezért furfangra volt szüksége. És meg is találta: az önpusztítás azonnal az ellentétébe fordul, amint az önfeláldozást nyilvánítjuk a kultúra legmagasabb rendű formájává. Így a hülyeség lesz a kultúra tengelye - mutat rá van Boxsel, aki szerint az önfeláldozás olyan travesztia, melyben a butaság a legnagyobb bölcsesség alakját ölti, a társadalom pedig önmaga karikatúrájává válik - kultúrává lesz a butaság.

Arisztotelésznek ellentmondva arra is rámutat, az ember nem társas lény, alkalmatlan arra, hogy sokaságban egyetértésben éljen. Sőt, Mandeville szerint éppen az egoizmusunknak köszönhetjük, hogy társadalomban élő lényekké váltunk. "Nem a társaság kívánása, jó természete, részvéte, nyájassága és a külszín más kecsei" avatják az embert társadalmi lénnyé, hanem éppen legalantasabb tulajdonságai teszik a világ szemében elfogadhatóvá. Így aztán ezen elmélet szerint az egész kultúra a bűn körül forog. Ahogy Mandeville rámutat: az összetevők alantassága együttesen jól rendezett társadalmat ad, a politika pedig olyan csodálatos erejű bölcsesség, amely "oly szép gépezetet állít össze a legmegvetendőbb alkatrészekből".

Maga a társadalom a szabadságon, egyenlőségen és testvériségen alapuló társadalmi egyezménnyel igyekszik magyarázni az eredetét. Az emberek társulnak egymással, lemondanak néhány jogukról, de cserében a társulás egésze mindenkit megvéd a másik ember önzésétől. Van Boxsel szerint azonban ezzel van egy kis bibi: a társadalmi szerződés már feltételezi annak a társadalomnak a létét, melyet ki kíván nyilvánítani, olyan egyének létezését, akik egy racionális rend szabályai szerint élnek. Egyszóval az érvelés körben forog, mítosszal állunk szemben. Szerinte ellenben a kultúra önzésből született: az emberek csak addig tartják magukat a szerződéseikhez, míg önös érdekeik erre késztetik őket. Van Boxsel szerint a kultúra kultúrává vált önzés, az emberek együttélése alapvetően aszociális kezdeményezések járulékos következményeként szerveződik társadalommá. Úgy véli, ha az emberben meglett volna az ösztönös felebaráti szeretet, akkor nem lennének háborúk. Ha pedig megmaradt volna természeti ártatlanságában, sosem lett volna belőle társas lény.

A társadalom szerinte akkor válik "szociálissá", ha mindenki követi a törvényt, még ha indítékai aszociálisak is. Mindez azonban csak akkor működik, ha észrevétlen marad. Ezért tettük egymást van Boxsel szerint bolonddá azzal, hogy társas ösztöntől hajtva tartjuk be a szerződésben foglaltakat. A társadalmi egyensúly lényegi eleme szerinte a tudatlanság és a butaság.

A demokrácia ostobasága van Boxsel szerint abban áll, hogy miközben a demokrácia a nép uralmát jelenti, a nép mégiscsak alattvalók gyülekezete. Márpedig a nép nem lehet egyszerre uralkodó és alattvaló. Szerinte e paradoxonra a választások során derül fény, amikor is a társadalom aszociális esztelenek halmazaira esik szét, a polgárt egy számszerűsített csoport elemévé degradálják. Egyszóval egy alkalommal gyakorolja valóban a hatalmát a nép, akkor is megszűnik egységként viselkedni.

Egyrészt sok marginálisnak tűnő dolog befolyásolja a választásokat. Van Boxsel az időjárást említi ezek közül, amikor rámutat, hogy a rossz időjárású országokban minél jobb az időjárás a voks napján, annál több balos szavazat születik. Másrészt ott vannak a jelöltek, akiket önös érdekek - hatalom, pénz, saját igazuk igazolása - mozgatnak. Harmadrészt a választók is megérik a pénzüket. Döntéseiket egyéni, önző érdekeik irányítják, a tetejében még hagyják is, hogy az érzéseik elragadják őket: demagógiának és provokációnak egyaránt bedőlnek.

Van Boxsel szerint azonban az esztelenség nem válik a demokrácia kárára, éppen ellenkezőleg: ennek kegyelméből létezik. A demokráciát ugyanis éppen a sikertelensége vezeti sikerre, a hiábavaló próbálkozások sora, hogy demokrácia lehessen. De ez is csak akkor működik, ha észrevétlen marad, és emiatt teszünk úgy, mintha a választásokban csúcsosodna ki a demokrácia. Szerinte a demokrácia fikció, e fikció nélkül azonban sosem létezne tényleges demokrácia, így aztán a demokrácia látszata a demokrácia maga. Ahol mindenki valóban elhiszi, hogy demokrácia létezik, és hogy az a választásokban csúcsosodik ki, ott tort ül a butaság, sakkozza ki van Boxsel.

A választás szerinte veszélyesebb minden szélsőségnél, ugyanis elvileg közvetlen fenyegetést jelent a demokráciára. A törvényhozóknak kiszolgáltatott nép egy napra a törvényhozók urává válik, és megnyílik a rendet elnyeléssel fenyegető mélység. Ha így nézzük, akkor a demokrácia alapja önellentmondás, törvényre emelt esztelenség. Ezt pedig el kell leplezni, hívja fel a figyelmet ismételten a butaság szerepére van Boxsel. A demokrácia úgy mutatja meg az erejét, hogy teret ad az esztelenség választások alkalmával tapasztalható, hisztérikus kitöréseinek. A demokráciát e felfogás szerint az a vágy tartja fent, hogy hagyjuk magunkat az irracionális véletlentől vezérelni. Hogy miként lendülhetünk át a demokrácia holtpontján? A demokrácia van Boxsel szerint csakis olyan valakin keresztül valósulhat meg, akiben megtestesül a demokrácia képtelensége: ez a valaki pedig nem más, mint a király. Hogy miért és hogyan, azt meghagyjuk a könyvben, abból minden kiderül.

Matthijs van Boxsel: A butaság enciklopédiája, Nyitott Könyvműhely Kiadó 2009