Tetszett a cikk?

Ambroise Vollard a századforduló Párizsában a műkereskedő új típusát testesítette meg. Egy időben az impresszionisták viharos fellépéseivel, az 1870-es évektől megnyíló galériák a műgyűjtők azon új generációjának igényeihez mérten szemezgettek a kortárs művészetből, akik társadalmi rangjukat már nem származásukkal, hanem tőkebefektetéseik, piaci manővereik sikereivel vívták ki.

A két moszkvai gyáros, Ivan Morozov és Szergej Scsukin nagyra törő ipari vállalkozásaiknak megfelelő merészségű festészet után kutattak. Új igényüket nem minden műkereskedő értette meg. Az impresszionistákkal és posztimpresszionistákkal a Durand-Ruel és a Druet galériák foglalkoztak, míg Vollard az 1890-es években a sokáig kinevetett Cézanne és Gauguin felfuttatásával szerzett hírnevet, majd nagy tételben felvásárolta a még ismeretlen Picasso korai képeit és a Fauve-okat. Őt 1907-ben Kahnweiler követte Braque és Picasso experimentális műveivel nyitva Párizs szívében polgárpukkasztó galériát. Ám nemcsak az ő megérzéseikre és kockázatvállalásukra tekint csodálattal az utókor. A Scsukinhoz hasonló nagytőkéseknek is kijár a tisztelet, akik képesek voltak koruk közízlésétől elvonatkoztatva radikálisan másba ölni pénzt és energiát. Annak ellenére így érzünk irántuk, hogy immár (legalábbis a szocialista barakkban) államosított közvagyonként gyönyörködünk szerzeményeikben, s ritkán merül fel bennünk a kérdés, hogy talán nem mindenben volt fair velük szemben a történelem, legalábbis ami a dolog jogi oldalát és kényszerű emigrációjukat illeti.

Claude Monet: Fehér vízililiomok, 1899
©

Oroszországban a szentpétervári Ermitázson kívül a külföldi művészet legreprezentatívabb közgyűjteménye a fővárosban található, az Állami Puskin Múzeumban. A múzeum csak 1937-ben kapta nevét, de a moszkvai egyetemhez kapcsolódó szépművészeti gyűjteményként már 1912-ben megnyílt. Az ókori és távoli kultúráktól a közelmúlt európai művészetéig terjedő hatalmas tárgyi anyag, melyben csak a francia festészet 800 remekművet tesz ki, nagyrészt magángyűjtőktől származott. A modern, azaz az impresszionizmus utáni külföldi művészet az Ermitázsban is csak a moszkvai múzeumok 1930-1940-es évekbeli átszervezésével vált jelentőssé.

Az oroszoknak ma egyre inkább gondjuk van rá, hogy a nyugati múzeumokban hazájuk művészetén kívül az egykori orosz magángyűjtőkről is megemlékezzenek. Gondoljunk a londoni Royal Academy of Arts 2008-as vagy a Las Vegas-i Guggenheim Múzeum 2002-es elképesztő orosz tárlataira. Az idei vándorkiállítás a svájci Martignyból, a Pierre Gianadda Alapítványból érkezett Budapestre. A Courbet-tól Picassóig címet a pesti szleng Degas-tól Picassóig címűre változtatta, ami jóleső birtokbavételt jelez, s végtére elhanyagolható különbség, hiszen a legpontosabb korszakmegjelölés mégiscsak a Corot-tól Ozenfant-ig lenne. De kinek mondanának ezek a nevek bármit is a mai magyar kulturális életben? Foglalkoztat-e bárkit is a válságtól választásokig rohanó közéletben a hangulati tájfestészet vagy a széplelkű purizmus esztétikája?

Az 1860-1920 közötti hat évtized újító irányzataiból válogatott ötvenöt mű a francia művészet legdinamikusabb időszakáról nyújt körképet. Az izgalmakban, meredek váltásokban bővelkedő történeti periódust a kiállítás kellemesen és érthetően tagolva, nyolc részben mutatja be. Ahogy belépünk a sötétszürke termekbe, szinte felizzanak a francia kolorizmus gyöngyszemei. A modernizmus élharcosai: a realizmus, a Barbizoni iskola, az impresszionizmus, a szimbolizmus, a posztimpresszionizmus, a fauve-ok, a kubizmus és a posztkubista figurativitás is képviselve van a legnevesebb alkotók egy-két művével. Valóban felejthetetlen élményt nyújtanak ezek a mesterművek: az invencióba vetett hitünket adják vissza, amely - méltón a modernizmus embereszményéhez - a szabadság illúziójával ajándékoz meg, melyet hétköznapjainkban egyre fásultabban, ironikusan fogadunk.

A mindent elsöprő érzéki hatás miatt a néző nehezen szánja rá magát az önkritikára. Inkább hisz a visszafogott modernista installációban kibomló mesterműveknek, hagyva, hadd gyönyörködtessék, vezessék érzékeit és szellemét a világ legizgalmasabb képstruktúrái, mintsem a modernizmus kolonializáló árnyoldalát is érzékeltető katalóguson döbbenjen meg. Amelyben nemcsak a képek vannak önkényesen összeszabdalva, de a gyűjtéstörténet is egy véget nem érő sikersztorira van lebutítva, mely az államhatalom belterjes oázisából tekint szét, aktuális problémák és reflexiók nélkül.

[[ Oldaltörés (Második oldal) ]]

A Guggenheim Múzeumban rendezett orosz kiállítás katalógusa legalább a titkos állami eladásokról nem hallgatott, melyek révén - részben az államosított emigránsok visszavásárlásai nyomán – Cézanne-, Picasso-képek kerültek az 1930-as években nyugati és amerikai gyűjteményekbe. A pesti katalógus - állítólag - tiszteleg az orosz műgyűjtők szelleme előtt, miközben örökösök követelik vissza (hiába) az államosított műtárgyakat, s ezt szóra sem méltatja. A néző persze azért eljut a kurátorok által ki nem mondott, ám a sorok között mégis feltett - értse, aki tudja - kérdésekig: magánügy vagy közügy-e híres mesterművek gyűjtése? Igazságszolgáltatás-e a magánkézbe visszaszolgáltatás? Kulturális, jogi vagy politikai kérdés?

Ivan Morozovot - aki a modern művészeti irányzatokat gyűjtötte rendszerességgel, szinte demonstratív számban - nem a képek bemutatása, azaz a köznevelés mozgatta. Palotája kapuit ezért soha nem is nyitotta meg a nagyközönség előtt. Szergej Scsukin azonban, aki elsők között ismerte fel az avantgárd fenoméneket, fontosnak tartotta az oroszoknak, a szegény sorsú festőknek is megmutatni őket. Malevics Scsukin kortárs francia gyűjteményéből merített ihletet. 1909-1914 között orosz mecénásának megrendelésére valósult meg Matisse számos radikális festői újítása, s Picasso sem kísérletezett volna oly felhőtlenül, ha Vollard és Kahnweiler nem bízhatott volna orosz vevőiben, akik palotáik díszítésére több mint ötvenet vásároltak fel az 1908-1914 között született primitivizáló és kubista képeiből.

Scsukin képtára 1907-1917 között a vasárnapi ingyenes látogathatóság nyomán válhatott az orosz avantgárd legközvetlenebb forrásává: Picasso 50, Matisse 37, Derain 16, Rousseau 7 vadonatúj képén álmélkodhattak a moszkvai Káró Bubi Társaság festői. Ez lett volna a titok, melyet valamennyi katalógus megpróbál megválaszolni? Scsukin évtizednyi gyűjtés révén Monet-kal tapétázta ki zeneszalonját. 1903-1910 között Vollard irányításával Gauguin, Cézanne és Van Gogh felé fordult (ebédlőjében 16 Gauguint helyezett el), majd 1906-1908-tól Matisse, Picasso s Henri Rousseau művészetének igézetében élt. Kedvenc időtöltése volt, hogy végigjárja a Louvre egyiptomi gyűjteményét. Ez alapján könnyebben fogadta Cézanne és az avantgárdok új képépítési gyakorlatát. Együtt élt és érzett a művekkel, de gondja volt arra is, hogy ezt a közösséggel megossza. Ennek ellenére meg kellett élnie, hogy életművétől a nép nevében megfosszák.

Percig nem tagadom: számomra a közgyűjtemény a szimpatikusabb forma, szemben a zárt típusú magángyűjteménnyel, amely inkább kincsnek, semmint esztétikai élvezeti tárgynak tekinti a képet. Az állami múzeumok azonban a „megőrzés érdekében” hajlamosak raktárak mélyére száműzni gyűjteményeik javát, s még mindig nehezen teszik kutathatóvá, láthatóvá, azaz szellemileg újrahasznosíthatóvá megszerzett tárgyi értékeiket. Ma már az alapítványi formával módot lehet találni arra, hogy akár állami múzeumban kapjanak helyet az értékes magángyűjtemények, ha a tulajdonosuk a befektetésen túl közérdekből, nevelés és gyönyörködtetés céljából adná gyűjtésre a fejét. S így maga a tulajdonos serkentheti kutatásra a művészettörténészeket, mint az jól nyomon követhető az amerikai kiállítási katalógusokban.

A magyar közönség utoljára 1978-ban láthatott a Puskin Múzeum gyűjteményeiből válogatást. Márpedig - ahogy ez a mostani alkalom is bizonyítja - az lenne számunkra a leggyümölcsözőbb, ha a kultúra területén is visszabontanánk az oroszokkal szemben felállított mentális falainkat, s módot lelnénk egyre több ilyen kiállításra. Ahogy a Szépművészeti Múzeum teszi, amelynek Régi Képtárából számos művet mutatnak be idén nyáron az orosz fővárosban. (Megtekinthető április 25-ig.)

Bizzer István

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Kult

Régi idők nyomában: mi lett a Párisi Nagy Áruházból?

A Gresham- és a New York-palota után a Párisi Nagy Áruház is fölébredt Csipkerózsika-álmából. Levetette divatcsarnokos énjét, és túllépve a múlton, megfiatalodva kezdett új, XXI. századi életet. A Műértő cikke.

Kult

Az örökségipar jó befektetés: Andy Warhol nyomában

Shirley Temple Andrew Warholának dedikált fényképe 1937-ben érkezett meg a szlovákiai ruszin munkáscsalád pittsburghi házába. Onnan 1949-ben, Warholáék legkisebb fiával együtt New Yorkba került, és 1994-ig, a pittsburghi Andy Warhol Múzeum megnyitásáig ott is maradt. A világ legismertebb hollywoodi gyereksztárjának nincs és nem is lesz múzeuma. Andy Warholnak kettő is jutott. Szülővárosában, ahonnan 19 évesen New Yorkba sietett, és a kelet-szlovákiai Medzilaborcében, ahova életében be sem tette a lábát. A Műértő cikke.

Kormány: Kicsi az esély, hogy a koronavírus elkerülje Magyarországot – hírek percről percre

Kormány: Kicsi az esély, hogy a koronavírus elkerülje Magyarországot – hírek percről percre

Több száz Mars-rengést észlelt az InSight űrszonda, és már azt is tudni, mi okozta őket

Több száz Mars-rengést észlelt az InSight űrszonda, és már azt is tudni, mi okozta őket

Felvonultak Velencében a nagy pestisjárványra emlékezve – miközben tombol a koronavírus

Felvonultak Velencében a nagy pestisjárványra emlékezve – miközben tombol a koronavírus