A novellista és újságíró Papp Sándor Zsigmond hat évig dolgozott első regényén, a Semmi kis életeken. A könyvből mégsem a hosszú évek munkáit gyakran kísérő izzadságszag, hanem egészen másfajta fülledtség párolog: pálinkagőzzel és kávézaccal kevert, dohos, életszag, amelynek árnyalatait egy határ menti romániai város bérházának lakóin keresztül ismerhetjük meg.

Nem nagy alakjai vagy elszenvedői az eseményeknek, nem elnyomók vagy áldozatok, hanem alanyok, akikkel minden csak úgy megtörténik, és a szabadság hirtelen nyakukba szakadó, lehetőségektől hemzsegő lehetetlenségével sem boldogulnak jobban, mint az elnyomás erőszakos korlátoltságával. A főtitkár kivégzése utáni napokban például „feszélyezte és szorongással töltötte el őket, hogy vajon jól, vajon megfelelően élik-e meg a kiemelt pillanatokat, mintha folyton ki kellett volna öltözniük a saját gondolataik előtt, hiszen nem mindegy, hogy pucér seggel találja-e őket a történelem, vagy fölkészülve, öntudattal”.

Meglepetés érheti az olvasót, ha azt gondolja, hogy Románia legsötétebb időszakáról, a Ceausescu-diktatúráról olvashat. Bodor Ádám szikár alakjai és Dragomán György A fehér királyban megírt, vidámságot és napsütést mellőző, tragikus gyermekkora után Papp Sándor Zsigmond regénye tágasabb, emberibb világot tár elénk, ahol a bérház lakóit összefűző történetekben a poros, fullasztó légkör ellenére is könnyedén jár a levegő, a humor és az élet.

A házon belül egyetlen, viszonylag tágas lakás története a leghangsúlyosabb, bár viszonylagosságát és tágasságát rendre felülírja az itt élők után leginkább doh és kosz képében kullogó balsors, ami viszont soha nem éri el a várva várt csúcspontot vagy katarzist. Hiszen itt nem az ádáz gonosz és a hősies jó megy ölre a lelkekért, hanem a körülmények, amellyel a Törekvés utca 79. lakói nem szembeszállni, hanem kiegyezni próbálnak.

Rudolfot, a lakás első, általunk is megismert lakóját tisztázatlan körülmények között elhunyt fiának halálát felhasználva kényszerítik arra, hogy besúgó legyen. A szerző nem „mázolja” feketére (besúgó lett) vagy fehérre (meghalt a fia!), meghagyja szürkének, akit se felmagasztalni, se leszólni nem lehet, és amikor a sorok között váratlanul, mégis határozottan feltűnne az unalom, előjön egy-egy mosolyogni való történet vagy karakter. Rakucsinec például szűkös élelmiszeradagokkal űz lehengerlő, Monopolyra emlékeztető játékot, ahol az állag és a minőség nem különösebben számít a tőke (cukor, liszt, csont, kávé) felhalmozása és megfelelő helyre (megnyugtatandó feleség vagy lekötelezendő szomszéd) történő befektetése mellett.

A tágabb környezet, ahol ezek az életek egymásba fonódnak, egy földrajzilag nem létező – a szerző elmondása szerint Szatmárnémeti és Kolozsvár sajátosságait egyszerre viselő – város, ahol az illegális határátkelések köré fonódó történetek éppúgy elférnek, mint az 1989-es, rendszerváltást hozó forradalom eseményei. Ezek bármilyen más körülmények között bizonyára nyomasztóak lennének, Papp Sándor Zsigmond regényében viszont a hétköznapok összetett egyszerűsége mellett már-már természetesnek látszanak.

A forradalom előhangjaként egy nő kiált le valamelyik erkélyről: „Szabadság! Szabadság!” Az arra járók értetlenül toporognak: „A két szó, amit a nő ilyen váratlanul ledobott közéjük, illetlenül hangzott, mintha valaki úri társaságban szellentette volna el magát, és még csak le sem akarja tagadni. Kényelmetlen volt, és láthatatlanul terjedt tovább. A legtöbben olyan arccal folytatták az útjukat, amit ilyenkor vágni szoktak a jól neveltek, hogy hallották ugyan, de nem vesznek róla tudomást, hiszen emberek vagyunk, megtörténik az ilyesmi.” Fölösleges viccelődésről vagy kínos poénkodásról azonban szó sincs: csak a történelem árnyékában meghúzódó, egyszerű életekről, az őket kísérő események láncolatáról, amit a humor segíthet átvészelni. Hiszen, ahogy a szerző a könyv kapcsán elmondta: „akin, vagy amin tudok nevetni, az már félig-meddig a birtokomban van”.

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek – Erdélyi történet. Libri kiadó, 400 oldal.

Laborczi Dóra