hvg.hu:  Nemrég azt mondta, hogy a filmrendezés már nem érdekli, annál inkább a színészek szolgálata. Mi igaz ebből?

Szabó István: Arra utaltam, hogy mindenáron nem akarok filmet készíteni, csak azért, hogy rendezőségemet bizonyítgassam. A film lényege érdekel, az élő arcokon megszülető és megváltozó érzelmek. A színész arca.

hvg.hu: A vizuális tobzódás, a nézői ingerek fokozásának korában ez szokatlan megközelítés.

Sz. I.: Nem igazán foglalkozom azzal, hogy mi divatos. Ha van egy történet, amiről úgy érzem, hogy el lehet mesélni filmen, akkor igyekszem azt úgy elmesélni, hogy a lehető legtartalmasabb legyen, felkeltse és fenntartsa a nézők érdeklődését. Mindamellett színvonalasan szóljon azokról a dolgokról, amiről az alapmű is.

Intercom

Sz. I.: Az ajtó, Szabó Magda egyik legszebb műve alkalmasnak tűnt arra, hogy az írónő által leírt szavakat emberi tekintetekre, emberi érzelmek változására, gesztusokra váltsuk át. A film megszületése előtt nem lehetett a művészet nyelvén megmutatni az élő emberi arcon születő érzelmek, gondolatok változását. A legcsodálatosabb dolog, amit a film adott, a közelkép. Amikor egy nagy színész a tekintetével egy másik nagy színész tekintetével találkozva valamit kifejez. Amikor energiák találkoznak, cserélődnek. Amikor olyan érzelmek születnek meg, amelyeket a néző is a sajátjának érez.

hvg.hu: Mitől érezte egyszerre a sajátjának és másokkal is megosztásra méltónak Szabó Magda regényét?

Sz. I.: Mindannyian, akik Közép-Európában élünk, megtapasztaltuk, hogy az egymást követő ideológiák befolyásolni akarták a magánéletünket, abba is bele akartak szólni, hogyan érezzünk, gondolkodjunk. Ebben a történetben Emerenc és az írónő egymásra akarja kényszeríteni a saját világképét. A másik probléma, amit a regény felvet, hogy szabad-e elengedni valakinek a kezét csak azért, mert kéri, vagy harcolni kell érte. Vajon árulás, ha megpróbáljuk megmenteni valakinek az életét csak azért, mert arra kér, hogy ne mentsük meg? Ezek olyan nehéz morális kérdések, amelyekkel sokan és sokszor szembesülnek, és amelyekre nehéz válaszolni. Szabó Magda sem válaszol, csak kérdez, lelkiismeret-furdalással.

hvg.hu: A filmjei mindig az arcokról és a mögöttük rejlő titkok maximális tiszteletéről is szólnak. Mindebben benne van a saját tapasztalata, fájdalma, megértése?

Sz. I.: Azért ez Szabó Magda műve, mi csak azzal próbálkoztunk, hogy arcokon láthatóvá tegyük azt, amit ő szavakban leírt. Szabó Mada férje, Szobotka Tibor írt egyszer egy mondatot: „Nincs egyebünk, csak a szó”. Amikor azon gondolkodtam, miként lehet filmet csinálni ebből a műből, rájöttem: ránk is érvényes ez a mondat:  Nincs egyebünk, csak az élő arcunk. Ez Helen Mirren, Martina Gedeck, Eperjes Károly, Koncz Gábor, Marozsán Erika, Szirtes Ági, Börcsök Enikő, Tóth Ildikó élő arca, ők éltetik a filmet. Mint ahogy más filmjeimet Klaus Maria Brandauer, Armin Mueller Stahl, Bánsági Ildikó, Andorai Péter, Bálint András arca élteti.

hvg.hu: A magyar színészek arcához több köze van, mert jobban ismeri őket. Mennyire mehetett biztosra Helen Mirrennel, aki maga is nyilatkozta, hogy Emerenc szerepe a legnehezebb és a legfontosabb filmes alakítása?

Sz. I.: Elolvasta a forgatókönyvet, és azt mondta, nagyon érdekli, de szeretne még egy kicsit gondolkodni. Majd odaadtam neki a regényt, aminek van egy remek angol fordítása, és két nap múlva megüzente, hogy vállalja. Már javában forgattunk, amikor vettem magamnak a bátorságot, hogy megkérdezzem, miért vállalta el a szerepet. Azt felelte, emléket szeretne állítani a szülei generációjának, akik sok hasonlót éltek meg.

hvg.hu: Akkor is őt választotta volna, ha nem koprodukcióban készül a film?

Sz. I.: Közel hetven százalékos a német részvétel a filmben, ami alapvetően meghatározta a szereposztást. Mindamellett amikor felmerült, hogy filmre vihetem a regényt, azonnal Helen Mirrenre gondoltam. Mindenkinek megvan a maga Emerence, mindenkinek van egy képe róla, aki olvasta a regényt. Szabó Magda nagydarab, magas, széles vállú, erőteljes sziklának írja le őt. Ezzel szemben Helen Mirren kicsi, vékony, de megvan benne az a belső tartás, erő, határozott világkép, ami kevés emberből sugárzik ennyire.

Fazekas István

hvg.hu: Állandó operatőr alkotótársát, Koltai Lajost a rendezői elfoglaltsága miatt Ragályi Elemérre cserélte. Mennyire volt fontos szempont az ő választásában, hogy azonos képi kultúrán nevelkedtek?

Sz. I.: Nem cseréltem, megkértem. A mi rendezői, operatőri generációnkat Szöllősy Éva oltotta be a képzőművészet, a művészettörténet szeretetével. Az ő tanári szuggesztivitása mindannyiunk képi szemléletére hatással volt. Van egy határozott közös nyelvünk, amikor képről, színek, formák egymáshoz való viszonyáról beszélünk. Ha azt mondom, ennek a fénynek úgy kellene bejönnie, mint egy Vermeer kép esetében, vagy ezt az arcot úgy kellene megvilágítani, mint Rembrandtnál vagy Caravaggiónál, ez a generáció automatikusan érti. Persze emellett van egy csomó ízlésbeli, film- és világszemléleti különbség. Nem mondom, hogy nem kellett összecsiszolódni Ragályi Elemérrel, hogy mindig mindenben százszázalékosan egyetértettünk, de az alap azonos.

hvg.hu: Manapság világnézeti és ízlésbeli különbségek harcterévé vált a hazai filmgyártás. Mi a véleménye a Nemzeti Filmalap és a Filmművészek Szövetsége között kialakult állóháborúról, a magyar filmesek megosztottságáról?

Sz. I.: Elég sok filmet készítettem külföldi produkciókban, és megtanultam azokat a körülményeket ahogy egy külföldi produkcióban kell dolgozni. A magyar film, ami egy időben csodálatos volt, megváltozott. Ebben sok objektív körülmény is szerepet játszik. Kezdődött mindez a televízióval, aminek a hatására egyre kevesebben jártak moziba. Aztán az internet megjelenésével bármikor, bármit le és fel lehet tölteni, meg lehet változtatni, klasszikus filmekből újat készíteni. Még nem néztünk szembe ezekkel a kihívásokkal, a régi módon szeretnénk filmeket csinálni, a régi lehetőségekkel. Holott az a film, amit mi szeretünk, ma már csak egy ékszer a bulvármozik kommersz filmjeihez képest. A magyar filmszakma megszokta a Magyar Mozgókép Alapítvány pénzosztási szemléletét, ezért sérti, hogy egyvalaki tartja a kezében a filmre szánt pénzeket. Mindez érthető, hiszen a magyar filmszakma úgy szocializálódott, hogy beleszólási lehetősége van a filmpolitikába. Ezért ezt a fajta irányítást nehezen tudja tudomásul venni.

hvg.hu: Képes kívülről látni a magyar film helyzetét?

Sz. I.: Nem nézem kívülről, mert én is benne vagyok, csak éppen a megszerzett tapasztalataimra hagyatkozom. Amióta az eszemet tudom, a film Magyarországon valamilyen szempontból mindig kötődött a politikához. S ahogy a filmtörténetben tanultam, ez így volt az első világháború kitörése óta. Amikor a politika úgy gondolta, hogy szüksége van a filmre, mert a filmen keresztül tudja kommunikálni a saját liberalizálódását, mert bizonyítani tudja a nyitottságát a világnak olyan témákkal, amikről addig nem lehetett beszélni, akkor támogatta. A film mindig politikafüggő volt Magyarországon, mert a magyar nyelvű piac olyan kicsi, hogy a film nem tudja eltartani önmagát. Közösségi támogatás nélkül a magyar film nem létezik. A legolcsóbb magyar film is körülbelül százmillió forintba kerül. Egy mozijegy ára ezerkétszáz forint átlagban. Azzal a nézőszámmal, amit a mai filmek elérnek, ez az összeg nem térülhet meg. Mi csak akkor tudunk filmet csinálni, ha valakik úgy érzik, a magyar film el tud mondani valami olyasmit a valóságról, ami segít élni, erőt ad, szembenézésre késztet, nyújt valamit a nézőnek.

hvg.hu: Mindeközben nemzetközi szinten a magyar filmművészet új virágzásának lehetünk tanúi: ezt bizonyítják Tarr Béla és Fliegauf Benedek rangos díjakkal elismert filmjei.

Sz. I.: Van egy generáció, konkrétan Fliegauf Benedek, Mundruczó Kornél, Hajdú Szabolcs, Pálfi György, Kenyeres Bálint, akik nagyon érdekes filmeket csinálnak, és akikre odafigyel a világ. Ennek én nagyon örülök.

hvg.hu: Régi álma az Utas és holdvilág megfilmesítése. Miért nem sikerül megvalósítania?

Sz. I.: Nem hiszem, hogy valaha elkészülhet. Anyagilag lehetetlen összehozni ezt a harmincas években, Gubbio olasz kisvárosban játszódó történetet. Igaz, ha valaki beállítana egy pénzzel teli aktatáskával, és azt mondaná, azért jöttem, hogy az Utas és holdvilág producere legyek, azt felelném neki: „Jó, akkor holnap kezdjük el!”.