Mielőtt a Londoni Olimpia nyitórendezvényének levezénylését rábízták volna, Danny Boyle (Trainspotting, A gettómilliomos) megrendezte Mary Shelley Frankenstein című művét a londoni National Theatre-ben. De ki sem kell mozdulnia a városból, akit érdekel: júliusban még három alkalommal - 16-án, 23-án és 30-án -  tekinthető meg az előadás közvetítése az Uránia moziban.

Boyle Frankenstein feldolgozása a londoni Nemzeti Színház egyik legsikeresebb, többszörösen díjnyertes produkciója lett. A minimális díszletekkel, mégis lélegzetelállító látvánnyal és terekkel operáló előadás egyik fő pikantériája, hogy a Szörny és Frankenstein doktor szerepét előadásonként felváltva játssza két igen ismert, különleges tehetségű angol színész.

Benedict Cumberbatch-t elsősorban az új Sherlock Holmes szériából, és a Suszter, szabó, baka, kém című filmből ismerhetjük, míg Johnny Lee Millert a Trainspottingból, illetve onnan, hogy ő volt Angelina Jolie első férje, még jóval a hatgyerekes életmód előtt.

Két teljesen különböző testi és lelki alkatú színész, két testileg-lelkileg megterhelő szerep. És egy Oscar-díjas rendező, aki a Trainspotting óta először ismét meri arra keresni a választ, hogy milyen  is embernek lenni. Milyen embernek akarni lenni.

A Szörny nulláról indul: a darab elején rituálisan megszületik, még talán nem is emberi. A szemünk előtt tanul meg mozogni, ülni, járni – majd beszélni is. Ebben az értelmezésben a homo sapiens nem egy adottság, hanem egy olyan állapot, ahová mindenkinek magától kell eljutni. Meg kell érte dolgozni.

A Szörny jár és ismerkedik a világgal. Megtanul tájékozódni a helyek – és az emberek között. Főleg negatív élményanyagát tudássá rakja össze. És tele van kérdésekkel, amelyeket nem fél feltenni. Ő miért az, aki, és minek született?

Frankenstein doktor névtelen szörnye ebben a friss, gyermeki állapotban marad: rombol és kérdez. Mivel az emberek világa nem tartogat számára megnyugtató válaszokat vagy bármiféle elfogadást, hamar agresszívvé válik. Ő egy konstruált lény, és mint ilyen, nem érti azokat a furcsa szabályokat, melyeket a felnőtt világ kész tényként fogad el, hogy mindennapi életében funkcionálni tudjon.

Talán ezért nem csak elborzasztó külseje, hanem ez a bátor megkérdőjelezés és kényszerű kívülállás is az oka annak, hogy a Szörny ekkora félelmet kelt. Mert létezik, de fennhangon beismeri, hogy ő nem akart létezni. Hogy valaki teremtette. És velünk, többiekkel ellentétben neki lehetősége is adódik felkutatni saját létrehozóját, és felelősségre vonni.

Frankenstein doktor – az általunk megtekintett előadásban, Benedict Cumberbatch megformálásában – magának való, igazi geek, aki egyben nagyon is rátarti. Saját szörnye rettegéssel, majd büszkeséggel tölti el. Amikor megtudja, hogy a Szörny megtanult olvasni, sőt Miltont idéz, ez a két érzés még intenzívebbé válik, és teremtő és teremtett alkudozni kezd egymással.

Végül a doktor mégsem tudja megtenni, amit a Szörny kér: nem csinál neki szörnyfeleséget attól tartva, hogy a két lény szaporodni kezd. És akkor, ugye Frankenstein és faja elvesztené a kontrollt. Ha valakinek ezen a ponton a Terminátor 4. ugrott be, nem téved nagyot.

Shelley mindössze 19 éves volt, amikor egy éber álomban felderengett előtte a Frankenstein története, és nem csak irodalmi szempontból előzte meg vele a korát, hanem, mint azóta számtalanszor kiderült, tudománytörténetileg is. Mit szólt volna Percy Shelley szerelme, ha tudja, mindez igazzá válhat?

Mary Shelley műve nem csak az ember istenként tetszelgéséről szól, még akkor sem,  ha  most épp ez teszi aktuálissá. A választalanság motívuma sokkal nyugtalanítóbb benne, és Boyle feldolgozása még külön rá is erősít erre az egzisztencialista jellegre. Az egyfelvonásos darab harmadik harmadában az ismétlődés, a véget soha nem érő hajszoltság és ciklikusság már abszolút dominálnak.

Az Uránia mozi sok remek Metropolitan Opera közvetítés után most egy ilyen gyöngyszemet is elénk tár. Kötelező minden Boyle- és Cumberbatch-rajongónak, kiábránduló félben lévő pozitivistának, tanárnak, gyógytornásznak, és mindazoknak, akik be merik vállalni: nem tudják a nagy kérdésekre a választ.