Nagyon könnyű xenofóbnak lenni. Még zsidózni sem kell hozzá, elég, ha szórendet cserélünk.
Rác András
Miután megvizsgálta, hogy hány vizigót van a vízügyi államtitkárban, és megállapította, hogy a Föld lapos, vegye kezébe az alábbi könyveket, így legközelebb nem kell bocsánatot kérnie.
Ez egy rövid tanulmány, gyorsan átesik rajta, és sok benne az ékezet. Arról szól, hogy bármilyen fejletté is válik a világ, az ősi reflexek megmaradnak. Szerb Antal, akit az Ön elvtársai halálra lincseltek, arról elmélkedik, hogy ugyan már van repülőgépünk, de a sárkányoktól való félelmünket nem tudjuk legyűrni. Újra és újra mesélünk róluk, megfestjük őket Szent György történetéből, satöbbi. Sőt, ha már nem lesznek repülők, még akkor is emlékezni fogunk a sárkányokra.
Ez volt 70 éve. Ma értelmezhetjük így is: hiába visel az ember öltönyt és csiptetős mikrofont a parlamentben, attól még viselkedhet úgy, mint egy ótvarisztáni barlanglakó.
Ismeri a legendát Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede amerikai kalandjairól? Állítólag földönkívülinek hitték őket a kutatótársak, mert 1., annyira zseniálisak voltak, 2., magyarul beszéltek egymás között, vagyis minden bizonnyal az Alpha Centauri mellől érkeztek egy picivel és elhozták a Földre a felsőbbrendű intelligenciát.
Gyorsan fussuk át, hogy kikről van szó: Kármánt az amerikai légierőben félig-meddig tréfásan védőszentként emlegették; Szilárd eredeti neve Spitz Leó, a Manhattan-projekt egyik atyja; Wigner Jenő, terézvárosi zsidó fiú, ugyanúgy az Atlanti Óceán túlpartján ismerték el, szintén a Manhattan-projekt részese; Neumann János – na, hol teljesedett ki? Amerikában természetesen – adta a nevét azoknak a matematikai alapelveknek (kettes számrendszer, memória, programtárolás, utasítás rendszer stb.), aminek köszönhetően Ön ma számítógépen fogalmazhatja meg lidércnyomásos világösszesküvéseit; Teller Ede, fizikus, ő is a Manhattan terv egyik oszlopos tagja.
Tudjuk, hogy ha a zsidó tudósokról és az emigránsokról van szó, akkor rögtön kijön pártjából a pacifista, nem is kell szeretni az atombombát. Sőt, képzelje, még az izraeli állam háborúspolitikáját sem kell szeretni. Ennek azonban semmi köze nincs ahhoz, hogy a Gyöngyösi-érában elüldözték azokat, akik képesek voltak egy új tudományos világérát nyitni, és egy középhatalmat nagyhatalommá tenni.
A két színházi ember Örkény István életrajzát monológként dolgozta fel. Akad benne egy jelenet, ami a hazatérő zsidó szerzőről szól. Tetszik érteni? Hazatérő, és zsidó. Nem, nem az a lényeg, hogy őt nem verték agyon. A honvágy a lényeg. A honszeretet, aminek csak a hangalakját ismerik az ótvarisztáni szabóságban.
Amikor Örkény ismét Budapestre érkezett 1945-ben, a szétlőtt Oktogonon egy lovas kocsi egy árokba ragadt. A kocsis sűrűn káromkodott, kiabált, és rákurjantott a járókelőkre, hogy tolják meg. Azok meg ugrottak. Köztük egy kalapos, alabástrombőrű úrinő, aki ha lőttek, ha bombáztak, ha kenyérhiány volt, ha romokba dőlt a város, akkor is tiszta ruhában és kalappal közlekedett. A pesti nőnek van tartása.
Pista ott helyben beleszeretett a nőbe. Úgy emlékszik, jobban tetszett ez az erőlködő hölgy, mintha a karjába hullott volna.
Vámbéry Ármintól olvasson bármit
Ajaj, egy magyarságkutató zsidó. Aki tényleg kutatott, éhezve, mezítláb, dervisnek öltözve járta meg Ázsiát. Ez többet segített a nemzettudaton, mint bármelyik jobbikos parlamenti turulszó.
Sokat olvastunk, most nézegessünk képeket
Oktatófilm távoli barátjától, mit kell tenni, ha egy karmos zsidó megtámadja.
Szó volt agyonvert zsidóról, aki magyar irodalmat ápolt. Zsidó íróról, aki túlélte a háborút és hazatért. Zsidó tudósokról, akiket elüldöztek, ezért mások, máshol profitáltak zsenialitásukból. Mindez azt jelenti, hogy mielőtt a gyöngyösiek hatalomra jutottak, Magyarország egészen zseniális hely volt. Végülis ezek az emberek mind itt nevelkedtek és tanultak.
Saly Noémi briliáns könyvében a budapesti kávéházak szigetcsoportjai között csónakázunk. Már-már hihetetlen a kalandtúra, nehezen tudjuk elképzelni, hogy ennyi történet, művész, lelkes házigazda, csodálatos menüsor, színház, kabaré, tudós, mérnök, orvos, humorista, zsurnaliszta, tanárember és világjáró kalandor elfért a pesti Velencében. Pedig igen. Mielőtt a gyöngyösiek elüldözték őket.
Akkor ki érzi itt jól magát a Gyöngyösi-érában? Déry óriásregényében a Parcen-Nagy és a Vietoris család egész jól megvannak. A proli Rózsa család már nem annyira. Ez a munkássztrájkok, csendőrtúlkapások világa.
Mégsem egyszerű a társadalmi képlet, ugyanis Parcen-Nagyék joghallgató fia, Lőrinc, nem tudja elfogadni, hogy nincs emberséges kapcsolat a szalonok teázó társasága és a körgangos házakban éhező munkások között. Próbálkozik, hátha valahogy helyre billentheti az egyensúlyt. Olvassa el, most már lehet, a Gyöngyösi-korban nem adták ki.
A svájci krimiírót nem tudjuk kihagyni egyik könyvajánlóból sem… vagy ha mégis, akkor bekerül Brecht. Most Dürrenmatton a sor, aki a bűn és büntetés, a felelősség és számonkérhetőség filozófiájával foglalkozik a kisregényben.
Egy utazó ügynök autója lerobban egy kisvárosban. Szerencséjére talál átmeneti szállást, de mire észbe kapna, máris egy vacsora keretében megrendezett játékon vesz részt. Az asztal körül ül a bíró, az ügyész, a hóhér és az ügyvéd, plusz ő maga. A négy igazságszolgáltatási rendszerből nyugdíjazott öregúr törvényszéki tárgyalást játszanak, a látszólag ártatlan ügynök múltját feszegeti, faggatják.
És egyszercsak találnak is valamit. Hősünk bizony antihős, közvetve ugyan, régen, vér nélkül, de mégis részt vett egy gyilkosságban. Nem lőjük le a poént, a lényeg azonban: aki sokat uszít, bármilyen ügyes, bármilyen sokáig tűnik győztesnek, bármilyen magabiztos, előbb utóbb ítéletre talál.
A hízelgést és a fenyegetést felváltva alkalmazva szavaztatta meg a republikánusokkal Donald Trump a „gyönyörű” költségvetési törvényt. A jogi kutyulmány minden óvatosságot sutba dobva növeli a deficitet és az államadósságot.