Az megvan, mikor a Kill Bill elején Uma Thurman egy serpenyővel hadakozik a zöldséges késsel rátámadó másik nő ellen? A Fehér éjszaka csúcspontján valami hasonlót láthatunk, de már tarantinói irónia nélkül: a két főhős kétségbeesett acsarkodással zúzza szét a szakácsokkal teli vendéglői konyhát, lábasokat és tálakat vagdos egymáshoz, a legdrámaibb pillanatban pedig egy durván kirántott konyhafiók csapja le egyiküket.

A franciák már két évtizede ügyködnek azon (leginkább Luc Besson vezényletével), hogy eltanulják az amerikaiaktól a műfaji film készítésének kliséit, és így – legalábbis az európai mozikban – kiüssék a nyeregből őket. Ennek a megközelítésnek kínos mintadarabjai a Taxi-filmek, miközben az igazán nagy kasszasikereket amolyan igazi franciás mozikkal érték el, mint az Amélie csodálatos élete vagy az Életrevalók. Sokszor bebizonyosodott már, hogy van néhány dolog, amit Hollywood-ban egyszerűen jobban tudnak, és máshol még akkor sem tudják megismételni, ha egyébként kazalnyi pénzért elhozzák a szakikat.

A hongkongiak már jó régen megmutatták, hogy miként lehet a korhatár besorolásokkal kiherélt, jólnevelt akciófilmeket szaftosabb verzióban új életre kelteni úgy, hogy közben nem találjuk ki a következő fordulatot húsz perccel előre. Csakhogy ebben a francia moziban nem folyik patakokvér, nincsenek olthatatlan bosszúszomjjal átitatott elvakult generációk – e helyett mindenki féltékenyen védi a saját területét, sütögeti a pecsenyéjét, és még a betyárbecsületre sem lehet számítani.

A Fehér éjszaka megmutatja azt, hogy miként lehet friss ízeket csempészni a már agyonrágott műformákba, esetünkben az akciófilmbe. Kell bele egy csöpp esetlenség (a parkoló melletti ligetbe táskányi kokainnal menekülő fehér öltönyös drogbáró már nem is tragikomikus, csak simán vicces), némi faragatlan pán-európai fíling (olasz nevű franciák csesztetnek törököket az EU csatlakozással) és egy jó adag szerénység.

Be kell látni, hogy világmegváltó, városokat vagy országokat lángba borító hatalmas akciókat és autós üldözési jeleneteket itt Európában nem tudunk forgatni. Meg egyébként is egy kicsinyes érdekek mentén szétforgácsolt Európáról ki hinné el, hogy hazafias és humanista dühvel telve, patetikus elnöki (ja, ki is az elnök?) szónoklatoktól hajtva összefog mondjuk a felénk száguldó meteor ellen?! Frédéric Jardin ezért inkább kiszemel néhány piti rendőrt meg formátumban nem túlzottan föléjük növő bűnözőt, majd az egész bagázst betereli egy hatalmas külvárosi klubba.

Két álarcos fickó fényes nappal az utcán elrabol egy autóból egy táska drogot, ám a kivitelezésbe némi hiba csúszik, késelésre valamint nyíltszíni lövöldözésre és abból fakadó sérülésre kerül sor. Mindennek következménye lebukás és gyerekrablás lesz, így az addig sem mintaapának látszó főhős most fia életéért indul harcba a sértett drogbáró által üzemeltetett szórakozóhelyre.

A rendező által jegyzett forgatókönyv legnagyobb erénye, hogy a kevés szereplő és a zárt helyszín ellenére képes rendre olyan új fordulatokat hozni a történetbe, amelyek nem csak részaspektusokat módosítanak, hanem az alapfelállást változtatják meg. Ráadásul ezeknek az adagolása is szokatlan, mert az első néhány perc lejártával megkapjuk az elsőt (mikor kiderül, hogy korrupt rendőrök a támadók), majd pedig folyamatosan jönnek a többé vagy kevésbé jelentős csavarok, úgy, hogy még a legutolsó jelenetekre is jut meglepetés. Mindehhez társul a pörgős, csak pillanatokra leálló ritmus és a Tomer Sisley által játszott cseppet sem idealizált főhős, aki arab származású Bruce Willisként kerül egyre leharcoltabb állapotba, és aki amerikai elődjéhez hasonlóan azért a legfontosabb pillanatokban mindig képes bevinni még egy utolsó ütést.

Az óriási szórakozóhely egyetlen helyszínként való használata fullasztó, klausztrofób érzést kölcsönöz a filmnek, hiszen a szituból fakadóan mindvégig tudjuk, hogy a menekülés nem járható út, a megoldást bent kell megtalálni. Mindez persze azzal a hátránnyal is jár, hogy egy idő után kissé unalmassá válik, ahogy számtalanszor ugyanazokat a termeket, lépcsőházakat és lifteket róják a figurák, viszont a szűk terekben való kergetőzés félelmetes sebességűnek láttatja az akciókat.

A produkció egyik legnagyobb fogása az volt, hogy leigazolták Clint Eastwood legendás operatőrét, Tom Stern-t, aki nagyon mozgékony, szokatlan helyekre (időnként a színészek kezébe) helyezett kamerájával képi feszültséggel és dinamizmussal tölti meg a jeleneteket, és képes arra, hogy a viszonylag szűk helyeken is teret adjon a szereplőknek.

A Fehér éjszaka friss arcokkal és viszonylag szokatlan gesztusokkal dolgozó akciófilm, ahol az időnként hullámzó színvonal ellenére néhány pillanat baromira izgalmas, a részletek remekül kidolgozottak és gyakran fogalmunk sincs arról, hogy egy adott helyzetnek mi lesz a kimenetele. Rengeteg kemény verekedésre kerül sor, de a fent megidézett jelenethez hasonlóan sehol nincsenek balettszerűre koreografált kézitusák: ezek a rosszarcú figurák nem járatosak a bunyó semmilyen formájában sem, így csak pusztán verekednek, és ha más nem akad, a tésztaszűrőt verik egymás fejéhez. A rendező korábbi - nem túl acélos - vígjátékaiból átmentett humorából kevesebbel is elég lett volna, de talán leginkább a tökösséget hiányolhatjuk: ha a befejezéssel lettek volna olyan merészek, mint a hongkongi kollégák, a film még nagyobbat szólna.

Fehér éjszaka

Francia film

Rendező: Frédéric Jardin

Főszereplők: Tomer Sisley, Serge Riaboukine, Julien Boisselier

hvg.hu-értékelés: 3/5