Norman nagyobb szellemlátó, mint a kiskölyök a Hatodik érzékben, és egy városka minden halottjával barátságban, de minimum köszönőviszonyban van. Halott pedig bőven akad a kriptaszagú helyen, ahol a salemihez hasonló nagyiparban űzik a régi boszorkányégetésekre épített vendéglátósdit.

Hullák mellé átok is jár: 300 évvel korábban megégetett boszorkány sújtotta a manapság élőhalottként dolgozó bírákat olyan rontással, hogy azt még Lugosi Béla is elirigyelte volna. A zombik éves gasztronómiai túráját Normannak és a nulláról négytagúra bővülő haveri körének kell megakadályozni. A szellemirtó brigádba többnyire gimis sztereotípiák kerülnek, ám a ParaNorman hollywoodi filmtől szokatlanul liberális fordulatokra ragadtatja magát, s így a szöszi pompomlány morális érzéket növeszthet, az idióta rögbisztár pedig slusszpoénként „coming out”-olhat a mozi végén.

A ParaNorman a briliáns Coraline-t jegyző Laika stúdió harmadik, erős Tim Burtoni beütéseket hordozó bábhorrorja. Főszereplője, Norman nagyobb filmgeek és horror-fan, mint Tarantino, ám életét úgy tengeti, mint egy Todd Solondz film főhőse: kiközösítetten és magányosan. Csak a Universal klasszikus horrorszörnyei lesznek megértő társai, na meg a halott nagymama a kanapén.

A ParaNorman elsősorban gyerekfilm, és úgy zsonglőrködik a horror-toposzokkal, hogy mindvégig könnyed és groteszken mókás marad. Humorát ennek megfelelően a lurkók ízléséhez fazonírozza, poénkészletét első körben pofonegyszerű börleszk-gegekkel és kreatív toalett-humorral tölti fel – utóbbinak filmtörténetileg fontos pillanata, ahogy a film alkotói még WC-papírból is képesek voltak félelmetes élőhalottakat csavarni. Hogy a ParaNorman néha mégis halálian leleményes horror-vígjáték, azt a felnőtt rémfilm-rajongóknak csontként odadobott, klasszikusokra utaló poénok, valamint az egész művet átható szatirikus felhang garantálja.

A ParaNorman ravaszsága abban áll, hogy a szörnyeket és ezáltal a horrort nem butítja a Hotel Transylvania agyatlan karikatúrái szintjére. Helyette összevarrja a 40-50 évvel korábbi, trash-filmekből kölcsönzött zombitradíciókat a kiközösített, terrorizált gyerekekről szóló mesék fordulataival. Ahogy Norman az outsider (h)őstípusát, úgy a zombik a meg nem értett szörny frankensteini mítoszát elevenítik fel. Mindkettőjüket átok sújtja, egyrészt a normalitást és az átlagosságot piedesztálra emelő társadalomé, másrészt a halott boszorkányé, aki megátkozta az élőhalottakat.

A Chris Butler-Sam Fell alkotópáros a hollywoodi animációs filmekben szokatlanul komor és komoly epizódokat is csempész a hasraesős poénokkal könnyített humorizálás közé. A Rém roméhoz mérhető atmoszférájú mese az amerikai történelem temetőjéből a boszorkányégetések borzalmait hantolja elő, és önti gyerekek által is felfogható formába. Sírhantmély üzenete szerint a történelem mozgatórugója nem más, mint a félelem.

Az előemésztett tanulságot kissé bonyolítja, hogy az animációs film egymásra tükrözteti a geekek gimis terrorizálását, a hajdani boszorkánypereket, valamint a fenyegetőnek hitt zombikat reflexből felkoncoló kisvárosi tömeg viselkedését. Mindegyik esetben az ismeretlentől vagy az idegentől való félelem miatt ragadtatja magát a zombi-agyú csőcselék bűntettekre, embertársai kiirtására vagy enyhébb esetben kiközösítésére.

Az élőhalottakat persze csak azért lehet elgyepálni, mert a ParaNorman elegánsan, magabiztosan retrózik, így zombijai nem bespeedezett, húszabáló vadállatok, hanem komótosan cammogó, szétcsúszott élőhalottak, akiknek szó szerint leesik az álluk a TV-ben látott erőszaktól, amikor bevonszolják magukat Blithe Hollow főterére. A fröcsögő agressziónál azonban sokkal jobban kiakasztja őket a hamburgert zabáló, dagadt anyuka, de még inkább a Teletubbies-szintű agymosó-mesék látványa.

A ParaNorman visszacsempészi a frissességet az önmagát ismétlő, egyre píszíbb humorú animációs filmekbe, s van elég vér a pucájában ahhoz, hogy az amerikai polgárok agyzsibbasztó együgyűségén poénkodjon.

Mikor egyszer-egyszer megdöccen a lendület, vagy túl egyértelmű magaslabdát csap le a film, cserébe mindig egy kreatív poénnal hozza vissza a hullajó hangulatot. A ParaNormannak nem csak a zombikoncepciója vagy érettebb témafelvetése, de vizuális világa is egyedülálló. A stop motion technikát egészen CGI-simaságúra finomították, a filmben darabos mozgásnak nyoma sincs.

Az újítás abból állt, hogy a karakterek mimikáját már számítógépes eljárásokkal dolgozták ki, így megfelelő információ hiányában meg se lehetne mondani a filmről, hogy nem CGI-val készült. A technika úttörő, s habár néha hiányzik a régimódi stop motion animáció bizarrsága, a Laika újfent az élen jár a kortárs animáció megújításában. Innováció ide vagy oda, az összkép azért kellően retro, és a ParaNorman ódon brit vudufilmeket idéző gótikus vizuális stílje így is hátborzongatóan igéző.

A film sokat markol és eleget fog: kisvárosi szatírának enyhén csípős, oldszkúl horror-vígjátéknak ijesztően szellemes, gyerekfilmnek pedig meglepően borongós és liberális. Ha már Spielbergék nem a Szörnyecskékhez vagy a Kincsvadászokhoz, hanem a ’30-as évek Hollywoodjának giccsmozijához nyúlnak vissza a mai fene nagy nosztalgiamámorban, a fiataloknak legalább a ParaNorman szolgálhat kellően régimódi belépőjegyként a tökösebb filmzsánerek világába.

ParaNorman

magyarul beszélő amerikai film

Rendező: Sam Fell, Chris Butler

hvg.hu-értékelés: 4/5

(A ParaNorman január 10-étől látható a mozikban.)