Amikor több mint négy évtizeddel ezelőtt, 1980 augusztusában Antilop, Lackó és Vámos, no meg persze egy-két üveg „vegyigyümi” – a később születettek kedvéért igencsak ihatatlan, minden bizonnyal valódi gyümölcstartalom nélküli, ámde hatásos vegyesgyümölcs-pálinka – társaságában végigugráltam az Óbudai-szigeten rendezett első zenei fesztivált, a Fekete Bárányok-koncertet, nem sejtettem, hogy a Beatrice, a P. Mobil és a Hobo Blues Band meghallgatásával egy máig tartó sorozat első állomásánál lehetek jelen. Ennek fényében – jórészt a vegyigyümi hatásának köszönhetően – nem sokra emlékszem, talán csak arra, hogy fantasztikusan jól éreztem magam.
A Fekete Bárány után ott lehettem (az 1993-as nulladik Sziget, a Diáksziget után) az első igazi, nagy Sziget Fesztiválon, az 1994-es Eurowoodstockon, ahol többek között Jethro Tull is fellépett. Azóta szinte minden évben megfordultam ott – ha éppen itthon voltam – ám az idei fesztivál egy szempontból különleges volt: elhatároztam, hogy egyedül megyek ki, s nem hagyom, hogy a társaság miatt érezzem jól magam a színpadok közötti cikázásban.
A teszthez a szombatot választottam: a fiam szereti a Bohemian Betyarst – ennek köszönhetően, akár akartam, akár nem, megismertem a besorolhatatlan, talán a népzenébe öltött punkként leírható stílusban játszó zenekar repertoárját. Na és este ott volt az Anyma, amit eddig leginkább – a ritmus miatt – az elliptikus tréneren, kondizás közben hallgattam.
Az első percek borzalmasak voltak: a Szigetre bejutva úgy éreztem magam, hogy én vagyok a korelnök, s senki sincs körülöttem, akibe kapaszkodhatnék. De – épp időben – megtaláltam a Buzz színpadot, ahol a Bohemian Betyars népes törzsközönsége várta a zenészeket.
Sziget 2025
Jakó Barbara
Sok koncerten voltam, de csak kevés olyanhoz volt szerencsém, ahol már az első szám beszippantott mindenkit. Pedig még világos volt – a sötétben villódzó fények jót tesznek a hangulatnak – de a közönség szinte egy emberként énekelte a dalokat, köztük a Pont úgy van most, mint volt régen címűt, amely alatt a videófalon előbb Kádár Jánost, majd Orbán Viktort mutató képsorok jelentek meg. A 2009-ben alakult Bohemian Betyars lendülete egy pillanatra sem tört meg, s a Szigettől szokatlan módon pár percet még rá is húztak az egyórásra tervezett koncertre. Annak ellenére élt a trombita és a hegedű – Kondor Domonkosnak és Palágyi Máténak köszönhetően – hogy senkinek sem hiányoztak különféle szofisztikált látványelemek, a lézerek és lángcsóvák. Nem maradt el viszont a szokásos pogózás, én pedig örömmel tapasztaltam, hogy rajtam kívül is akadnak még „húszontúliak”.
Az Anyma-koncert viszont másról szólt, azaz nem csak a zenéről: a látvány, a hang minősége és a zene is tökéletes volt, igaz, a közönség ezt is várta: negyed tízre megtelt a Nagyszínpad előtti tér, s ahogy felhangzott a Voices in My Head című dal, mindenki táncolni kezdett. És persze megjöttek a showelemek: a hatalmas videófal, a lézerek, a színorgiát produkáló lámpák és a lángoszlopok is.
Anyma, olasz-amerikai DJ a Nagyszínpadon
Jakó Barbara
Míg a Betyars esetében azért számít a szöveg is, az olasz-amerikai Matteo Milleri egyszemélyes show-jában a számok leginkább semmiről sem szólnak, az egyébként fantasztikusan szóló Voices in My Headben a következő sorok ismétlődnek: „Voices in my head go, I know I should sleep, but the voices in my head go”.
A zene magával ragadó, a 2021-ben szólópályára lépett Milleri igazán termékeny szerző, s ezt a közönség is meghálálja: koncertjeire pillanatok alatt elfogynak a jegyek. Miközben én is táncoltam – talán szerencse, hogy elég sötét volt, így kevesen látták, amit tánc jelszóval előadtam –, végig az motoszkált a fejemben, hogy az az Anyma-koncerten maga a pult mögött álló Milleri is csak látványelem: a hangszerek, a képek, a videók és a fények mind-mind be vannak programozva. Az Anyma már merít a mesterséges intelligenciából (MI) is: az animációk egy része valós időben – a környezettől és a közönségtől függően – változik. Innen talán már csak egy lépés az, hogy a zene is az MI műve legyen.
Mielőtt még maradinak tűnnék, nincs bajom azzal, hogy változik a zene és az ízlés, s egyre nagyobb a látvány szerepe; sőt, évtizedek óta ott vagyok a közelben tartott Kraftwerk-koncerteken, a legutóbbin is, Veszprémben a Gyárkertben. Az 1970 óta zenélő – ugyancsak nehezen meghatározható stílust képviselő – Kraftwerk volt talán az első, amely koncertjein külön gépi képi világot alkotott, s ahol a nézőnek az az érzése támadt, hogy a fellépők csak mímelik a zenét.
Hazafelé egyébként a kocsiban visszatértem a gyökerekhez, és a Rock FM-et hallgattam, ahol néha-néha még a P. Mobil is hallható.
Nyitóképünkön a Bohemian Betyars fellépése a Szigeten – fotó: Jakó Barbara
