Mit tehet a polgár? Előtérbe kell helyeznünk a szakmai kérdéseket, és elleneznünk kell mindenféle kirekesztést. Ez utóbbit nem kommentálom.

A szakmaiság valahol az utolsó menedék, amennyiben kísérletet teszünk új modellek végiggondolására és megalkotására. Új modell alatt értem azt a megoldási javaslatot, amely közösségi szinten képes egymáshoz rendelni a különféle aktivitásokat. Ide tartoznak az összes szakmák is, amelyek belső szervezeti megújulása elkerülhetetlen. A pártok számára egyértelművé kell tenni, hogy szakpolitikai kérdésekben az érintett szakmák érdekképviseleti szervezetei a mértékadóak. Ugyanakkor a pártok nem válogathatnak a különféle szakpolitikai szervezetek közül, és ezt az ideológiai megosztást maguknak a szakmai szervezeteknek is ellenezniük kell.

Tagadhatatlan tény, hogy az ország kulturális és gazdasági leépülésért nem csak a pártok, de a szakmák is felelősek, amennyiben a rendszerváltás előtti idők egyeztetési gyakorlatát nem bírálták felül, és nem tették elég világossá, hogy az egyéni érdekképviselet, az úgynevezett „kijárásos” rendszer súlyos károkat okozhat a szakmákon belüli és a szakmák közötti együttműködésben.

A szakmai autonómia alapja a pártfüggetlenség és a szakmán belüli aktív együttműködés. Amennyiben egy szakma nem képes a regenerációra, a belső megújulásra, az újító törekvések integrálására, az esetenként túlfűtött, de moderált belső vitára, akkor az érdekképviselet, vagyis a közösségi akarat érvényesítésének esélye idővel csökken. A szakmák, s velük együtt a magyar közélet és kultúra amortizációja nem törvényszerű jelenség. Sokat tehetnénk a lemondások, megalkuvások és erőszakos területfoglalások lassan megszokottá váló világa ellen.

Szakmák a pártok ellen

Most jött el az ideje annak, vagy éppen ez az utolsó esély arra, hogy a szakmák vegyék a bátorságot és a fáradtságot, és önmaguk belső reformján keresztül újítsák meg a magyar demokratikus kultúrát, rendszabályozzák a pártok korlátlanná vált hatalmát és visszahelyezzék őket abba a társadalmi szerepbe, amely újra hasznossá teheti őket a nemzet egésze számára.

A rendszerváltás óta kialakult demokratikus versenyben részt vevő pártok közül a Fidesz szolgált a legkézzelfoghatóbb példával, mit jelent a felelőtlen ellenzékiség és kormányzás. A modell lényege egyszerű: ellenzékből támadj, kormányból betonozz. A Fidesz mindkét módszert tökélyre fejlesztette, de a példa ragadós, az ismert pártok stratégiája egyelőre ugyanebbe az irányba mutat.

A pártokkal szembeni legelemibb elvárás, hogy mielőtt belefognak a sajátos eszközöket igénylő, időnként a jó ízlés határait feszegető, vagy azon is túllépő szavazatmaximalizálási procedúrába, amelynek integráns eleme az ellenfelek morális ellehetetlenítése, előtte vegyék végre a fáradtságot, és kellő alázattal és körültekintéssel, szakmai egyeztetések útján készítsék elő komolyan vehető és számon kérhető programjukat.

A szakmák legfontosabb társadalmi szerepe a választások kapcsán az, hogy minél szélesebb körben tegyék nyilvánossá a fellehető szakprogramok kritikáját. A szakmák szerepe tehát nem csak az előkészítésben, de a folyamatos kontrollban is nélkülözhetetlen. Egyetlen, szakmaiságát komolyan vevő szervezet vagy szakember sem engedheti meg többé, hogy a politikusok tartós mellébeszéléssel tévesszék meg a közéletet. Egy szakember felelőssége nem pusztán szakmája határáig tart: minden egyes szakember közéleti szereplő, társadalmi felelőssége abban is áll, hogy nem engedi kiteljesedni a dilettáns folyamatokat, nem engedi tévútra vezetni gyanútlan polgártársait.

Mi a szerepe az oktatásnak ebben a folyamatban?

Elsősorban a demokratikus gyakorlatok elérhetővé tétele. Mind a köz-, mind a felsőoktatásban szükséges a korábbi oktatási koncepció és módszertan átgondolása. Érzékelnünk kell, hogy a rendszerváltás óta felnőtt generáció kommunikációs és ezzel együtt tanulási szokásai jelentősen különböznek a XX. század-i, elsősorban tekintélyelvű gyakorlattól. A mai tizen- és huszonévesek számára már nincsenek megkérdőjelezhetetlen értékek vagy tudások. Ennek egyik oka a kifogyhatatlan információk szabad elérhetősége, vagyis a tudás demokratizálódása. Másik ok magának a szakmáknak a fejlődése és egymással folytatott versengése a munkaerőpiacon. Generációs egyensúlyra és folytonosságra volna szükség, amelynek egyik alapfeltétele, hogy az idősebb generációknak is újra kell tanulniuk: a fiataloktól. A felnövekvő generációnak pedig az eddig megszokottól nagyobb felelősséget kell vállalniuk saját és a társadalom jövőjének biztosítása érdekében. A tanároknak és a diákoknak a korábbi hierarchikus leosztás helyett egy egymást feltételező, egymásból következő rendszerben kellene gondolkodniuk. Ezt akár a nemzedékek együttműködési rendszerének is nevezhetnénk.