hvg.hu: Hogyan találkozott először a képzőművészettel és a műkereskedelemmel? Régóta ezzel szeretett volna foglalkozni, vagy volt valami fordulópont az életében, ami ebbe az irányba terelte?

Einspach Gábor: Első meghatározó élményem a képzőművészettel talán 14 éves korom környékén lehetett, amikor is életemben először voltam a Velencei Biennálén. De már nyolcéves koromtól, meghívó útlevéllel, majd minden évben volt lehetőségem meglátogatni Münchenben élő rokonaimat. Itt rengeteg olyan klasszikus és modern kiállítást és műtárgyat láthattam, ami hatással volt rám. Ugyanakkor a családon belülről is jöttek impulzusok. Nagybátyámmal kiskoromtól hívtam elő fotókat, s mivel ő festészettel is foglalkozott, sok olyan helyre vitt engem – műtermekbe, galériákba -, ahova egy korombeli akkoriban ritkán juthatott el. Kamaszkorom környékén sokat jártam a Magyar Nemzeti Galériába, de ezek a látogatások akkoriban inkább még a lányokról és az Utas és holdvilág kapcsán megélt élményeimről szóltak. Talán 22-23 éves korom környékén kezdtem el komolyan a műkereskedelemmel foglalkozni és körülbelül ekkortájt mélyedtem el igazán a szakma tanulásában is. Egyértelmű volt, hogy ezzel akarok foglalkozni, különösebb fordulópont nem volt, ami a műkereskedelem felé terelt volna. Az első munkahelyem egy Falk Miksa utcai műkereskedés volt, melynek Kovács Dezső - saját szavaival a szakma császára - volt a tulajdonosa. Nagyon sokat tanultam tőle. Ő az a gyűjtő egyébként, akinek hagyatékát sajnálatos módon nemrégiben ellopták. Azóta gyakorlatilag folyamatosan ezen a területen mozgok, csak mindig más státuszban. Dolgoztam régiségboltban, galériában, foglalkozom lapkiadással az Artmargazin kapcsán, igazságügyi szakértőként segítem biztosítók és a bíróságok munkáját egyaránt.

Fazekas István

hvg.hu: A Kieselbach Galéria végül hogy került képbe?

E.G.: Talán akkor találkoztam először Kieselbach Tamással, amikor 22-23 éve egy különleges Vaszary-csendéletet vásárolt abban az üzletben, ahol én dolgoztam. Ezután többször betért még oda, de inkább távolról figyeltem a pályáját. Néhány inspiratív találkozás után mára már nem csak beszélgetünk és barátkozunk, hanem hetedik éve együtt is dolgozunk. A közös munka idén harmadik éve az Első Magyar Festmény és Műtárgyszakértő Iroda működtetését is jelenti.

hvg.hu: A Festményszakértő Irodáról megalakulásakor sokat lehetett hallani, azonban azóta a szakmától távolabb élők ritkábban találkozhattak a nevével. Milyen gyakorisággal készülnek szakvélemények?

E.G.: Több mint száz írásbeli szakvéleményt adtunk ki az elmúlt időszakban, de ezeken felül is nagyon sok képpel foglalkoztunk még az ingyenes tanácsadás kapcsán. Összességében tehát rengeteg festmény fordult meg nálunk, vagy ténylegesen mivoltukban, vagy pedig fotó formájában. Fontos megemlítenem, hogy hozzánk alapvetően gyűjtők és galeristák hoznak képeket, a hamisítók messze elkerülnek minket. Tudják, hogy itt semmi esélye egy olyan mű elismerésének, ami nem eredeti.

Fazekas István

hvg.hu: Gondolom, az iroda munkájának hitelességét nagyban segíti, hogy ön igazságügyi szakértő. Hogyan szerezte meg ezt a titulust?

E.G.: Ez is Kovács Dezsőhöz kapcsolódik. Ő a kevés igazságügyi szakértő közé tartozott Magyarországon, az ő unszolására és ajánlására kérvényeztem az igazságügyi szakértővé való kinevezésemet akkor, amikor már a szükséges szakmai tapasztalat is a birtokomban volt. A kinevezést megelőző elbírálási procedúra – a szükséges tanulmányok mellett – ugyanis elsősorban ezt vizsgálja. Ha valakit pozitívan bírálnak el, akkor a kamara ajánlása alapján az igazságügyi miniszter nevezi ki az igazságügyi szakértőt.

hvg.hu: Sok igazságügyi festményszakértő van ma Magyarországon?

E.G.: Nem igazán. Az én szakterületemen a Budapesti Igazságügyi Szakértői Kamarán belül öt aktív szakértő van.

hvg.hu: Ennyi tevékenység mellé végül miként kapcsolódott be a lapkiadás?

E.G.: Miután megszűnt a Kovács Dezsővel való munkakapcsolatom, független tanácsadóként és szakértőként kezdtem dolgozni. Ekkoriban kezdtem segíteni a K&H private banking üzletágát, ami végül oda vezetett, hogy közösen megjelentettünk egy művészeti magazint. A kiadvány az akkori legmagasabb grafikai és tartalmi színvonalat hozta, de miután a bank új irányvonalat vett, ez a magazin sajnos megszűnt. Mivel úgy gondoltam, hogy ez egy hiánypótló periodika volt, társakat kerestem egy hasonló jellegű folyóirat megalapításához. 2003-ban sikerült elindítani egy új lapot, ami most tíz éve működik Artmagazin néven, évek óta már Topor Tünde főszerkesztésében . Ez azért is komoly teljesítmény, mert az első időkben működésünk finanszírozásához semmilyen állami támogatást  nem kaptunk. Később, a gazdasági környezet folyamatos romlásával 2009-re egyértelművé vált, hogy nem lehet egy művészeti magazint fenntartani NKA-s segítség nélkül. Ugyanakkor pont ebben az évben jelentős előrelépés is történt, hiszen 2013-tól havilapként jelenünk meg.

hvg.hu: Ön szerint minek köszönhető, hogy egy valóban minden tekintetben színvonalas művészeti magazin nem tud ma önfenntartó lenni Magyarországon?

E.G.: Kis ország vagyunk, kis piaccal, a magazin angol nyelvű nyelvű kiadását pedig nem tudjuk finanszírozni. Ráadásul a magyar műtárgypiac szereplői az utóbbi időkben inkább a fennmaradásukért küzdenek, mintsem hirdessenek egy ilyen magazinban. Emellett sajnos szűk az országban azon emberek köre, akiket érdekel a képzőművészet és meg is tudja venni magának az ebben a témában megjelenő kiadványokat.

Fazekas István

hvg.hu: Említette, hogy a piaci szereplők még mindig sokat küszködnek. Ön szerint szükséges, hogy az állam tegyen valamit azért, hogy ők ismét magukra találhassanak?

E.G.: A műkereskedelmet mindenképpen előrelendítené, ha ezen a területen a jelenlegi 27 százalékoshoz képest jelentősen csökkenne, vagy akár meg is szűnne az áfakulcs. Vannak uniós országok, ahol egyáltalán nincs általános forgalmi adó ezen a területen, és ez nemcsak a kortárs galériák helyzetét nehezíti meg, hanem a klasszikus műkereskedelemnek is jelentős versenyhátrányt okoz. Ha az EU határain kívülről érkezik hozzánk egy festmény, akkor az után kötelesek vagyunk 27 százalékos adót fizetni. Mivel Magyarország műtárgyállományát a huszadik század során többször szinte teljesen lerabolták, abszurdnak érzem ezt a magas terhet pont azokra a külföldről visszaáramló művekre, melyek nagy része ráadásul valaha kulturális örökségünkhöz tartozott.

hvg.hu: Sokan a külföld felé való nyitásban látják a megoldást. Ön szerint is ez lehet a piac túlélésének, illetve a magyar képzőművészet elismertségének záloga?

E.G.: A válság előtt a klasszikus és klasszikus modern művészettel foglalkozó műkereskedelem szereplői egy folyamatosan felívelő hazai piacon dolgoztak és emiatt sajnos nem indult meg időben az a nemzetközi kapcsolatépítés, amiből a válság után mindenki sokat profitálhatott volna. Ugyanakkor a klasszikus és kortárs magyar képzőművészet megfelelő nemzetközi reprezentálása nélkül nehéz a magyar műveket minőségüknek megfelelő árszínvonalon árulni. Azt láttuk a környező országokban, hogy ezt sok helyen felismerték és állami szinten támogatják. Nálunk lassan, de beindult egy folyamat, és ennek nagyon fontos része a modern magyar festészetet bemutató tárlatok ausztriai, svájci, belgiumi létrehozása és a tervezett párizsi nagy kiállítás is. Legalább ilyen fontos az, hogy kiemelkedő magyar festmények a világ legrangosabb múzeumainak falaira kerüljenek, Rippl-Rónai József két főműve került így az Art Institue of Chicago, illetve a Musee D’Orsay állandó kiállítására. A kortárs galériák folyamatos nemzetközi jelenlétéhez szintén nagyon fontos az állami támogatás és ezalatt nemcsak a vásárok költségeihez való hozzájárulást értem. 

Nem gyorsítja a folyamatot, hogy olyan nyelvet beszélünk, amit egyetlen más nemzet sem, és nincs igazán közeli kulturális kapcsolatunk ezen a területen egy vezető európai állammal sem. Hiába vagyunk földrajzilag szerencsés módon Európa közepén, mégis nehezen tudjuk magunkat észrevetetni. Alapvetően tehát némileg hátrányból indulunk, és ezt még az a magyarokra jellemző zárkózottság, illetve szegényes kapcsolatteremtési készség is lerontja, aminek nagy része még a szocializmus hagyatéka.

hvg.hu: Mivel lehetne gyorsítani az előbb említett nemzetközi nyitási folyamatot?

E.G.: Nagyon fontos, hogy a meghatározó magyar múzeumok élén olyan nyitott szellemiségű, több nyelvet beszélő szakemberek álljanak, akik fontos kiállításokat tudnak Magyarországra hozni, megfelelő nemzetközi beágyazottsággal és kapcsolatrendszerrel rendelkeznek. Minél több ilyen tárlat érkezik Magyarországra, annál jobban látszunk Európa kulturális térképen, és annál nagyobb eséllyel visznek meghatározó kurátorok, múzeumok magyar anyagokat kiállítani külföldre. Ha sok fontos külföldi szakembert és gyűjtőt vonzanak hazánkba ezek a tárlatok, főleg ha együtt tud megmutatkozni a magyar művészet a nemzetközivel, akkor növekedhet az érdeklődés a magyar képzőművészet iránt és így nagyobb eséllyel tudnak magyar művek bekerülni különböző nemzetközi magán- és közgyűjteménybe.

Különösen igaz ez a kortárs művészet terén. Nagyon fontos, hogy mit állítanak ki a Műcsarnokban és a Ludwig Múzeumban. Ezen intézményeknek nemzetközi presztízse nagyban meghatározza, mennyire lesz érdekes egy külföldi számára az ott kiállított magyar kortárs művészet. Ha ezek az intézmények hiteles kiállításpolitikával fel tudják értékelni a kortárs magyar alkotásokat, akkor a kortárs galériák is nagyobb sikerrel tudnak majd szerepelni a fontos nemzetközi vásárokon.