Jövőre, veletek, ugyanitt - beváltotta a hozzá fűzött reményeket a klasszikus felebaráti pohárkoccanás szállóigéje: az Emir Kusturica nevével fémjelzett No Smoking Orchestra tavaly is a Sziget világzenei színpadának főfellépőjeként aratta le a neki járó babérokat. Idén gyakorlatilag változatlan műsorral, a 2012-essel az utolsó félrefogásig megegyező fináléval győzött a művészfilmekben lényegesen erősebb szerb csürdöngölő.

“A fesztivál abszolút példátlan, olyan mélyről fakadó erőket gyűjt össze, annyi féle zene és művészeti forma, annyi féle ember képviselteti magát, mint sehol máshol Európában. Az egész esemény már-már a misztikusság határait súrolja” - fogalmazott az elsőrangú rendező, másodrangú író és nem utolsó sorban harmadrangú gitáros-frontember saját Sziget koncertje utáni spontán újságíró csoportosulás versenykörében.

Fülöp Máté

Kusturica filmjeiben két fajta társadalomkritika váltja egymást, gyakran a szekrényből előugorva, természetesen a mozikasszák bevételeinek szigorú függvényében. A keserédes, életvidám nyomor kivetülésein túl, a szerb rendező néha nem rest és lelket és jóérzést nem kímélve a kőkemény valósággal csapja arcon a közönségét. Bár a ‘89-es Cigányok ideje és az időközben egy kifinomultabb réteg kultfilmjévé vált Arizonai álmodozókkal szemben a nagyközönség elismerését a bagatel poénoknál tovább látni nem akaró filmnézőknek kedvező Macskajaj hozta el számára. Nem meglepő, hogy a pénteki Sziget koncerten is a filmből ismerős, leggyakrabban rossz minőségű csengőhangként előforduló himnusz, a Bubamara volt a zárószám. A rongyrázó cigánylagzi képe kitörölhetetlen, ennél a számnál már egy meglehetősen konszolidáltan italozó ázsiai fiatalokból álló csoport is pólótlengetve, kecses táncmozdulatokkal érezte át a reménytelen mulatozás elemiségét.

“A zene, a koncertezés lehetőséget ad arra, hogy ott és akkor lássam az emberek arcát, közösek legyenek az érzéseink és energiát kapjak tőlük. A színpadon állni olyan érzés, mintha egy filmben lennék.” - mesél zenei karrierjéről Kusturica, azt is elismeri, hogy ő maga valóban nem világklasszis hangszeres - “a dalokon alapvetően a fiam és a zenekar dolgozik”

A beszélgetés során az is kiderült, Kusturicának nem a Hajógyári-sziget zászlólengető tömege jelenti az első kellemes magyar élményét: “Diákként rengetegszer utaztam át Budapesten, olyan volt számomra, mint afféle fix pont, állomás Szarajevó és Kelet-Európa más országai között. Ez a város olyan, mint egy kulturális gócpont, találkozóhely, ahol összeér minden és mindenki, akinek bárhol máshol már túl kelet vagy túl nyugat lenne.”

A rendező arra is kitért, Kelet-Európa csak most kezdi felfedezni magának a különféle zenei fesztiválokban rejlő potenciált, ez pedig nem csak a külföldi fellépőknek jó, hanem az adott ország tradicionális zenei életének is segélycsomagot jelenthet. Szerinte Magyarországon ez különösen fontos: “A legjob cigányzenék innen jönnek”.

Kusturica egyébiránt hat év után most új filmet készít, a már-már mesébe illően bájos és valószerűtlen uruguayi elnök főszereplésével. A rendező azt reméli, ez a produkció olyan lesz számára, mint egy apró visszatérés, afféle életjel. Szerinte a filmből amúgy sem lehet kiszállni, olyan, mint valami makacs szerencsejátékfüggőség: az ember kockáztat, néha nyer, néha veszít, de soha nem áll fel az asztaltól és mondja azt: elég.