szerző:
Kovács Ferenc Dávid
Tetszett a cikk?

Juhász Ferenc a napokban töltötte be 85. életévét. A költő gyerekkoráról, fiatalságáról, a kortárs irodalomról, és barátjáról, Nagy Lászlóról mesélt.

hvg.hu: Hogyan kezdődött? Miért gondolja azt egy falusi fiú, aki még könyvet sem igen lát otthon, hogy verseket kéne írni?

Juhász Ferenc: Erre nem tudok válaszolni. Nem azért, mert nem akarok, hanem azért, mert a vers számomra valamiért természetes volt. Csak úgy jött, magától értetődően. Én magam Bián születtem, Budapesttől húsz kilométerre. Igen szegények voltunk. Egy önéletrajzi írásomban így is fogalmaztam: szegények voltunk, de nem a legszegényebbek. Anyám cselédlány volt, apám eredetileg kőműves, de egy tüdőoperáció miatt ezt abba kellett hagynia. Innentől kezdve hivatalsegédként, ahogy akkoriban mondták, hivatalszolgaként dolgozott. Ezt csinálta, ameddig bírta, aztán évekig otthon volt, és borozgatott. Nem ivott, hanem borozgatott. Akármilyen szegények is voltunk, nálunk ugyanis Bián mindenkinek volt szőleje, ami egyrészt egy áldás, nekünk gyerekeknek viszont átok volt, mert ugye kapálni kellett folyton. Volt nekem egy igen jó barátom, szintén költő, a Nagy Laci. Nagy László. Lacikával nagyon sokszor voltunk szüreteken, préselésen. Ő nagyon szeretett Bián lenni. A furcsa azonban az volt – és itt most remekül láthatja, hogyan is működnek az osztálykülönbségek –, hogy Laci, aki módosabb parasztcsaládból származott, szinte hazajárt hozzánk. Anyámat Mamának szólította. Mi viszont hozzájuk Iszkázra soha nem voltunk meghívva.

hvg.hu: Ez már ugye később volt, az egyetemi évek alatt.

Juhász Ferenc: Ez a népi kollégiumok alapításának időszaka volt. Mi is ott ismerkedtünk meg a József Attila kollégiumban, a Bajza és az Andrássy sarkán. Hárman laktunk költők egy szobában: én, Nagy László, meg Simon István, akit – nem tudom miért – ma nem becsülnek igazán sokra. Ha egyáltalán szó esik róla. Habár manapság Nagy Lászlóról sem esik valami sok szó.

©

hvg.hu: Ezt a rendszerváltás után ön is átélte, akkor az költészete is meglehetősen a háttérbe szorult. Milyen érzés megélni, hogy valaki az egyik legünnepeltebb művészből egyszer csak légüres térbe kerül?

Juhász Ferenc: El kellett viselni. Erre nem tudok mást válaszolni. El kellett ezt is viselni. Én nagyon korán kaptam Kossuth-díjat. Húszéves voltam, így már fiatalon megtudtam, hogy létezik olyan, hogy Kossuth-díj. Egy induló költő azonban nem ezzel foglalkozik, hanem azzal, hogy megjelenjen. Hogy legyen kötete. Hogy mi lesz a további sorsom, azt itt az utca végén tudtam meg, Veres Pétertől, akiről ma szintén nagy a hallgatás, pedig egy igen nagy jelenség volt. Az utcán futottunk össze, megveregette a vállam, majd közölte, hogy valami nagy öröm fog érni. Hát ez volt a Kossuth-díj, amit Révai József adott át nekem, és ami nyilván sok irigyemet is hozta. Bár én ebből nem sokat észleltem, vagy nem akartam észlelni. Egyszerűen nem foglalkoztam vele. Akkoriban ez úgy működött, hogy az első könyvünket a könyvhivatalnak kellett benyújtani, ott mindet kiosztották egy bírálónak, aki értékelte az anyagot. Az én kötetem Vas Istvánhoz került, aki később meg is mutatta nekem a lektori véleményét. Persze a Kossuth-díjnak anyagi következményei is voltak, ami fontos volt, ugyanis akkor már megnősültem. Otthonról pedig ugye nem részesülhettem támogatásban. Az első feleségemet szintén a József Attila kollégiumban ismertem meg, akivel két nap múlva össze is házasodtunk. Kölykök voltunk, azt sem tudtuk, hogy kell tanú. Bementünk a kerületi tanácshoz, mondtuk, hogy össze akarunk házasodni. Rendben, mondták, de hol vannak a tanúk?

Sok mindent el lehet mondani az ötvenes évekről, végigéltem, belülről tudom. Mindkét feleségem arisztokrata származású lány. Az első nejemet internálni akarták Márianosztrára. Mikor megtudtam, bementem Rákosihoz, és – rettegve – közöltem vele, hogy ha őt, Erzsikét (Szeverényi Erzsébet irodalomtörténész – a szerk.) oda viszik, akkor én átmászom a kerítésen. „No, no, no.” – ennyi volt minden reakciója. Úgy tűnik, ez azt jelentette, hogy nem kell olyan komolyan venni a dolgot, az internálás ugyanis elmaradt. Az is igaz, hogy a háború utáni időszak számos lehetőséget nyújtott. Hogy egy parasztgyerek egyetemre tudjon járni? A kollégium egy olyan fiatalnak, mint mi voltunk, nem csak felemelkedést jelentett, de szinte luxuskörülményeket. Volt például fürdőszoba. Ezt maga már nem tudja, de akkoriban az hatalmas dolog volt.

hvg.hu: Hogyan élte meg a forradalmat?

Juhász Ferenc: Az oroszok bejövetelét Ferenczy Béniék lakásában éltem át, aki nagyon közeli barátom volt. Időnként persze ki kellett járnom, hiszen első feleségemet a Lipótmezőn kezelték. Nekem kellett kimennem Biára a szüleimhez, akik Kati lányunkra vigyáztak. A helybeliek, valami géppuskaféleséggel a kezükben, még oda is szóltak: „Mi van, neked még van pofád ide visszajönni?”. Mert ott ugye, én voltam, aki elhagyta faluját, már „idegen”.  Máskor itt, a Szemlőhegy utcán is megállítottak, igazoltattak fegyveresek. Itteni, rózsadombi srácok voltak, ismertük is egymást. Aztán amikor elengedtek, nem tudhattam, nem kapok-e egy sorozatot a hátamba. Volt néhány nap ugyanis, amikor nem kellett elszámolni az emberélettel, ezt tudomásul kell venni. De ezt is túléltük. Utána aztán pár nap múlva már lettek törvények. Nem jók, de mégiscsak törvények.

hvg.hu: Magyar-szanszkrit szakon kezdte az egyetemet. Honnan jött ez a választás?

Juhász Ferenc: Fiatalkori bolondságból. Meg persze Weöres Sándor hatása is benne volt erősen, akivel nagyon jó barátok voltunk. Akkoriban ketten vitték ezt az úgynevezett „keleti vonalat”, Weöres és Szentkuthy Miklós. Én voltam az egyetlen hallgató, egy év múlva meg is szűnt a szak. Weöres Sanyikával egyébként nagyon érdekesen ismerkedtem meg. Móricz Zsigmondnak volt egy könyvkiadója, amit azért csinált, hogy a lányai jövőjét biztosítsa. A kiadónak a boltja az Üllői út elején volt, oda mentem be megvenni Weöres Elízium című kötetét, amit ők adtak ki. Kérdeztem is, hol lehetne magát a költőt megtalálni, mert szívesen beszélnék vele. A bejárati ajtó felett egy csengő volt, tudja olyan, mint a falusi boltokban, ami jelzi, ha valaki belép. Csengett a csengő, nyílt az ajtó, és belépett Weöres Sándor. Így ismerkedtünk meg. Én dedikáltattam a kötetet, ő meg egyből elvonszolt magával. A Kálvin tértől gyalog elmentünk az Amerikai útig, és végigveszekedtük az utat Petőfi költészetéről. Eltartott vagy két órát. Aztán odaértünk egy házhoz, ő belökte az ajtót, és azon a jellegzetes madárhangján bekiáltott a szobában lévőknek: „Figyeljetek rám! Hoztam egy nagy költőt!”. Akkor még semmit nem olvasott tőlem. Annyit mondtam csupán neki, hogy írok, de a verseim bent voltak a táskámban. Azon a napon lettünk jóban, majd sokat jártunk össze – társaságba, kettesben, beszélgetni, vacsorázni, vagy akár csak borozni. Egy alkalommal, mikor elmentünk iszogatni és én vittem haza, felesége, Károlyi Amy dühösen fogadott bennünket, engem egyből kitessékelt, férjét meg berántotta az ajtón. Hozzá kell tennem, másnap egyből hívott, bocsánatot kért. S ne felejtsük, ez a zseniális asszony sokat jelentett Weöres életében, igaz társa, őrzője volt, évekkel hosszabbította meg az életét.

©

hvg.hu: Nem csupán Weöres Sándort mondhatta jó barátjának, de a ma jóval ellentmondásosabban megítélt Aczél Györgyöt is. Hogyan, mikor ismerkedtek meg?

Juhász Ferenc: Ezt nem tudom sajnos megmondani, nem emlékszem rá.

hvg.hu: És milyen ember volt Aczél György az ön szemében?

Juhász Ferenc: Aczél György egy nagyon jó ember volt. Akinek tudott, segített, bárkit fogadott. A többi író is rendszerint engem küldött hozzá kéréseikkel, amiért én, bevallom, mérges is voltam. Még testvér-barátomra, Nagy Lászlóra is, aki szintén hozzám jött, hogy nem vették fel az unokahúgát az egyetemre, beszéljek Aczéllal. Miért pont én? Ő is ugyanúgy felmehetett volna, ők is tegező, jó viszonyban voltak. Mert, hogy neki „a kérés nagy szégyen”. Nekem ne legyen az, ha engem küld maga helyett? Pilinszky János is, az angyali természete mellett ellentmondásos helyzetekbe is tudott keveredni. Soha nem felejtem el: kint voltunk Londonban egy íródelegációval, ahol Pilinszky eltűnt. Vissza akartam vinni a szállodába, de ő összeismerkedett egy oxfordi diákkal, akivel bejárták a várost, ittak, majd az utcán kirabolták őket. Semmire nem emlékezett, mindenét elvitték. Arra ébredtem, hogy két hatalmas rendőr jön befelé a szobámba, János kint zokog az asztalnál. Úgy adtuk össze neki a pénzt, hogy haza tudjon jönni.

Manapság az emberek mindent feketének vagy fehérnek látnak, így van ez Aczél György megítélésével is. Aki nem élt akkor, nem élt azok között a viszonyok között, az nem tudja, mit beszél. Egy olyan világról beszél, aminek nem volt tanúja.

hvg.hu: Követi a mai kortárs irodalmat?

Juhász Ferenc: Sok irodalommal kapcsolatos folyóiratot, periodikát, lapot olvasok. Kiválónak tartom Szálinger Balázs líráját, Szabó T. Annának magam mondtam meg nemrég, mennyire szeretem munkáját. Grecsó Krisztián, Bartis Attila, Kemény István vagy Esterházy Péter, s Spiró György! Nagy nevei a mai magyar irodalomnak. Emellett sokszor említem Katinak, feleségemnek, amit most önnek is elmondok: mindig várom, hogy írjon valaki a mai magyar irodalomban egy nagy verset vagy regényt. Lássuk. Nem csak tervezni, mellébeszélni vagy megijedni tőle, elmenni előle vagy félrerakni, hogy majd. Most van a majd. Írni kell!

hvg.hu: A fiatalok pont azt mondják sokszor, hogy az idősek szívják el előlük a levegőt…

Juhász Ferenc: Lehet. Én 85 éves vagyok, és mindennap figyelem, várom az új tehetségeket, a nagy verseket, mint Nagy László, vagy Pilinszky írt egykoron. Minél több a kincs, annál gazdagabb a líra, és vele együtt a társadalom. Erre kell figyelni. Legyen minél több alkotó és mű, amire lehet figyelni. Én ekkor leszek a legboldogabb.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Maruzsa: Ha nagyon rosszul sikerül az írásbeli érettségi, lehet javítani szóbelin

Maruzsa: Ha nagyon rosszul sikerül az írásbeli érettségi, lehet javítani szóbelin

Elek István: Az ellenzéki ajánlat, 3. rész

Elek István: Az ellenzéki ajánlat, 3. rész

Jutalmat kaptak a rendőrök, akik lángoló kórteremből mentettek ki egy beteget

Jutalmat kaptak a rendőrök, akik lángoló kórteremből mentettek ki egy beteget