Ajándéklink létrehozása

Őszinte megrendeléssel - a gyász változó szavai

Némileg szókimondóbbak lettek, ám továbbra is kódoltak, és nemegyszer közhelyesnek hatnak a halálesetek idején elhangzó vigasztaló fordulatok, a beszédek írói pedig továbbra is a klasszikus költőket részesítik előnyben.

Minden halál tragikus – de vajon mi a különbség aközött, hogy valaki tragikus hirtelenséggel vagy tragikus körülmények között távozik az élők sorából? A kérdésre nem is annyira egyszerű a válasz, legalábbis a HVG által megkérdezett szakértők szerint nincs afféle szótár, amellyel értelmezhetőek a gyászjelentések kódjai. Bár a „tragikus körülményekhez” többnyire az öngyilkosságot társítják, Nagy Zsófia szociológus – aki egy tavalyi tanulmányában több évtized gyászjelentéseit elemezte – úgy látja, hogy ez ma már szinte minden olyan esetre vonatkozhat, amikor rendőrre volt szükség, tehát akár gyilkosság vagy autóbaleset is lehetett. A „tragikus hirtelenség” viszont inkább a váratlan, de nem erőszakos esetekre, például gyors szívrohamra utalhat.

Nem annyira a halál tényleges körülményeiről, mint inkább a társadalmi normákról árulkodnak az olyan sablonok, amelyek szerint valaki „türelemmel viselt, hosszú szenvedés” vagy „méltósággal viselt, súlyos betegség” után távozott. Igaz ugyan, hogy az elhúzódó betegségeket különösen a végstádiumban nem mindenki képes türelemmel és méltósággal viselni, de a rokonok, egyfajta lelki önvédelemből, elzárkóznak az ilyen részletek elől, és a gyászjelentésben sokszor inkább azt adják tudtul, amit hinni szeretnének, amit „elvárnak” a betegtől.

Polgári búcsúztató. ''A bánatnak sötét tengere felett''
Polgári búcsúztató. ''A bánatnak sötét tengere felett''
Túry Gergely

Az eufemizmusok (a görög eredetű szó jó beszédet jelent) egyébként is gyakran elkendőzik, mi történt. Bár a „hosszan tartó, súlyos, gyógyíthatatlan betegség” például általában a rákra utal, ha valaki „elaludt”, a gyászjelentés olvasója nem tudhatja, hogy pusztán az elmúlás sok tapintatos körülírásának egyikét alkalmazták, vagy az illetőt valóban alvás közben érte az észrevétlen halál. A „tragikusan fiatalon” fordulathoz sem kapcsolható egyértelmű életkor, de leginkább a 40 alatt elhunytakról szokták ezt írni. Rejtélyesnek tűnhet a (ritkább) „megfáradtan, de emlékeit nem feledve” kód, amely azt tudatja, hogy nem a rettegett Alzheimer-kór volt az elmúlás előzménye.

A gyászjelentések alaposan megváltoztak az utóbbi évtizedekben. A fizetett hirdetésként megjelenő értesítések hosszabbak lettek, és később is jelennek meg. „Az 1960-as években számos technikai akadálya volt annak, ami ma bevett temetkezési gyakorlat, hogy a halál beállta és a temetés között akár két hét is eltelhessen” – magyarázza a szociológus. Az akkoriban gyakori „minden külön értesítés helyett” frázis utalt arra, hogy az idő hiányában akár a temetés napján megjelent hirdetés helyettesítette a táviratot, temetési meghívót, telefont. Az 1960-as években szokásos formula volt még a „részvétlátogatások mellőzését kérjük” – mára a részvétlátogatás szokása is eltűnt, legalábbis a városi társadalomból. Az újabb keletű fordulatok között viszont, egy Nyugatról érkező divatnak megfelelően, megjelent, hogy a sírra szánt virág helyett jótékony célú adományt javasolnak.

A gyászjelentés átlagos hossza fél évszázad alatt, 1961 és 2011 között a kétszeresére nőtt (legalábbis az elemzés alapjául szolgáló Népszabadságban, az évtizedeken át legnagyobb országos napilapban). Ennek háttere, hogy e közlemény már nem puszta híradás (mire megjelenik, az érintettek jó része már értesült a hírről), hanem afféle miniéletrajz, méltatás.

Az azonban változatlan, hogy a szűkebb családon kívüli érdeklődők nemigen tudhatják meg, mi volt a halál oka. Inkább kivételnek mondható annak a színikritikusnak a példája, akiről szeptemberben úgy szóltak a hírek, hogy autóbalesetben vesztette életét. Főképp a csendben elalvástól vagy az időskori betegségtől eltérő okok elhallgatása mögött rejlik egyfajta szemérmesség, titkolózás, a „hogyan történhetett meg?” megválaszolhatatlansága. Bonyolítja az értelmezést, hogy ez a csönd jelezhet furcsa közönyt is – árnyalja a képet Aczél Petra kommunikációkutató, a Corvinus Egyetem docense –, vagyis olyasmit, hogy a család nem szerette az elhunytat. De éppúgy előfordulhat az ellenkezője: a hátramaradottak igyekeznek minden kérdést és minden utalást elkerülni, mert fájdalmukban tapintatra van szükségük, nem pedig csevegésre, kíváncsiskodásra. Hasonló oka lehet annak is, ha a gyászolók sms-ben küldik meg a halálhírt. Gyors és személyes formát igyekeznek választani, de egyúttal jelzik: „ezt nem tudom szóban elmondani”. Nem egyszerű dilemma, hogy ilyen üzenetre lehet-e sms-ben válaszolni, de meglehet, nincs más jó megoldás.

Változnak a gyászbeszédek is. Szilárd József polgári búcsúztató szerint ma már nem kedvelik a „szirupos beszédeket”, 10-12 perc után érzékelhetően mocorognak a jelenlévők. (Más a helyzet vidéken, ahol akár fél–háromnegyed órás beszédek is elhangozhatnak egyházi és polgári búcsúztatáskor egyaránt.) Aczél Petra szerint nem ritka, hogy hat-nyolc – természetesen viszonylag rövid – „hozzászólás” is követi egymást, nem annyira az elhunyt életrajzát ismertetve, hanem személyes hangon arról beszélve, mi fűzte a barátokat, kollégákat az eltávozotthoz. Sajátos fordulatként említi Szilárd József, hogy a rendszerváltás után a katonák, rendőrök életútjának felidézésekor egyik napról a másikra kimaradt a korábban szinte kötelező politika, és a beszédek szigorúan a szakmai pályára szorítkoztak.

A gyászbeszédek nemcsak rövidülnek, hanem ritkulnak is. Elsősorban pénzhiány miatt, de szerepet játszik az is, hogy kevesebb a koporsós temetés és az urnaelhelyezés – magyarázza Tóth Gábor, a Budapesti Temetkezési Intézet szolgáltatási igazgatója. A hamvak szétszórásához kevésbé kívánkozik beszéd, az urna hazavitele pedig eleve rideg aktus: az ügyfél megjelenik az urnakiadóban, aláírja az átvételi elismervényt, majd csöndben távozik.

A „halottakról vagy jót, vagy semmit” sem abszolút érvényű már a koporsó mellett. Az újabb keletű őszinteség példái között említi Mackó Mónika polgári búcsúztató, hogy ha történetesen nem a „kitartottak egymás mellett jóban-rosszban” formula érvényes, akkor elhangozhat, hogy az elhunyt házassága „nem állta ki az idő próbáját”, de aztán „újra rátalált a szerelem”. Ha pedig élete során az elhunyt netán lopásra adta volna a fejét, akkor egy másik búcsúztató szerint akár az is elképzelhető, hogy erre a koporsó mellett ekként utaljon: „a fivérek közül ő volt a legkreatívabb”.

A polgári búcsúztatók nem titkolják, hogy többé-kevésbé előre gyártott elemekből – versekből és saját szövegeikből – dolgoznak, így áll össze az elhunyt személyiségéhez és a gyászolók kéréseihez igazított egyedi beszéd. Régebben ez szinte hivatalos volt: a temetkezési vállalat pár évtizeddel ezelőtti kézikönyvében még szerepelt, mit illik mondani például idősebb nő vagy középkorú elvált férfi halálára. A búcsúztatók szerint a klisék nem zavaróak, elvégre a hallgatóság nem túl sűrűn temet, nem találkozik nagyon gyakran ugyanazokkal a szavakkal. Illetve a gyászolók nem érzik közhelynek e sablonokat, hiszen abban a helyzetben ez csak nekik szól, őket vigasztalja. Mint például egy másik hivatásos búcsúztatónak ez a mondata: „A bánatok sötét tengere felett kell átéreznünk a veszteség szomorúságát.” A sablonok maradandóságát jelzi az is, hogy a gyász szavaiban szinte kizárólag klasszikus költőket szokás idézni, mintha a listát nagyjából a múlt század közepén lezárták volna (lásd a példákat Koszorús költők cím alatt).

A közhelyek amúgy is a gyászszertartások hagyományos kísérői. A klasszikusok közül idézhető Gustave Flaubert francia író, akinek (a jegyzeteiből a halála után, az 1910-es években kiadott) Közhelyszótárában a temetés címszónál szerepel a halottaskocsi mögött elmaradhatatlan sóhaj: „Most mondd, egy hete még együtt vacsoráztunk! Ki hitte volna!”

BEDŐ IVÁN

Hozzászólások