Némileg szókimondóbbak lettek, ám továbbra is kódoltak, és nemegyszer közhelyesnek hatnak a halálesetek idején elhangzó vigasztaló fordulatok, a beszédek írói pedig továbbra is a klasszikus költőket részesítik előnyben.
Minden halál tragikus – de vajon mi a különbség aközött, hogy valaki tragikus hirtelenséggel vagy tragikus körülmények között távozik az élők sorából? A kérdésre nem is annyira egyszerű a válasz, legalábbis a HVG által megkérdezett szakértők szerint nincs afféle szótár, amellyel értelmezhetőek a gyászjelentések kódjai. Bár a „tragikus körülményekhez” többnyire az öngyilkosságot társítják, Nagy Zsófia szociológus – aki egy tavalyi tanulmányában több évtized gyászjelentéseit elemezte – úgy látja, hogy ez ma már szinte minden olyan esetre vonatkozhat, amikor rendőrre volt szükség, tehát akár gyilkosság vagy autóbaleset is lehetett. A „tragikus hirtelenség” viszont inkább a váratlan, de nem erőszakos esetekre, például gyors szívrohamra utalhat.
Nem annyira a halál tényleges körülményeiről, mint inkább a társadalmi normákról árulkodnak az olyan sablonok, amelyek szerint valaki „türelemmel viselt, hosszú szenvedés” vagy „méltósággal viselt, súlyos betegség” után távozott. Igaz ugyan, hogy az elhúzódó betegségeket különösen a végstádiumban nem mindenki képes türelemmel és méltósággal viselni, de a rokonok, egyfajta lelki önvédelemből, elzárkóznak az ilyen részletek elől, és a gyászjelentésben sokszor inkább azt adják tudtul, amit hinni szeretnének, amit „elvárnak” a betegtől.
Az eufemizmusok (a görög eredetű szó jó beszédet jelent) egyébként is gyakran elkendőzik, mi történt. Bár a „hosszan tartó, súlyos, gyógyíthatatlan betegség” például általában a rákra utal, ha valaki „elaludt”, a gyászjelentés olvasója nem tudhatja, hogy pusztán az elmúlás sok tapintatos körülírásának egyikét alkalmazták, vagy az illetőt valóban alvás közben érte az észrevétlen halál. A „tragikusan fiatalon” fordulathoz sem kapcsolható egyértelmű életkor, de leginkább a 40 alatt elhunytakról szokták ezt írni. Rejtélyesnek tűnhet a (ritkább) „megfáradtan, de emlékeit nem feledve” kód, amely azt tudatja, hogy nem a rettegett Alzheimer-kór volt az elmúlás előzménye.
A gyászjelentések alaposan megváltoztak az utóbbi évtizedekben. A fizetett hirdetésként megjelenő értesítések hosszabbak lettek, és később is jelennek meg. „Az 1960-as években számos technikai akadálya volt annak, ami ma bevett temetkezési gyakorlat, hogy a halál beállta és a temetés között akár két hét is eltelhessen” – magyarázza a szociológus. Az akkoriban gyakori „minden külön értesítés helyett” frázis utalt arra, hogy az idő hiányában akár a temetés napján megjelent hirdetés helyettesítette a táviratot, temetési meghívót, telefont. Az 1960-as években szokásos formula volt még a „részvétlátogatások mellőzését kérjük” – mára a részvétlátogatás szokása is eltűnt, legalábbis a városi társadalomból. Az újabb keletű fordulatok között viszont, egy Nyugatról érkező divatnak megfelelően, megjelent, hogy a sírra szánt virág helyett jótékony célú adományt javasolnak.
A gyászjelentés átlagos hossza fél évszázad alatt, 1961 és 2011 között a kétszeresére nőtt (legalábbis az elemzés alapjául szolgáló Népszabadságban, az évtizedeken át legnagyobb országos napilapban). Ennek háttere, hogy e közlemény már nem puszta híradás (mire megjelenik, az érintettek jó része már értesült a hírről), hanem afféle miniéletrajz, méltatás.
Az azonban változatlan, hogy a szűkebb családon kívüli érdeklődők nemigen tudhatják meg, mi volt a halál oka. Inkább kivételnek mondható annak a színikritikusnak a példája, akiről szeptemberben úgy szóltak a hírek, hogy autóbalesetben vesztette életét. Főképp a csendben elalvástól vagy az időskori betegségtől eltérő okok elhallgatása mögött rejlik egyfajta szemérmesség, titkolózás, a „hogyan történhetett meg?” megválaszolhatatlansága. Bonyolítja az értelmezést, hogy ez a csönd jelezhet furcsa közönyt is – árnyalja a képet Aczél Petra kommunikációkutató, a Corvinus Egyetem docense –, vagyis olyasmit, hogy a család nem szerette az elhunytat. De éppúgy előfordulhat az ellenkezője: a hátramaradottak igyekeznek minden kérdést és minden utalást elkerülni, mert fájdalmukban tapintatra van szükségük, nem pedig csevegésre, kíváncsiskodásra. Hasonló oka lehet annak is, ha a gyászolók sms-ben küldik meg a halálhírt. Gyors és személyes formát igyekeznek választani, de egyúttal jelzik: „ezt nem tudom szóban elmondani”. Nem egyszerű dilemma, hogy ilyen üzenetre lehet-e sms-ben válaszolni, de meglehet, nincs más jó megoldás.
Változnak a gyászbeszédek is. Szilárd József polgári búcsúztató szerint ma már nem kedvelik a „szirupos beszédeket”, 10-12 perc után érzékelhetően mocorognak a jelenlévők. (Más a helyzet vidéken, ahol akár fél–háromnegyed órás beszédek is elhangozhatnak egyházi és polgári búcsúztatáskor egyaránt.) Aczél Petra szerint nem ritka, hogy hat-nyolc – természetesen viszonylag rövid – „hozzászólás” is követi egymást, nem annyira az elhunyt életrajzát ismertetve, hanem személyes hangon arról beszélve, mi fűzte a barátokat, kollégákat az eltávozotthoz. Sajátos fordulatként említi Szilárd József, hogy a rendszerváltás után a katonák, rendőrök életútjának felidézésekor egyik napról a másikra kimaradt a korábban szinte kötelező politika, és a beszédek szigorúan a szakmai pályára szorítkoztak.
A gyászbeszédek nemcsak rövidülnek, hanem ritkulnak is. Elsősorban pénzhiány miatt, de szerepet játszik az is, hogy kevesebb a koporsós temetés és az urnaelhelyezés – magyarázza Tóth Gábor, a Budapesti Temetkezési Intézet szolgáltatási igazgatója. A hamvak szétszórásához kevésbé kívánkozik beszéd, az urna hazavitele pedig eleve rideg aktus: az ügyfél megjelenik az urnakiadóban, aláírja az átvételi elismervényt, majd csöndben távozik.
A „halottakról vagy jót, vagy semmit” sem abszolút érvényű már a koporsó mellett. Az újabb keletű őszinteség példái között említi Mackó Mónika polgári búcsúztató, hogy ha történetesen nem a „kitartottak egymás mellett jóban-rosszban” formula érvényes, akkor elhangozhat, hogy az elhunyt házassága „nem állta ki az idő próbáját”, de aztán „újra rátalált a szerelem”. Ha pedig élete során az elhunyt netán lopásra adta volna a fejét, akkor egy másik búcsúztató szerint akár az is elképzelhető, hogy erre a koporsó mellett ekként utaljon: „a fivérek közül ő volt a legkreatívabb”.
A polgári búcsúztatók nem titkolják, hogy többé-kevésbé előre gyártott elemekből – versekből és saját szövegeikből – dolgoznak, így áll össze az elhunyt személyiségéhez és a gyászolók kéréseihez igazított egyedi beszéd. Régebben ez szinte hivatalos volt: a temetkezési vállalat pár évtizeddel ezelőtti kézikönyvében még szerepelt, mit illik mondani például idősebb nő vagy középkorú elvált férfi halálára. A búcsúztatók szerint a klisék nem zavaróak, elvégre a hallgatóság nem túl sűrűn temet, nem találkozik nagyon gyakran ugyanazokkal a szavakkal. Illetve a gyászolók nem érzik közhelynek e sablonokat, hiszen abban a helyzetben ez csak nekik szól, őket vigasztalja. Mint például egy másik hivatásos búcsúztatónak ez a mondata: „A bánatok sötét tengere felett kell átéreznünk a veszteség szomorúságát.” A sablonok maradandóságát jelzi az is, hogy a gyász szavaiban szinte kizárólag klasszikus költőket szokás idézni, mintha a listát nagyjából a múlt század közepén lezárták volna (lásd a példákat Koszorús költők cím alatt).
A közhelyek amúgy is a gyászszertartások hagyományos kísérői. A klasszikusok közül idézhető Gustave Flaubert francia író, akinek (a jegyzeteiből a halála után, az 1910-es években kiadott) Közhelyszótárában a temetés címszónál szerepel a halottaskocsi mögött elmaradhatatlan sóhaj: „Most mondd, egy hete még együtt vacsoráztunk! Ki hitte volna!”
BEDŐ IVÁN
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
