A nemzetis bemutatókon szokásos közönség – a kormányzó párt politikusai, értelmiségi holdudvara, illetve színészek, színházi emberek – ezúttal kicsit más képet mutatott. Kíváncsi volt a darabra Orbán Viktor, Tarlós István, Halász János, és a Kerényi Imrétől Ákosig terjedő jobboldali művész-spektrum, ám most a feltűnően nagy számban megjelent gyerekek számára is bizonyítania kellett az előadásnak. És nekik nem jelent semmit egy szimbolikus „na most megmutatjuk, hogy az előző éra színházfelfogása tévedés volt”-darab.

És nagyon jó, hogy az eredeti elképzelésekkel szemben nem a János vitézzel kezdődött a Vidnyánszky-korszak. Ha ez lett volna az első bemutató, nyilván a sokat vitatott és valóban egészen más felfogásban (már csak azért is, mert az a Kacsóh Pongrác daljátékra épült) színre vitt Alföldi-féle értelmezéssel szemben kellett volna megmutatnia, milyen a mostani vezetés szerinti „igazi nemzeti” színház. Ma már ez nem olyan fontos, és jól is van ez így. A színházi rendszerváltás - így vagy úgy - megtörtént, nem kell már a mai vezetésnek bizonygatni, hogy az előző felfogás nem volt érvényes, és ez az igazi. (Ami természetesen nem csak nem igaz, hanem kirekesztő és veszélyes hozzáállás.) Egyszerűen csak színházat kellett csinálni.

MTI / Kallos Bea

Az új darabban a színpad állandó mozgásban van, mindig történik valami. A két tucat színművészetis és kaposvári egyetemista hol a falu népét, hol a huszársereget, hol a zsiványokat, hol a boszorkányokat, hol a francia királyi udvart jeleníti meg statisztaként, de ennél sokkal több feladatot kapnak a fiatal, tehetséges színésztanoncok, egyfajta kórusként ők narrálják a történetet, s ha kell, belebújnak az egyes szereplők bőrébe. Ez az állandó mozgás amellett, hogy impozáns, néha azért barokkos túlzásnak is hat: a zsiványtanya jelenetnél például gyertyát öntenek a lányok oldalt – vajon miért? Vagy a kutyafejű tatárokkal folytatott harci jelenetben francia udvarhölgyekként kijönnek a színpad elejére sikítozni egyetlen gegért. (Odaszólnak nekik: „takartok”.)

S ha már családi színház: két kisfiú és egy kislány is szinte végig a színpadon van, egyrészt nekik mesélik Kukorica Jancsi történetét a szüleik és a faluközösség, másrészt ők maguk is mintegy eljátsszák a mesehősöket (ahogy azt minden gyerek teszi bármely mesehőssel), de ők is beszállnak a narrációba, és olykor egyes karaktereket is megjelenítenek.

Két főszereplője van a darabnak: a címszerepben Mátray László (a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze), és a gonosz mostohát alakító Szűcs Nelli. Előbbi igazi hőstípus, már megjelenésével elhiteti, hogy képes legyőzni a zsiványokat, törököket, óriásokat, és a boszorkányokat. Olyan, amilyen minden kisfiú akar lenni. A nyitójelentben – amikor a fiatalok és a gyerekek leporolnak egy tulipános ládát, s abból szedik ki a kellékeket – egy darabig nem jelenik meg: a falusi legények mind ki is nyilvánítják, hogy „én akarok lenni János vitéz!”. Amint előbújik a ládából már nincs kétség, csak ő lehet Kukorica Jancsi.

MTI / Kallos Bea

A gonosz banya tartása pedig a Jankovics Marcell-féle rajzfilmfeldolgozás mostoha figurájára emlékezetet (erre a filmre egyébként többször utal a Vidnyánszky-rendezés és a díszlet, sőt egy részletet meg is mutatnak belőle). Botjával támaszkodva, fenekét felnyomva, fekete ruhájában annak ellenére is igazi banya, hogy Szűcs Nelli arca, szeme csupa szelídség. „Pogózik” a seprűjével, sántikálva végigmegy a színpadon, felkacag sátánian olykor, és persze repül is azon a bizonyos seprűn - igazi démonikus alak. Madáchi Luciferként jelen van minden olyan színben, ahol a gonoszság ellen kell megküzdenie a főhősnek, így aztán alakja sokkal hangsúlyosabb, mint Petőfinél. Viszont sokszor nincs helye történetben a boszorkánynak, így el-eltűnik, s így meg is bicsaklik ez az „állandóan fenyegető veszély”-metafóra, és az sem világos, mi lesz a végén a karakterrel. Iluska alakja pedig teljesen háttérbe szorul (de hát ez így van Petőfinél is), érte történnek a dolgok, nem vele, így aztán Zsigmond Emőkéről nagyjából annyi derül ki, hogy bájos.

A darab nagy érdeme, hogy nem veszi magát komolyan. Végigviszi Kukorica Jancsi történetét, aki mindig a jó utat választja, nem kell neki a zsiványok véres pénze, sem a francia királylány (hiszen ő csak Iluskát szereti), mindig leleményes és legyőzhetetlen, de Vidnyánszky rengeteg poént, geget épített be mesélésbe. (Talán a fiatalok szemlélete, ötletei, hülyéskedései köszönnek itt vissza, amit a rendező benne hagyott a darabban.) Erre nagyon vevők természetesen a gyerekek és felnőttek is a közönség soraiban. Majdnem beletapsolnak, amikor bejönnek a huszárok biciklire épített lovakon, vagy amikor a sereg parancsszóra („szánakozz!”, „csodálkozz!”, „aludj!”), egyszerre csinál mindent. Az egyik karakter mindig mindenhonnan elkésik, a másiknak soha nem jut menyecske. Ez utóbbi a francia győzelmi bálon kiáll huszárként (kiszól a darabból), és elpanaszolja, hogy neki soha nem jut pár, pedig ő a legügyesebb bajvívó. Ezek a poénok végig fenntartanák a lendületet, de olykor már kissé fárasztóak, néha a kevesebb több lett volna.

MTI / Kallos Bea

S míg az első felvonás tényleg dinamikus, a másodikban már sokszor leül a darab, ilyenkor a poénok sem mentik (pláne a rossz poénok) és a színpadtechnikai, rendezési bravúrok sem. Pedig van itt minden repülő griffmadár, lángoló farú zsivány, füstgéppel előállított óceán, árnyjátékokra alapuló jelenetek. (A díszlet és jelmez Olekszandr Bilozub meggyőző munkája.) Lehet, jobb lett volna kissé rövidebbre szerkeszteni a János vitéz „mesés felét”, a gyerekek a nézőtéren fél tíz felé már nagyon fészkelődtek a székekben.

Mese, költészet, hősök, szerelem, és nagy – de szerencsére nem nagyon szájba rágott - erkölcsi tanulságok. Végül is erről beszélt Vidnyánszky Attila, amikor saját színházeszményét ecsetelte. Nagyon nem gondolkoztat el, de nyugodtan elmehetünk gyerekkel is, ő is, mi is élvezni fogjuk.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!