Hollandia jelenleg legnagyobb hírű filmjének magyarországi ősbemutatóján a hazai plakátot rajzoló – és ebből az apropóból dedikáló – Merényi „napirajz” Dávid hamiskás mosoly kíséretében elhangzó „jó szórakozást!” kívánsággal eresztette tovább a gyanútlan nézőket a vetítőterembe. Ő már tudta ‒ máskülönben aligha rajzolt volna ennyire jól passzoló plakátot a filmhez ‒, amit a befelé igyekvők nem: a Borgman tényleg szórakoztató film. A szó eredeti értelmében, igaz a megszokottól jócskán eltérő eszközökkel.

Alex van Warmerdam nem számít zöldfülű rendezőnek, de eddigi, a Borgmanhoz hasonlóan abszurd, sötét humorú alkotásai (Északiak, Ábel, A pincér) közül egyik sem jutott ilyen messzire. Most azonban csodával határos módon még rendes magyar moziforgalmazásba is került a Borgman; hiába, egy cannes-i szereplés azért megnyitja az általában zárva maradó kapukat is. S ha már itt van, a tiszteletére még egy első blikkre elég furcsának ható, a film láttán azonban értelmet nyerő szobrot is avattak a Művész moziban, csak hogy tovább fokozódjon a filmet övező misztérium.

Jan Bijvoet a Borgman című filmben

hvg.hu

De megérdemli-e ezt a különös körítést maga a film? A vetítés utáni gyors közvélemény-kutatás során itt is volt, aki egyszerű blöffnek, míg mások zseniális alkotásnak titulálták az alkotást. A sokszor tanácstalan kritikák is csak jól hangzó nevekkel (Buñuel, Haneke, Lynch, Fassbender, Leos Carax) dobálóznak, hátha úgy könnyebb elhelyezni a zavarba ejtő filmet. A két reakció közül, hogy valójában polgárpukkasztó művészkedés vagy mélységekkel rendelkező tanmese-e a Borgman, jelen sorok írója inkább az utóbbira szavaz, de az is lehet, hogy őt is csak jól átejtették.

A felső-középosztály diszkrét bája

Az említett nevek közül talán Buñuel kései, precízen megtervezett, szürreális vízióival rokonítható Warmerdam műve, bár a holland rendező – spanyol kollégájával ellentétben – története díszletéül egy végtelenül lecsupaszított, stilizált környezetet választott. Már a film első jelenetei után világossá válik, hogy bár az ábrázolt környezet Hollandia egyik kevésbé frekventált szeglete, ebben a világban semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem úgy történik, ahogy azt várnánk.

Puskával embervadászatra induló pap, föld alá ásott, alkalmi lakásokban tanyázó titkos társaság, és egy nem túl bizalomgerjesztő férfi, a címbeli Camiel Borgman (Jan Bijvoet), aki azzal a szöveggel kopogtat be találomra kiválasztott, ismeretlen lakásokba, hogy „Elnézést, megfürödhetnék önöknél? Nagyon piszkos vagyok”.

Már ezekből a momentumokból is sejthető, hogy a filmben a legnagyobb képtelenségek is pofátlan természetességgel követik egymást. Ez önmagában azonban nem nagy bravúr; a film inkább attól a pillanattól fogva válik több szinten is izgalmassá, amikor a hajléktalan fizimiskájú Borgman végül nagy nehezen, de megtűrtté válik egy jómódú családnál. Az ismeretlen, gyanús tekintetű alak később rejtélyes fortélyoknak, és titokzatos „barátainak” (egyikőjüket maga a rendező alakítja) segítségével egyre inkább a saját uralma alá hajtja az anyagi javakban aligha szűkölködő családot.

A történet vázáról elég is ennyi, hiszen a Borgmant épp azért emlegetik többen is az elmúlt évek egyik legérdekesebb filmes kísérleteként, mert a minimalista eszközökkel és elnagyolt karakterekkel elmesélt sztori nagyon sok értelmezési lehetőséget rejt magában. A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy Borgman és fura kompániája a jómódú Nyugat rossz lelkiismeretét testesíti meg. Erre utal a főszereplőt befogadó házaspár párbeszéde is egy ízben: Richard (Jeroen Perceval), a családfenntartó úgy nyugtatja meg a Borgman egyre félelmetesebb és arcátlanabb cselekedetei miatt összezavarodó feleségét, Marinát (Hadewych Minis), hogy „nem tehetünk arról, hogy mindenünk megvan. Mi szerencsések vagyunk, mert Nyugatra születtünk”.

Családjuk azonban az anyagi javakon kívül semmilyen értéket nem tud felmutatni. A keményen dolgozó apát alig látja három gyermeke, ugyan néha esténként unottan esti mesét olvas fel nekik, de otthonába szinte csak aludni tér haza; „a háztartásbeli” anyuka unalmában az absztrakt festészetnek hódol a pincében, hiszen semmit sem kell csinálnia: a házkörüli teendőkkel a kertész, a gyerekekkel a dán pótanya foglalkozik. A titokzatos ismeretlen ebbe a hazug idillbe ront bele, majd ahogy az várható, alaposan fel is bolygatja a család sablonszerűen ismétlődő hétköznapjait.

Jelenet a filmből

hvg.hu

Rossz álom vagy elviselhetetlen valóság?

Fontos, vissza-visszatérő jelenete a filmnek, hogy Borgman álmában szuggerálja/hipnotizálja Marinát, a nő pedig a rossz álmok nyomán kerül egyre inkább a férfi hatása alá, miközben folyamatosan távolodik el férjétől és a kiüresedett, hazug környezetétől. A filmbeli valóság abszurditása azonban gyanút ébreszthet a nézőben: vajon nem ugyanilyen rossz álom-e, ami a vásznon történik?

Warderdam mozijának kegyelemdöfése azonban az, hogy a Borgman által szuggerált világkép és értékrend sem jobb Marináénál: ugyanolyan vakon elfogadott szabályokra, előítéletekre épül ez is, az is. Borgman számára egyértelmű, hogy egy idegennek be kell őt engednie a lakásába, míg Richardnak elvi kérdés, hogy színes bőrű embert nem alkalmaz kertészként.

Ugyanakkor Warderdam amellett, hogy művében ilyen és ehhez hasonló értelmezési lehetőségeket kínál fel a nézőnek, egy pillanatra sem hagyja, hogy filmjét túlságosan komolyan vegyük: gúnyt űz a történetben mindenáron értelmet kereső, és a sznob, túlzottan nagyvonalú nézőből is. Ennek a gúnyűzésnek a csúcspontja az a jelenet, amelyben a család és Borgman egy groteszk, teljesen érthetetlen „színdarabot” tekint meg a saját kertjükben. A család öntudatlanul, szinte hipnózisban tapsol: mintha csak a film nézői elé tartanának görbe tükröt.

Így aztán érthető mindkét, a bevezetőben említett ellentétes nézői reakció: a Borgman vagy ügyesen álcázott blöff, vagy egy rendhagyó és elgondolkodtató parabola a nyugati világ értékválságáról.

A Művész moziban árván álló szobor voltaképp tökéletes metaforája a filmnek. Megállunk előtte, nézegetjük, fel is fogjuk, hogy mit látunk, de ezek után már csak kétféle reakcióra vagyunk képesek: vagy vállvonogatva, értetlenkedve elmegyünk mellette, vagy vicces pózban fotózkodunk a fura látványossággal.