„Vendéglősök vagyunk, bohócok és kurvák”
Büszke arra, hogy negyvenévesen megél az írói tevékenységéből, egyáltalán nem zavarja, ha felkérésre kell írnia, írt már reklámszöveget chipsnek és kesudiónak is. Visszataszítónak és nevetségesnek tartja azokat az írókat, akik véresen komolyan veszik magukat. Cserna-Szabó Andrással új novelláskötete, a Veszett paradicsom megjelenése apropóján beszélgettünk.
hvg.hu: Több novellájában is megjelenik a művészetét áruba bocsátó, szélhámos író figurája. Meddig eladó a tehetség?
Cserna-Szabó András: Egyfelől az irodalom egyfajta szélhámosság, szemfényvesztés, nem véletlenül mondta Krúdy, hogy semmi mást nem írt egész életében csak színhazugságot. Másfelől: az írás mesterség. Persze kell hozzá tehetség, de tanulás, rutin, mesterségbeli tudás, tapasztalat nélkül nem megy. Az irodalmat és a művészetet általában valami magasztos, éteri, tiszta, gyönyörű, érinthetetlen dolognak tartjuk (lásd: „szépirodalom”, „szépművészet”), amit nem szabad a mocskos anyagiakkal beszennyezni. Ezért él a köztudatban, hogy művészetért nem szabad pénzt elfogadni. De hát az orvosról sem gondoljuk azt, hogy pusztán emberbaráti szeretetből kellene gyógyítania, és a szerelőtől sem várjuk el, hogy ingyen javítsa meg a tévét. Az írónak miért kellene ingyen írnia? Nem érzek semmi ellentétet a tehetség és a pénz között. Ez egy mesterség, amit pénzért űzünk, s egyben művészet is, ha jól sikerül. Tulajdonképpen minden író mondatkereskedő (mint a könyv nyitónovellájának, a Vénusz címűnek a főszereplője): eladjuk az írásainkat, örülünk neki, hogy pénzt kapunk értük, eltartjuk belőle a családunkat, kifizetjük az adónkat, és a végén még három sört is megiszunk belőle. És ez így van rendjén.
hvg.hu: Ezek szerint meg lehet élni az írásból?
CS.-SZ. A.: Büszke vagyok arra, hogy negyvenévesen abból élek, hogy író vagyok, ez a mai világban szerintem nagy dolog. Ehhez a könyveimből és a folyóirat-közléseimből származó honoráriumok és felolvasásokért kapott pénzek persze nem lennének elegendőek, de íróként tudok tanítani, tárcákat, gasztronómiai esszéket közölni vagy éppen prózarovatot szerkeszteni a Hévíz folyóiratnál. Sokszor írok megrendelésre, megszerettem ezeket a lehetőségeket, amikor földobnak egy szót, egy alkotót, egy évfordulót, mert legtöbbször inspirációt jelentenek. Például a kötet Haynauról szóló, Theresia című novellája egy március 15-i hírlapi felkérésre készült, a Mia pedig (amely a Bűn és bűnhődés mai pesti verziója) egy Litera előszilveszteri bulira íródott, ahol az volt a feladat, hogy a világirodalom klasszikusait ültessük át kortárs történetekbe.
hvg.hu: Nyilván léteznek határok, amit az író már nem áldoz be a megélhetésért cserébe. Önnél hol van ez a határ?
CS.-SZ. A.: Mindenkinél máshol vannak ezek a határok. És persze attól is függ, hogy anyagilag éppen hogyan áll az ember. Emlékszem, írtam én már chipsnek és kesudiónak is reklámszöveget, mert kellett a pénz, és egyáltalán nem éreztem rangon alulinak. Forgatókönyv, gasztrocikk, prózaszeminárium, folyóirat-szerkesztés, könyvkritika, ünnepi hírlapi tárca mind jöhet – egyedül talán a direkt napi politikától viszolygok.
hvg.hu: Az író feladata a szórakoztatás?
CS.-SZ. A.: Nem törekszem programszerűen semmire. Nem célom az, hogy szórakoztató legyek, mert ez számomra teljesen természetes. Az irodalom sok más funkciója mellett szórakoztató műfaj. Annak kell lennie, nincs más lehetőség. Mi másért csinálnánk? Vendéglősök vagyunk, bohócok és kurvák. Ki kell szolgálnunk a vendéget, kényeztetnünk kell finomságokkal, jól kell lakatnunk; a közönséget meg kell nevettetnünk és meg kell ríkatnunk; és orgazmussal is szolgálnunk kell a kuncsaftnak, csak ezt az irodalmi szakmában inkább katarzisnak hívjuk. Azt hiszem, Szerb Antal írja, hogy azok a nagy klasszikusok, melyek sok száz éven át fönn tudtak maradni, mind szórakoztató népkönyvek. Gondoljunk csak a homéroszi eposzokra, a Don Quijote-ra, a Pantagruelre, a Gulliverre, a Moby Dickre vagy éppen a Švejkre. Ezek a könyvek tudják azt, amire csak a legmagasabb művészet képes. Elvarázsolják az olvasót.
hvg.hu: Önnek mit jelent a humor?
CS.-SZ. A.: Olvasóként, nézőként, hallgatóként semmi olyat nem tudok befogadni, amiben nincs humor. Amiben nincs legalább egy kicsi gúny, egy apró kacsintás, egy kávéskanál cinizmus vagy csipet (ön)irónia, az rögtön lepattan rólam. Számomra a humor egyenlő azzal, amikor kívülről nézed saját magadat. A humornak 5000 árnyalata van a legfeketébb kafkai humortól a P. Howard-féle térdcsapkodós humorig, bár ez utóbbinak is számtalan lételméleti sötét árnyéka van. Ismerek olyan szerzőket, akik véresen komolyan veszik magukat, és minden meccset meg akarnak nyerni. Eléggé visszataszító jelenségek, nevetségesek és nem nevettetők.
hvg.hu: Az új kötete a vereségek könyve: csupa vesztes figurát szerepeltet a történeteiben. Miért érdekesebb a vereség, mint a győzelem?
CS.-SZ. A.: Hamvas Béla egyik gyönyörű esszéje Arlequinről szól, a lét egyik alapfigurájáról, ő a kártyában a bolond: egyedül neki nincs száma, kívülálló. Az élet abban az arányban gazdagszik, amilyen arányban elszórják, mondja Hamvas. Arlequin kilép a birtoklás köréből és belép a létezés körébe; rájön, hogy a világ legnagyobb csodája a derű, mely (mivel a létezés logikája paradox) a melankóliából él. Eléri a beavatás bolond-fokát, kilép a sorsából, nulla lesz: nem fél többé, szabad. Ennek a bölcseleti műnek szépirodalmi verziója Hrabaltól az Őfelsége pincére voltam című regény. Mindkét írás arról szól, hogy csak az lehet szabad és teljes, akinek nincs semmije, aki mindenét elveszítette: a karriert, a pénzt, a szerelmet, az eszméket stb. A „Vesztesek klubja” tehát a világ legrangosabb társasága. Sajnálkozva nézem azokat, akik azt gondolják, hogy mindig nyerni kell. Pedig hihetetlen energia, gyönyör, tapasztalat és óriási nyereség van a veszteségben, mert kinyílik tőle a világ. Persze ennek is megvan a maga veszélye: az ember hamar rászokik, és vereségfüggő lesz, mert az édes kudarcban akármeddig el lehet lubickolni. Innen, körön kívül valahogy minden sokkal jobban látszik.
hvg.hu: Volt meghatározó gyönyörű vereség-élménye?
CS.-SZ. A.: Írás közben rengeteg vereség-élményem van. Akik nem ismerik az írást, többnyire azt gondolják, hogy az alkotás egy hihetetlen bőségszaru és örömforrás. Miközben íróként gyakorlatilag egy barlangban élsz, ahol saját magaddal harcolsz, és ha nem megy, akkor saját magadon kívül nem haragudhatsz senkire. Miután 10 órán keresztül ültél egyedül a szobádban a szövegeddel, nagyon nehéz újra kommunikálni másokkal, és úgy viselkedni, mintha normális ember, „társas lény” lennél. Engem nagyon idegesített, amikor megjelentek az első könyveim, és állandóan megkaptam, hogy érezni a novelláimon, hogy nagy élvezettel írtam őket. Ez egyáltalán nem igaz. Nem élvezet, hanem munka van az írásban. Ha eleinte mégis okoz némi eufóriát az alkotás, idővel ez is gyorsan elmúlik. Nem véletlenül írta ezt Hunter S. Thompson: „Kurvára utálok írni. Írni olyan, mint dugni: csak az amatőrök élvezik, egy vén kurva már nemigen vihorászik közben.” Rejtő Jenőről például köztudott, úgy diktálta a regényeit, hogy a titkárnőjének gépelés közben nem volt szabad nevetnie. Síri hangulatban, begyógyszerezve, bekoffeinezve diktálta a műveit, miközben folyamatosan dohányzott. Az már egy másik dolog, hogy száz évvel később rongyosra röhögöd magad ezeken a könyveken. Nagyjából ez a profizmus.
hvg.hu: Mi az a felhajtóerő, ami arra készteti, hogy újabb és újabb meccseket vívjon magával és a szöveggel?
CS.-SZ. A.: Az írás számomra nem önkiteljesítés, önkielégítés, egófényezés, pszichoanalízis, öngyógyítás vagy úri hobbi, hanem kőkemény meló, napi meló. Az igazi eredmény nem is az, amikor megjelenik a könyvem, hanem amikor képes vagyok túljutni egy olyan szakadékon, amiről soha nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog. Az írás a kenyérkereső munkám, a szakmám, a hivatásom, az életcélom („nagy szavak, mind jöhet” – énekli Lovasi András), ez a felhajtó erő. Soha nem jutott még eszembe, hogy ne írjak. Függő vagyok. Ha például nyaralás alatt 1-2 napig nem írok semmit, rosszul leszek. Szilveszter éjfélkor a Himnusz alatt mindig azt szoktam kívánni magamnak az új évre, hogy legyen munka, feladat, megoldani való felkérés.
hvg.hu: Honnan jönnek a történetek?
CS.-SZ. A.: Minden író egy másik író szeretne lenni. Én például egy olyan író, aki a mögötte álló hihetetlenül gazdag családi legendáriumot meg tudja írni. Szenzációs történeteim vannak a szüleimről, a nagyszüleimről, a gyerekkoromról, amik évek óta csiszolódnak sztorizás közben, és már én magam sem tudom, hogy mi belőlük a fikció és mi a valóság. Otthon már nem is mesélem őket, mert apám mindig legyint: „ilyen nem volt”. De hát mindegy is, hogy volt, vagy nem volt, mert ezeket a történeteket nem tudom megírni. Valahogy így alakult. Túl közel vannak hozzám, vagy nem ilyenfajta a tehetségem, nem tudom. Nagyon fáj, hogy képtelen vagyok megírni a kocsmában mesélt történeteimet, ezért sajnos ki kell találnom egy csomó sztorit, szereplőt, díszletet stb., ami nagyon fáradságos munka. Már csak azért is, mert nem tudok olyan történetet írni, aminek tudom a végét. Ha tudnám, akkor nagyon unalmas lenne.
| Névjegy |
 Fülöp Máté |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
