Szerda este az Arénában járt a könnyűzenére meghatározó hatást gyakorló kaliforniai együttes, igaz, legfontosabb tagjai nélkül, de ez ott akkor mégsem zavart senkit. Megpróbáljuk megfejteni az öreges nosztalgiakoncertek létjogosultságát.
A zeneileg finnyásabbak általában előre megjegyezték a meghatározó dalszerzője, Brian Wilson nélkül, csupán egyetlen klasszikus taggal felálló Beach Boys kapcsán, hogy hakni, hiteltelen, gáz, satöbbi. Mégis azt kell mondanom, a főként a hatvanas évek első felét megidéző nosztalgiakoncert jó volt, a jelenlegi Beach Boysról pedig nem a hiteltelenség jutott az eszembe, sokkal inkább az, hogy egyszerűen túl van a hitelesség kérdéskörén. Persze egyáltalán nem olyan értelemben, mint az animgifeken és posztmodern filozófián nevelkedett fiatal generáció konceptuális alkotásai, inkább öregségéből/öregességéből és ehhez kapcsolódó tét nélküliségéből következően.
Én az öregség egyik lényegének eleve azt gondolom, hogy a ripacskodásunk egyre „organikusabbá” válik, megkülönböztethetetlen lesz az alatta levő „élő szövettől”, amúgy meg ha már bevallottan a múltidézés a cél, akkor arról sincs értelme beszélni, hogy valaki „komolyan gondolja-e, amit énekel”, mert hogy a múltban mit gondoltunk, az egyrészt teljesen lényegtelen, másrészt meg legfeljebb csak sokszoros torzításon és cenzúrán keresztül lenne visszahozható. A Beach Boysnak pedig azért áll különösen jól mindez, mert annak, amit csináltak, a hátterét egy azóta mindenképp szétfoszlott, idealizált, végtelen tengerpartokkal, sportkocsikkal, szörfös fiúkkal és cheerleader-lányokkal teli, fehér Amerika-kép adta, amely mára ugyanolyan megható anakronizmus, mint mondjuk a black metal középkor-rajongása.
Ez az idealizmus jelent meg perfekcionista munkamódszereikben (később, amikor Brian Wilson ambíciózusabb témákkal kezdett foglalkozni, „Istenhez szóló tinédzser szimfóniát” akart írni – aztán bele is őrült), és abban is, amilyen makulátlan entertainer-profizmussal most a 73 éves Mike Love levezényelte a főként a korai szörfös himnuszokra és balladákra építő programot, ahogy a hangja gyanúsan fiatalosnak tűnt (egy ismerősöm AutoTune-ra gyanakodott), vagy amilyen színpadiasan megemlékezett sorban halott zenésztársairól, akik néha a kivetítőről „énekeltek” a dalokban: ebben a világban éppen ez a színpadiasság lehetett csak a „hitelesség”.
„50 Years of Fun, Fun, Fun” – állt a zenekar logója alatt a kivetítőn, és bár köztudott, hogy a Beach Boys életműve és története azért korántsem csak a felhőtlen funról szólt, mégis sokkal helyénvalóbb ez így, mintha azt írták volna ki, hogy mittudomén, „50 Years of Life, Death and Tragedy”.
Pont a Pet Sounds komolyabb hangvételű klasszikusai lógtak ki kicsit a programból azzal, hogy emlékeztettek arra, amit az élvezethez félig-meddig tudatosan kellett elfelejtenünk: hogy ez a zenekar azért valaha többről is szólt, mint amit itt most láthattunk. Love-ék ezt valószínűleg érezték is, ezért mutatták meg csak a feltétlenül szükséges minimumot a zenekar „elvontabb” oldalából.
Tökéletes azért a maga keretein belül sem volt a produkció: a két Édesvíz kiadós spirituális-meditatív témájú, feltűnően gyengébb dalra a világon semmi szükség nem volt, és a Kokomót sem fogja semmilyen ideologizálás szerethető dallá változtatni.
Engem azért meggyőztek arról, hogy a szemérmetlen nosztalgiahakniknak is lehet értelme, és csak éppen hogy remélem: hologramos koncerteket azért nem fogok beszopni.
A családja körében hunyt el Ozzy Osbourne 76 évesen. Az egykor zűrös életű rocklegenda alig két hete adta le minden idők második legtöbb bevételt termelő jótékonysági koncertjét. Számos egészségügyi problémája volt, Parkinson-kórban is szenvedett.
Az amerikai elnöknek Jeffrey Epsteinnel kapcsolatban olyan összeesküvés-elmélet ellen kell védekeznie, amilyenekhez korábban ő szoktatta a most dühös táborát.
