A zeneileg finnyásabbak általában előre megjegyezték a meghatározó dalszerzője, Brian Wilson nélkül, csupán egyetlen klasszikus taggal felálló Beach Boys kapcsán, hogy hakni, hiteltelen, gáz, satöbbi. Mégis azt kell mondanom, a főként a hatvanas évek első felét megidéző nosztalgiakoncert jó volt, a jelenlegi Beach Boysról pedig nem a hiteltelenség jutott az eszembe, sokkal inkább az, hogy egyszerűen túl van a hitelesség kérdéskörén. Persze egyáltalán nem olyan értelemben, mint az animgifeken és posztmodern filozófián nevelkedett fiatal generáció konceptuális alkotásai, inkább öregségéből/öregességéből és ehhez kapcsolódó tét nélküliségéből következően.

Én az öregség egyik lényegének eleve azt gondolom, hogy a ripacskodásunk egyre „organikusabbá” válik, megkülönböztethetetlen lesz az alatta levő „élő szövettől”, amúgy meg ha már bevallottan a múltidézés a cél, akkor arról sincs értelme beszélni, hogy valaki „komolyan gondolja-e, amit énekel”, mert hogy a múltban mit gondoltunk, az egyrészt teljesen lényegtelen, másrészt meg legfeljebb csak sokszoros torzításon és cenzúrán keresztül lenne visszahozható. A Beach Boysnak pedig azért áll különösen jól mindez, mert annak, amit csináltak, a hátterét egy azóta mindenképp szétfoszlott, idealizált, végtelen tengerpartokkal, sportkocsikkal, szörfös fiúkkal és cheerleader-lányokkal teli, fehér Amerika-kép adta, amely mára ugyanolyan megható anakronizmus, mint mondjuk a black metal középkor-rajongása.

Ez az idealizmus jelent meg perfekcionista munkamódszereikben (később, amikor Brian Wilson ambíciózusabb témákkal kezdett foglalkozni, „Istenhez szóló tinédzser szimfóniát” akart írni – aztán bele is őrült), és abban is, amilyen makulátlan entertainer-profizmussal most a 73 éves Mike Love levezényelte a főként a korai szörfös himnuszokra és balladákra építő programot, ahogy a hangja gyanúsan fiatalosnak tűnt (egy ismerősöm AutoTune-ra gyanakodott), vagy amilyen színpadiasan megemlékezett sorban halott zenésztársairól, akik néha a kivetítőről „énekeltek” a dalokban: ebben a világban éppen ez a színpadiasság lehetett csak a „hitelesség”.

„50 Years of Fun, Fun, Fun” – állt a zenekar logója alatt a kivetítőn, és bár köztudott, hogy a Beach Boys életműve és története azért korántsem csak a felhőtlen funról szólt, mégis sokkal helyénvalóbb ez így, mintha azt írták volna ki, hogy mittudomén, „50 Years of Life, Death and Tragedy”.

Pont a Pet Sounds komolyabb hangvételű klasszikusai lógtak ki kicsit a programból azzal, hogy emlékeztettek arra, amit az élvezethez félig-meddig tudatosan kellett elfelejtenünk: hogy ez a zenekar azért valaha többről is szólt, mint amit itt most láthattunk. Love-ék ezt valószínűleg érezték is, ezért mutatták meg csak a feltétlenül szükséges minimumot a zenekar „elvontabb” oldalából.

Tökéletes azért a maga keretein belül sem volt a produkció: a két Édesvíz kiadós spirituális-meditatív témájú, feltűnően gyengébb dalra a világon semmi szükség nem volt, és a Kokomót sem fogja semmilyen ideologizálás szerethető dallá változtatni.

Engem azért meggyőztek arról, hogy a szemérmetlen nosztalgiahakniknak is lehet értelme, és csak éppen hogy remélem: hologramos koncerteket azért nem fogok beszopni.