hvg.hu: A kilencvenes évek triumvirátusát sokan az Anima-Tankcsapda-Kispál tengelyben látják. A két másik zenekar életútjával szemben az Anima maga a káosz, rengeteg tagcserével, stílusbéli fordulattal. Hogyan "korszakolja" saját magát?

Prieger Zsolt: Leginkább sehogy. Az Anima maga a rendszerhiba, a mindenkori zeneipar szabályai szerint már rég meg kellett volna szűnnie. Amit csinálunk, állandó bakugrás, a külvilág, a piac figyelmen kívül hagyása, amely mégis valahogy mindig szórakoztatóra sikeredik. Mikor a legsikeresebb korszakunkat éltük és klasszikus értelemben vett zenekarként működtünk, akkor tekintettem erre az egészre a legnagyobb kritikával: valaki szereti a versenyt, de ha nekünk külső kényszerből a kiadó, a közönség nyomására kell dalokat gyártanunk, megőrülnénk. A legtöbben úgy gondolják, hogy amikor sikeres vagy, sokan figyelnek rád, háromszor meg kell gondolnod, mit mondasz, és meg kell tervezned, mit teszel. Én viszont pont úgy érzem, hogy a dolgok ilyen típusú túlrágása, a megfelelni vágyásból adódó hezitálás épp azt a spontaneitást öli ki az emberből, amelynek köszönhetően oda került, ahova. Én ezt soha nem akartam.

Prieger Zsolt

Stiller Ákos

hvg.hu: Milyen felelőségtudata van a közönségükkel szemben?

P. Zs.: Ahogy a klasszikus értelemben vett közönségünk, úgy a hozzá kötődő felelőségtudatom sem létezik. Mi köze van annak, amikor a kilencvenes években egy Tilos rádiós bulin kiraktál egy sajtpapírt, hogy koncert lesz, és kifolytak az emberek a Pecsából ahhoz, ami most megy? Semmi. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy a lányommal dolgozom, aki az első Anima-lemez megjelenésénél kétéves volt, most pedig ő a frontember. A közönség ma az ő korosztálya, nem pedig a velem egykorúak, akik már rég nem járnak, nem hogy koncertre, de sehova sem.

hvg.hu: Soha nem volt önben ragaszkodás?

P. Zs.: Halál unalmas lenne az életem, ha felépítettem volna egy brandet magam köré, és napról napra azt csiszolnám, fényesíteném, ahogy ezt ma szokás. Nekem ez nem perspektíva, ennél kalandvágyóbb vagyok, a sokszínűség tesz boldoggá. Voltam tanár, írtam és írok újságot, dolgoztam nevelőintézetben, verbuváltam gyerekekkel színházat, most könyvet írok Szombathelyről, annyi mindent csináltam és csinálok ma is: mindig is menekültem a beskatulyázás elől. Ez hallatszik a lemezeken is. Gondoljon bele: egy szitáros, andalgós Aquanistan után jött a We Strike londoni rapperekkel. Népzenével kezdtük a kilencvenes évek elején, ma meg slide-gitáros balladákat meg gospeleket írunk, ha nem éppen veretős technót dj-zünk.

hvg.hu: Mitől függ a karriertudat léte vagy hiánya?

P. Zs.: Szocializáció kérdése, hogy ki miként tekint a zenére. Ha úgy nősz fel, mint én, amikor az osztrák rádióban hallott három jó szám miatt stoppal kiutazol Bécsbe, hogy megvegyél egy lemezt, vagy a zenekarozás esetében a ma relatíve magától értetődő dolgokért is megszenvedtél, akkor valószínűleg hidegen hagy, milyen brandnek számítasz.

A karriertudat persze átsegít azon, hogy ne legyenek albérletproblémáid, de nem vagyok biztos benne, hogyha valaki alárendeli magát a mezőnynek, brandet épít, receptből főz, akkor egyből boldognak fogja érezni magát. Én lassan ötvenéves leszek, és egyre mosolygósabb vagyok, attól függetlenül, hogy hányan lájkolnak a Facebookon. Ma már a sok sajtózás, plakátok, illatos-díszes pendrive-ok, a torkokon lenyomott médiamegjelenések mellett jóformán már nem is számít, milyen dalokat írsz. Szerintem, ha képes vagy ezen túllendülni, ha nem úgy tekintesz a zenekarodra, mint egy cégre, akkor soha nem is kell versenyhelyzetbe kerülnöd.

hvg.hu: Mennyiben financiális öngyilkosság ma zenei karrierre appellálni Magyarországon?

P. Zs.: Szerintem okos emberek nagyon egyszerűen, primitív logisztikával fel tudnak építeni egy sikeres és egzisztenciálisan is biztonságot jelentő projektet. Magyarországon igazi karrier csak a pop- és a televíziós műfajban elképzelhető, ez pedig nagyon felszínes, percnek szóló ügy. Jómagam negyed évszázada nevetek a magyar sztárkultuszon, a pocsolyában arénázó kitalált előadók Monty Python-szagán. Nem is tudok rájuk érvényes valóságként tekinteni. Mindig is a fiatal, kísérletező, szabad emberektől szerettem tanulni – mert ha nem is beszélnek róluk sokat, sokan vannak ebben az országban is, filmesek, zenészek, színházi emberek, fotósok, Vajdai Vilik, Both Mikik, Simon Marcik, Farkas Franciskák, Gáldi Vinkó Andik, akikben van élet, tudás és ragyogás. Rájuk kell figyelni, tőlük lesz jobb és élhetőbb ez az ország, nem az önmaguk szobrát faragó, a politika kegyeit kereső, lélekben 20 évesen is öregember brandhuszároktól.

Stiller Ákos

hvg.hu: Egy tavalyi interjúban úgy nyilatkozott, az ideologikus üzenet eltántorítja az embereket a zenehallgatástól. A nyolcvanas évek undergroundját a rendszerkritika katalizálta, hogyan kellett a kilencvenes években újrakezdeni?

P. Zs.: Annak ellenére, hogy egy meglehetősen felszínes és buta műfajban, az úgynevezett popzenében tevékenykedünk, az adott időszak levegőjének vibrálása mindig is beépül a dalainkba, akár akarjuk, akár nem. Az öcsémmel készített kezdeti zajzenés, sámánisztikus kísérleteket szép lassan felváltották a refrének. Mert közben mindig is dalmániás voltam: Bowie-n, Dylanen, a hetvenes évek punkján, krautrockon meg korai technón, ipari zenén nőttem fel, az pedig ma már szinte közhelyszámba megy, hogy úgy gondolom, nem létezik rossz zenei stílus. Mindenben megtalálom a magam számára boldogítót. Az ideologikusság mindig csak embléma, amely – bár lehet aktuális vagy intellektuálisan izgató –, mindig csak ráadás.

hvg.hu: A rendszerváltás után az addigi kritika papírforma szerint okafogyottá vált. Hova kellett, hova lehetett fordulni?

P. Zs.: A kritika sosem okafogyott, ma sem az. Az viszont tény, hogy a kilencvenes évek elején nem volt irány, nem volt üzenet. Az Anima előtt az Év nevű formációban az öcsémmel otthon, a gyerekszobánkban kezdtünk kísérletezni, majd az Animával is egy faluszéli házban folytattuk a zörgést, mindenféle koncepció nélkül, nem hogy koncertekben, de még csak dalokban sem gondolkodva. Sosem terveztünk, a mai napig is teljesen spontán működünk. Persze az ember feje túlcsordul ötletektől, ideáktól. A mostani lemezre, a Gravity and Grace-re  is csak azért kerülhetett rá tizenkét vegytiszta, 3-4 perces dal, mert a mellékprojekteinkben mind kiélhettük magunkat, így én sem próbáltam beletolni mindent egy-egy popdalba.

hvg.hu: Azt is említette, hogy ön szerint a korral együtt jár a missziótudat kikopása.

P. Zs.: A napi politikára reagálásból valóban könnyű kiöregedni, vagy inkább kiábrándulni, de a Zeitgeist attól még ugyanúgy ott marad az ember alkotásaiban. Az idő előrehaladtával csak azt kell mérlegelned, mi az, ami jelenvaló, ami nem csak humbug, ráadásul még jól is áll neked. A napi politika nem ilyen műfaj. Most olvastam egy tanulmányt például arról, hogy mivel a non plus ultrának tartott demokráciában a nép maga nem gyakorolhatja a hatalmat, mindig átruházza azt valakire, többnyire persze bűnözőkre, akik úgy forgathatják a törvényeket, ahogy akarják. Ezt látjuk majdnem 30 éve, nem? Majd a hatalom megoldja helyetted, majd a hatalom elintézi, te csak ne ugrálj. Tulajdonképpen, ameddig megvan a többség támogatottsága, bármit megtehet. Mert a demokrácia alapeszméje, hogy a többség igaza mindenek felett áll. Ez azonban egy baromság.

hvg.hu: Eljött az introvertáltság ideje?

P. Zs.: Az Animával soha nem akartunk váteszkedni, soha nem akartunk üzengetni senkinek, mondtuk, amit éppen akkor gondoltunk, őszintén történt, pillanatnyi felindulásból, szenvedélyből. Nem gondolom, hogy a társadalomkritikának lejárt volna az ideje, viszont hiszem, hogy ennél vannak fontosabb dolgok is, sőt, majdnem csak fontosabb dolgok vannak.

Stiller Ákos

hvg.hu: Hol a helye az ilyen típusú reflexiónak a popzenében?

P. Zs.: A zenében nem tudom, de más művészeti ágakban egyértelműen megkerülhetetlen a kritikus töltet. Ehhez azonban mindképp szükség van némi rögvalóság-tudatra és történelemkommentálási mániára. Engem viszont egyszerűen már nem hoz tűzbe a politika, bár az intellektusom részeként foglalkoztat, nagyjából úgy és annyira, mint mondjuk az erdei állatok élete.

Magyarországon száz ember nem képes önzetlenül, azonos érdekből vezérelve beállni egy ügy mögé, hogyan reménykedhetne bárki is abban, hogy összefoghatja az egész társadalmat? Az, hogy nem akarok egy-egy kormányzati döntés vagy béna emlékmű miatt utcán ugrálni, nem jelenti azt, hogy ne lenne véleményem arról, ami itt folyik. Ezért is érzem már kissé naivnak a művészek napi politizáló attitűdjét. Nem vitatom el egyes szereplők jobbító szándékát, de a politika ettől még a taktika, a napi, percnyi érdekek hajtásának területe, ezt pedig nem vagyok hajlandó beengedni az életembe.

Az aktuálpolitikára reagálás majdnem mindig elhibázott döntés, még ha az ilyen típusú megnyilvánulások őszintén is történnek. Tudom, sok ilyenben vettem részt. Az is igaz, hogy számító reklámszakember-attitűd helyett idealistaként álltam be ügyek mögé.

hvg.hu: Akkor most jó vagy rossz apolitikusnak lenni?

P. Zs.: Nem zárom ki magam, ugyanúgy tudni akarok arról, mi zajlik körülöttem, ám egy mosoly, egy dal, egy beszélgetés sokkal valóságosabb ma már számomra, mint egy híradó. Jóval okosabb mondandót szül tehát az, ha a külső csetepaték helyett a belső világról tudósítasz, ha alkotsz, még ha csak háromperces popdalok formájában is. Szerintem ez sokkal becsülendőbb, mint az, hogy kiállok, és jól megmondom az embereknek, miről mit kell gondolniuk.

A megmondó okosemberek – legyenek bár politikusok, művészek vagy publicisták – kora lejárt, egy zennel kacérkodó jezsuita Anthony de Mello vagy egy Simone Weil sokkal mélyebben érinti az emberi princípiumot, mint egy Fukuyama vagy Heller Ágnes. Az előbbiek lakomára invitálnak, az utóbbiaktól száraz kiflit kapsz, miközben éhes maradsz és bamba.

Az Anima Sound System először 2014. december 31-én a budapesti Roham Barban mutatja be legújabb, Gravity and Grace című lemezét.