Hirtelen megjelent a kortárs könnyűzene egyik legfontosabb művésze, az izlandi Björk új nagylemeze. Meghallgattuk, meghatódtunk és megírtuk.
Facebook-oldalára azt is kiposztolta, hogy a Vulnicura (ez egy eddig nem létező szó, a sérülés és a gyógyulás szavak kombinációja) egy évnyi szívfájdalmának lenyomata, melyen a dalok – számára is meglepő módon – pontosan követték a lelki állapotának kronológiáját. Björk 2013-ban tizenhárom év után szakított partnerével, az író-rendező-képzőművész Matthew Barney-val, akitől 2002-ben egy kislánya is született. Nem meglepő, hogy a most megjelent nagylemez személyes és szívszorító. Nem kicsit, nagyon.
A Vulnicura nem csak személyessége miatt kiváló, hisz az idén 50 éves Björk az utóbbi évtizedekben így vagy úgy, a maga kislányos, pajkos, vadóc, "Földistennő", vagy éppen díva módján ezt a kottát írja és adja elő alanyi jogon az első kislemeze, az 1993-as Human Behavour óta. A szerelem elmúlását naplózó lemez varázsa és súlya többek között abból az egyszerű visszaváltásból táplálkozik, hogy az izlandi énekesnő az utóbbi években egyre követhetetlenebbé váló, kísérletező zenéjét megélhetőbb, megérthetőbb kifejezési eszközökre cserélte. Őszinte szívszaggatást előadni vélhetőleg nem is lehetne másként.
A korábban az izlandi Sugarcubesban éneklő Björk kreatív, kísérletező, de a popdalforma keretein belül értelmezhető könnyűzenével indult a kilencvenes évek elején – onnan kanyarodott el egyre sajátosabb és nehezebben definiálható világok felé.
A kilencvenes években megjelent albumtriásza (Debut, 1993; Post, 1995; Homogenic, 1997) után elhagyta a popzene értelmezési tartományát és a 2001-es Vespertine után, a 2004-es acapella Medúllával, az afrikai ritmusokban megfürösztött 2007-es Voltával, majd a hallgató által használható iPhone-app kreatív alkalmazására épített 2011-es Biophiliával új dimenziókba pakolta a zenéjét.
A Vulnicura egyszerre eklektikus és homogén lemez. Különleges, ahogyan a klasszicizáló vonóshangzás együtt rezonál az alul finoman kotyogó kortárs elektronikával, melyért leginkább a venezuelai producer-szerző, a tavaly nagyszerű albumot (Xen) megjelentető Arca a felelős. Az album dalai ugyanakkor elképesztő erővel kapaszkodnak össze. A konceptalbumként is felfogható (vagy talán csak úgy értelmezhető?) Vulnicura egy nagy egész történet, olyan, mintha egy extra hosszúságú All Is Full Of Love volna, csak valamiféle lelki hardcore-horror verzióban.
Aki beszáll a vonósokra épülő Stonemilkerbe, annak csak 60 perccel később, az indusztriális dob és asszimetrikus effektekbe temetett Quicksand végén van kiszálló. Ezen a hullámvasúton pedig az is csak első hallásra tűnik furcsának, hogy az Atom Dance című dal vendégénekese, Antony Hegarty selymesen bizarr cameója a sarokba hajítja Björk egyébként mindent lefedő, tiszta, erőteljes énekhangját. A Vulnicura – melynek tetőpontja a lemez közepén hallható, közel nyolc perces, elképesztő váltásokkal tagolt, szívszaggató Family – egészen fantasztikus, felkavaró és megrázó lemez.
Érkezik a magyar fesztiválkultúra történetét feldolgozó dokumentumfilm. Arról, hogy miért és hogyan rendeződik át manapság a hazai fesztiválpiac és hogy szeretnek-e egyáltalán a fiatalok fesztiválozni és sörözni, a rendezővel, Csizmadia Attilával beszélgettünk.
15–9-re nyertek a mieink.
