Az ember, aki szétzúzza a stúdiót, és még pénzt is kap érte
Beke Tamás egy olyan hivatást választott, amely során tányérokat dobálhat, törhet-zúzhat egy stúdióban, sőt mindez kötelező. A zörejezés az amúgy is kreatív filmes szakmák közül az egyik leginnovatívabb – a mozivásznon megjelenő egyszerű mozgások mellett állathangokat, fegyverzajokat vagy akár egy kibelezést is életszerű hangokkal kell visszaadni. A filmes háttérembereket bemutató cikksorozatunk első részében a foley, vagyis a zörejezés világa kerül terítékre.
Ma már nem divat végignézni egy filmet a moziban, legalábbis amint felcsendül a főcímzene és lassan elkezd bekúszni a stáblista, a nézők nagyobbik része lezártnak tekinti a filmélményt. A türelmes kisebbség azonban az érdekességek bogarászása – például a mindenhol felbukkanó magyar nevek kiszúrása – mellett arról is megbizonyosodhat, hogy a filmkészítés elképesztő csapatmunka, és a díjátadókon nem véletlenül köszönik meg a sztárok az utolsó asszisztensnek is a közreműködést.
A rengeteg, precíz mérnöki munkát igénylő filmes szakma közül azonban kitűnik egy: a foley artist, vagyis a zörejművész mestersége. A filmszakmát kevésbé vagy egyáltalán nem ismerők talán bele sem gondolnak, hogy egy alkotás hangzásvilágának megteremtése (felvétellel, zörejezéssel, utómunkával és keveréssel együtt) milyen bonyolult folyamat – és ez így van rendjén, állítja Beke Tamás, az egyik legfoglalkoztatottabb hazai zörejművész. „Nem az a cél, hogy azt mondja a néző, hogy ’hú, de jól oldották meg ezt a hangot’, hanem az, hogy észre se vegyék, hogy az csak az utómunka során került oda”.
A zörejezés – vagy angolul: foley – története a rádiózás aranykoráig nyúlik vissza, amikor a huszadik század eleji rádiós drámasorozatok még versenyezni tudtak a mozis némafilmek népszerűségével. Előzetes rögzítés lehetőségének híján minden hangot élőben kellett reprodukálni, így a stúdióban a színészek mellett egy-egy effektmester is ott állt, aki a telefoncsörgésért, az ajtócsapódásért és hasonló zajokért felelt. A húszas évek legvégén, a hangosfilm megjelenésekor égető problémát jelentett, hogy a mikrofonok jóformán csak az emberi beszéd felvételére voltak alkalmasak, így minden háttérzajt utólag kellett hozzáadni. Ebben játszott úttörő szerepet Jack Foley, aki 1929-től alkalmazta a mindmáig használatos technika alapjait (egy zárt stúdióban vetítette ki a filmet, majd minden zörejt „leszinkronizált”), és akinek nevét őrzi a szakma.
Beke Tamás nem szándékosan került erre a pályára. Informatikát tanult az egyetemen, emellett zenei magánképzéseken vett rész, de később rájött, hogy itt is létezik az arany középút, így elvégzett egy hangmester képzést és közben már a Saint Audiónál találta magát – annál az elsősorban filmekkel foglalkozó hangstúdiónál, ahova máig gyakran bedolgozik. „Suli mellett, esténként jártam be, és néztem, hogy dolgoznak a nagyok. Szépen alulról tanultam meg mindent, asszisztensként kezdtem, aztán egyszer Zányi Tomi (a Saint Audio vezető hangmérnöke – a szerk.) beküldött, hogy vegyünk már fel pár lépést” – mesél a kezdetekről a zörejművész.
Persze nem csak egyszerűen lépkedésből áll a foley: „El lehet képzelni, hogy mennyi helyszínen játszódik egy film, mennyi kellék és eszköz van, aminek meg kell szólalnia. Zörejezéskor ráadásul nem az eredeti helyszín áll a rendelkezésedre, hanem ott vagy egy hangstúdióban, ahova egy poharat, egy lábast vagy egy spray-t még könnyű bevinni, de azért vannak cifrább dolgok. Akár még egy könyv kinyitása és becsukása is problémás lehet, mert ha a filmben egy ezeréves, vaskos, bőrkötéses könyvet nyitogatnak, akkor olyan hangot is kell neki találni, és valószínűleg egy kódex sem lesz a közeledben, szóval ügyeskedni kell. Nagyon limitált számú dolog áll a rendelkezésedre, és ez kreatívvá teszi az embert”.
Egy zörejstúdiót igen könnyen fel lehet ismerni: még ha épp nincs is kellékekkel tömve minden sarok, a talaj látványa összetéveszthetetlen. Mivel a zajmunkák jelentős részét a színészek lépéseinek szinkronizálása teszi ki, a földön egymás mellett sorakoznak a különféle talajtípusok: egy kis beton, egy kis parketta, egy kis kavics és homok. Minél változatosabb a filmbeli időjárás, annál nehezebb dolga van a zörejesnek: esős utcajeleneteknél például meg kell locsolni a betont, de hiába játszódik a következő jelenet napokkal később, a stúdióban bizony meg kell várni, amíg az felszárad.
Ez azonban rutinmunkának számít, míg vannak sokkal nagyobb kreativitást igénylő, trükkös zörejek – azaz olyan hangok, amelyek eredeti felvétele valamilyen okból kivitelezhetetlen, vagy éppen lehetetlen, mivel nem létező dolgoknak kell hangzást kreálni. Előbbire példa – még ha ma már idejétmúlt is – a Monty Python Gyalog galoppja óta közismert, félbevágott kókuszdióval imitált lódobogás (ami kétségtelenül olcsóbb és egyszerűbb, mintha valódi lovakat kellene a hangstúdióba vonszolni), utóbbi pedig minden rajzfilm és szörny-sci-fi alapja.
Tapasztalt szakemberhez méltó módon Beke a saját IMDb-adatlapját hívja segítségül, amikor az első zörejes munkáiról kérdezem. „Fliegauf Bence Dealere és Török Feri Szezonja volt az első két munkám, de ezeknél csak néhány hangot kellett pótolni, és kész. Az első igazi kihívást a két évvel későbbi Taxidermia jelentette, az elég komoly tervezést igényelt, végül öt napig tartott. Viszonylag sok kellék is volt benne, például az a teknő, ami körbe-körbe forgott, és egyszer fürödnek benne, egyszer kenyeret gyúrnak. Hát, azzal megszenvedtem. Vagy ott van az a felejthetetlen jelenet, amikor az evőverseny előtt hánynak az emberek. Ez persze trükkel volt megoldva, így utómunkában kellett 40 liternyi hányást reprodukálni. Ezt úgy képzeld el, hogy volt 40 liter főzelékünk, meg hozzákevertük a félig meggyúrt kenyeret és azt öntöttük bele a teknőbe. Természetesen ezt hagytuk a végére”.
Még ennél is nagyobb kreativitást igényel egy rajzfilm zörejezése, hiszen ott semmilyen eredeti hang nem áll rendelkezésre. Beke szerint ez lehet előny és hátrány is: „Egyrészről sokkal lazább a munka, mert nincsenek korlátok. Ma már például egyre reálisabb, élethűebb hangzásra törekednek az animációs filmeknél is, amíg régen zenével és vicces hangeffektekkel oldottak meg szinte mindent. Másrészről viszont egy filmnél a helyszíni hang mutat egy irányt, ahhoz próbálod igazítani a zörejeket is. A Macskafogó 2 zörejezése például két hétig tartott, mivel teljesen a nulláról kellett az egész hangi világot felépíteni”.
Az alábbi videón 2:20-tól látható Beke Tamás és a Macskafogó 2 zörejezése.
Egyik kedvenc saját munkája is a Macskafogó 2-ben található. „A gépkutya megalkotásához beszereztünk egy nagy csatornafedelet, állványra tettük, és addig zöngettük, amíg jó hangja lett, aztán ezt persze utómunkában még egy kicsit testesebbé kellett varázsolni. Van egy olyan jelenet, amikor Grabowski bedob egy érmét a kutyába, és az végiggurul rajta, mintha egy automata lenne, majd alul kijön. Ezt tök jó volt felvenni, agyaltam rajta, hogy milyen hangon pattoghat egy érme egy fém kutyában, aztán két órán át pöckölgettem egy százast a stúdióban. Amikor meglett, akkor pedig még néhány órát dolgoztam ezen az öt másodperces jeleneten, hogy egy izgalmas hangsor alakuljon ki.
Néha az is előfordul, hogy olyan képsorokat kell hanggal kísérnie, aminek amúgy nincs is semmilyen hangja. Ilyenek például az állatfilmek. „A múltkor láttam egy természetfilmet, a medvetámadásról szólt. Volt benne egy 750 kilós medve, és egyszerűen semmi hangja nem volt, ahogy lépkedett. Na, most ezt egy filmben nem teheted meg, muszáj valahogy hangban is érzékeltetni, hogy mit látunk a vásznon, mert a néző ezt várja. Ugyanez a kutyáknál. A Mancson dolgoztam, és olyan halkan járt az a németjuhász, mégis megcsináltuk a mancshangokat, bőrkesztyűre ragasztott műkörmökkel”.
Bár nem állandó a munka, azért az átlagosan 5-6 napos projektek rendesen le is fárasztják az embert – mentálisan és olykor fizikailag egyaránt. „Volt, hogy egy filmben sárkányt eregettek, ráadásul télen játszódott, mi meg augusztusban zörejeztük, szóval nagykabátban rohangáltam úgy 40 kilométert, a szellőzés nélküli szúdióban. De ami gyakoribb, hogy annyira koncentrálni kell a képre és együtt élni a szereplőkkel, hogy fejben simán lefáradsz. Például a Pániknál vettem észre, hogy egy idő után már nem csak a lábmozgását figyeltem Gubík Áginak, hanem ugyanúgy tartottam a testem, mint ő.”
Ez az együtt élés természetesen minden téren játszik – még akkor is, ha női öltözékben kell dolgoznia. „Igen, van 43-as magas sarkúm, nem is egy pár. A beszerzés általában úgy megy, hogy bemegyek egy használtruha-boltba, lehasalok a földre, ahova ki vannak rakva a cipők, és elkezdem kopogtatni őket, hogy melyik hogy szól. Mondanom sem kell, ekkorra már minden nő nagyon furán néz rám. De volt olyan film, ahol egy kecske lenyel egy forgalmit és azt vágják ki belőle. Bár nem mutatják, azért azok a kis hangeffektek sokat dobnak a jeleneten. És akkor előtte én elmentem a henteshez, és nézegettem a húsokat, hogy melyik hasonlíthat legjobban a kecskéhez.”
Beke szerint az a legjobb a foley-ban, hogy olyan privilégiumokat élvez egy stúdión belül, amit senki más: tányérokat dobálhat, cigizhet, törhet-zúzhat – sőt, ha a film megköveteli, mindez kötelező számára. Ugyanakkor az egyik legkiegyensúlyozottabb filmes szakmáról van szó, hiszen a színészekkel, rendezőkkel ellentétben a zörejes nem vágyik arra, hogy minél nagyobb szabású produkciókban dolgozhasson, mondja Beke: „Nekem egy olyan jelenetet csinálni, ahol két ember leül reggelizni egy étkezőasztalhoz, kiöntik a gabonapelyhet a tányérjukba és elkezdik kanalazni, ugyanolyan izgalmas, mintha kardozós vagy lövöldözős jelenetet zörejeznék. Minden feladat ugyanolyan kreativitást igényel.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
