Az amerikai, európai, és így persze a magyar filmkészítőket sokszor hallhatjuk arról beszélni, milyen nehéz összeszedni a pénzt egy-egy alkotásukhoz, vagy hogy egy mozifilm elkészítése milyen sokat vesz el egy alkotó életéből. Ezek az ismerősen csengő mondatok azonban egészen más megvilágításba kerülnek, ha végignézünk néhány olyan filmet, amelyeknek már a puszta létezése is kisebbfajta csoda.

A Titanicon bemutatott Taxi és A csend képe is sokat kockáztat, és elkészítésük valójában politikai, társadalmi tett: állásfoglalás egy hazugságra vagy elnyomásra épülő rendszer ellen. Egyik filmet sem fogják bemutatni hazájában (a Taxi Iránban, A csend képe Indonéziában játszódik) maximum fű alatt, kalózmásolatokon terjedhetnek, miközben a világ legnevesebb filmfesztiváljain ünnepli őket a közönség és a szakma is.

Egy autóban a világ – Taxi

Jafar Panahi immár Magyarországon is ismert alkotónak számít, akkor hallhattunk róla, amikor a Berlini Filmfesztiválon a Taxival elnyerte a legjobb filmnek járó Arany Medvét. Pályája kezdete óta rebellisnek számít az iráni kormány szemében: filmjei túlságosan realista, emberközeli képet festenek hazájáról, többször készített például filmet a nők hétköznapjairól az iszlám rezsim alatt. A szegénység, a diszkrimináció bemutatása azonban a legkevésbé szívesen látott téma az iráni mozikban.

A rendező és országa vezetői közötti konfliktus végül odáig vezetett, hogy Panahit 2010-ben letartóztatták. A nemzetközi szervezetek, és rengeteg művész tiltakozása ellenére 20 évig eltiltották mindenféle filmes tevékenységtől. Nem forgathat, nem írhat forgatókönyvet, és nem nyilatkozhat sem a hazai, sem a külföldi sajtónak. Panahi azonban a tiltás ellenére tovább dolgozik és nem is akárhogy: a Taxi végre nem csak politikailag fontos alkotás.

Berlinben a rendező unokahúga vette át a díjat

AFP / DPA / Michael Kappeler

Míg a 2011-es Ez nem egy film inkább kísérlet volt, és a rendező körüli hercehurcát és pert állította a középpontba, addig a Taxiban Panahi végre visszatér ahhoz a humorral átitatott realista stílushoz, amelynek köszönhetően korábbi – még a letartóztatás előtti – művei oly sok rajongót szereztek világszerte. A házi őrizet alatt készített Ez nem egy film után a Taxi az első igazi helyzetjelentés Panahi közérzetéről. Na meg a csakazértis filmezésről, emberi méltóságról, és a korlátoltságot kigúnyoló, a nyomást és a félelmet elviselhetővé varázsoló humorról.

A Taxi első felén érződik is a tettrekészség: a film első 30-40 perce egy önfeledt vágtára hasonlít. A nézőnek ideje sem jut arra, hogy zavarában eldöntse, szabad-e nevetnie például a kocsi hátsó ülésére vérző fejjel behuppanó, haldokló férfin, aki egy iPod kamerájába mondja el a végrendeletét. Panahi, a sofőr látszólag csak sodródik az eseményekkel: az egyik pillanatban még kalóz DVD-ket fuvaroz házhoz, hogy aztán néhány percre rá már babonás idős asszonyok üljenek be hozzá egy aranyhalas akváriummal a kezükben.

Titanic Nemzetközi Filmfesztivál

A Taxi lendülete csak akkor hagy alább, amikor Panahi túlságosan didaktikus mondatokat ad utasai szájába. A megfélemlítés, és a bebörtönzés eszközeire utaló párbeszédek, vagy – az európai nézőnek abszurdnak ható – iráni filmforgalmazási előírások felolvasása mind-mind túlzásnak hat egy ennyire könnyedre hangolt alkotásban. Persze nem árt tudatosítani a nézőben, hogy egy "illegális" filmet néz, de a Taxi sokkal érdekesebb, amikor korunk szétvideózott valóságára utal.

Nem csak végrendeletet mondanak kamerába, hanem egy, az iráni filmes előírások szerint tiltott jelenetet, egy bűntényt is rögzít a filmben feltűnő legjobb "színész", Panahi cserfes unokahúga. A rengeteg filmes utalás, a különböző kamerák egy térbe sűrítése miatt szinte tapintható a filmkészítés iránti megszállottság a végeredményen. Ha így vesszük, a Taxi bátorítás és példa minden megfélemlített alkotónak. Ahogy Panahi fogalmazott, a tiltás nem akadályozza, éppen ellenkezőleg, ösztönzi őt az alkotásra.

Titanic Nemzetközi Filmfesztivál

Szemben a tömeggyilkosokkal – A csend képe

Joshua Oppenheimer mindenkit megdöbbentett első, egész estés dokumentumfilmjével, Az ölés aktusával. Bár sokan vádolták szenzációhajhászattal, az a film egy Európában kevésbé ismert, de jelentős indonéziai tömegmészárlás rendhagyó, de hiteles feldolgozása volt.

Indonéziában 1967-ben Suharto tábornok katonai puccsal ragadta magához a hatalmat, és az új rezsim halálbrigádokat fanatizált kommunistagyanús vagy a térségben kisebbségben élő kínai emberek lemészárlására. Becslések szerint egymillió ember veszthette életét a vérengzésben, és a halálbrigádok vezetői még most is élnek, és tettüket amolyan szükséges vérlecsapolásként oktatják az indonéz iskolákban.

Míg Az ölés aktusa az egykori halálosztókkal játszatta el újra a tömeges emberöléseket, addig A csend képe az áldozatok és a túlélők szemszögéből járja körül a negyven évvel ezelőtti eseményeket, és azok következményeit.

A film főszereplője Adi Rukun, az egyik áldozat öccse, aki házhoz járó szemvizsgálóként dolgozik. Ezek a szemvizsgálatok adják a szükséges körítést a film valódi súlyát adó szembesítésekhez. Adi ugyanis házról házra jár, és sorban leül bátyja halálának közvetlen vagy közvetett okozóival, a bemelegítő szemvizsgálat után pedig rátér az 1967-ben történtekre. Szelíden kérdez, de beszélgetőpartnerei, a halálbrigádok vezetői, tagjai azonnal elutasítóak vele szemben.

Titanic Filmfesztivál

A miértre általában ugyanazokat a válaszokat kapja, és félelmetes, ahogy a legtöbben úgy tekintenek a tömegmészárlásra, mint egy olyan dologra, amit egyszerűen "meg kellett tenni". "Miért kell feltépni ezeket a sebeket?" – szinte kivétel nélkül ezzel a mondattal hárítja el az őszinte válaszadást minden elkövető, de még az egyik túlélő is. Márpedig ezek a sebek érezhetően továbbra sem gyógyultak be az indonéz lelkekben.

A rendező Oppenheimer a film világpremierjén, Velencében is hangsúlyozta, hogy a tömegmészárlást levezénylő emberek továbbra is hatalmon vannak Indonéziában. Az áldozatok nagy része pedig érthetően nem olyan bátor, mint Adi Rukun, így nem mer senkit sem kérdezni a múltról, nehogy bajba keveredjen.

Az ölés aktusának katarzisát az adta, hogy az embertelen kivégzéseket mosolyogva, nagy kedvvel újrajátszó főszereplő a film végéhez közeledve egyszer csak átérzi szörnyű tettei súlyát. A csend képe azonban nem egyszer, hanem folyamatosan adagolja az apró katarzisokat, épp ezért még inkább próbára teszi a nézőt, és egyszerűen jobb, több rétegű is elődjénél. Nem akar tanulságokat megfogalmazni egy ekkora tragédia helyes feldolgozásáról, és a beszélő fejek helyett a szótlan tekintetek teszik kézzelfoghatóvá a mészárlás okozta országos traumát.

Ha mégis ki kell emelni egyetlen beszédes csendet a filmből, az az a jelenet lenne, ahol Adi egy tévén ülve nézi bátyja gyilkosainak részletes beszámolóját a tömegmészárlásról. Arcizma sem rándul, pedig a legtöbben valószínűleg a tévé képernyőjén vezetnék le dühüket. Igaz, Adi nem ismerte bátyját – két évvel a megölése után született. Talán pont ez a távolság kell ahhoz, hogy egy asztalhoz üljön testvére gyilkosaival.

Titanic Filmfesztivál

Hogy a téma filmes feldolgozása mekkora kockázatot jelentett, azt több utózönge is jól jelzi. A stáb tagjainak nagy része csak név nélkül vállalta a munkát –  féltek/félnek a megtorlástól. Adi Rukun a filmben is feltűnő családjának Indonézia egészen más vidékére kellett költöznie, nehogy felismerjék őket. Az amerikai, de Dániában élő Oppenheimer, aki éveket forgatott Indonéziában, biztos benne, hogy filmjei miatt sohasem térhet vissza Indonéziába.

A Taxit április 18-án, 19.00-kor vetítik a Toldiban, míg A csend képét ugyancsak 18-án, 17.15-től tűzi műsorára a Puskin mozi. A Titanic Fesztivál részletes programját itt találja.