„Lehetsz sikeres, csak előtte tessék celebnek lenni”
A korábbi „Lerepül a hülye fejetek” című regénye a kilencvenes évek ifjúságáról, az új, „Nem boci” egy tejgazdaság mindennapjairól szól. Vidékrombolási minisztériumról, költészetről és tehenekről beszélgettünk Hartay Csaba költő-tehenésszel.
hvg.hu: Három mondatban hogyan tudná bemutatni magát?
H.Cs.: Költők között a legjobb tehenész, tehenészek között a legjobb költő. Ex-horgász, örökös álmodozó, örökös tinédzser. Parasztfilozófus.
hvg.hu: Szarvason él, családjával tejgazdaságot üzemeltet. Nem mondhatni, hogy ez a kortárs költők átlagos környezete. Hogyan, milyen indíttatással kezdett írni?
Hartay Csaba: Véletlenül. 15 évesen kirúgtak a szarvasi gimiből, mert sokat hiányoztam. Azt mondták, nem kötelező ide járni. Oké, akkor én nem is jövök, ha ez csak így, ennyi. Rekord tantárgyból buktattak meg. Elkerültem Szeghalomra, és az ottani gimiben, kollégiumban kezdtem valamiket írogatni egy kockás füzetbe, amikről hamar kiderültek, hogy versek. Igazából rosszul éreztem magam, tudtam, hogy nagyon elrontottam ezt az egészet, magamon kívül senki mást nem okolhatok azért, hogy egy lepukkant kollégiumban gubbasztok a Sárrét közepén, amikor a volt osztálytársaim gond nélkül végzik a szarvasi gimit. De végül, utólag meghatározó közeggé vált a szeghalmi gimnázium. Életre szóló barátságok köttettek.
hvg.hu: Előző regénye, a „Lerepül a hülye fejetek” tavaly jelent meg. A nem boci rá egy évre. Elég eltérő a két regény világa, témája.
H.Cs.: Az első elszállós tinédzserekről szól, akik mi voltunk a kilencvenes években. A könyvben látszólag nem történik semmi, csak a srácok felnőnek, és közben megcsinálnak mindenféle baromságot. Kaland azért akad bőven. A könyv nyelvezete pedig szabad, őszinte, semmi szépítés. Olyan könyvet írtam, amilyet én is szeretek olvasni. Tele párbeszéddel, mozgással, lendülettel. A Nem bociban már kevesebb a dialógus. Többféle narrátor szól az olvasóhoz. Szinte minden fejezetben más. Biztos, hogy van hasonlóság a két prózakötetem között, mindkettőt én írtam, de még nem látok rá kellő távolságból az új könyvre, túl friss, nem is tudom megítélni. A hibáit már látom szerencsére, nekem az a legfontosabb, hogy azt lássam. Nem súlyosak, de észben kell tartanom őket.
hvg.hu: Behelyettesíthetjük a könyvek narrátorát a hús-vér Hartay Csabával?
H.Cs.: Amikor Salamon Attila a narrátor, akkor az én vagyok.
hvg.hu: Előző kötetéből egy kritikus a traumatizáltság megjelenését hiányolta. A mai irodalomra valóban jellemző, hogy kizárólag a traumákat, szenvedéstörténeteket akarja megjeleníteni?
H.Cs.: Ezzel úgy vagyok, hogy eleget szenvedek egy hétfő hajnal miatt, az esős napok miatt, ha nem kéne, hogy essen. A kánikula miatt, a hosszú tél miatt. Miért tuszkoljam ezeket bele egy könyvbe? Egyébként pedig benne vannak. Úgy, hogy röhögök magamon, mennyire lusta, fásult és tehetetlen vagyok sokszor. Öniróniának hívják. Eléggé telített szenvedéstörténet a saját életem, ugyanakkor meg azt is mondhatják mások – joggal - hogy ennek a kis Hartaynak rohadt könnyű, az apja mindent megteremtett neki. Csak megszületnie volt nehéz. A többire nem kíváncsi senki. Igazából idáig eljutni volt nehéz.
hvg.hu: Új könyve viszont nagyon is életszagú történeteket tartalmaz egy tehenészet mindennapjairól. Milyen arányban merített a mindennapi környezeted valóságából?
H.CS.: A nálunk dolgozó emberek mintául szolgáltak a szereplőim megformálásához. De ez nem konkrétan a mi telepünk krónikája. A magyar mezőgazdaságban dolgozók nyelvén írtam meg a könyvet. Van színezet, kitaláció bőven, de a könyv gerince egy szarvasmarha gerince, a mi tehenünké.
hvg.hu: Szarvasi ismerősei mit szólnak az írói munkásságához?
H.Cs.: Óhatatlanul szembetalálkoznak néhány írásommal a haverok, a család, a szűkebb baráti kör. A vers általában idegen nekik. Néhányan persze érzik, tudják, miről írok a verseimben. De ez nem probléma számomra, hogy nem mindenki rajong a mai versekért. A vers mindig is kevesek kiváltsága volt, lesz. Aki ezen kesereg, az foglalkozzon inkább valami mással. Nem lesz változás. Látszólag vannak fellángolások, kezdeményezések, itt az internet, ami teret ad a versnek, azonnal, bárkinek. Ha lehet választani, hogy Bartók, Petőfi vagy Kossuth rádió, akkor a legtöbb fiatal a Petőfire kapcsol. Ettől még a Bartók lehet értékesebb csatorna, hogy nem minden ablakból az üvölt. A próza már szélesebb körben tarol. Szeretik, idézik, felidézik. Én vagyok itt a „környék költője” Kántor Zsolt mellett, ő is Szarvason él. „Nézd, ő az a flúgos csávó a hülye blogjával, meg az érthetetlen verseivel.” De amikor váltunk pár szót a Turul kocsmapultjánál, akkor azt mondják. „Te, ez tök normális, semmi beütés.”
hvg.hu: Korábban kizárólag versírással foglalkozott. Miért érezte szükségét a váltásra a líráról a prózára?
H.CS.: A próza mindvégig bennem volt, csak prózát írni fárasztó. Hosszú. Egy terjedelmesebb szövegtest folyamatosan elromlik, újra kell írni, szervizelni kell. Minden huszadik olvasás után olajat kell cserélni a gördülékenyebb olvasás érdekében, főleg, ha eleve rossz az a szöveg, nálam pedig ez valós veszély, mert hobbiból írok, nem szigorú szabályok mentén. De néha nekem is összejön néhány jó mondat. Talán épp az automatikus írás miatt lesz életszerű a szövegem, amit sokan „felrónak” nekem. A vers gyorsan lezajlik bennem. Nyilván ezek a veszélyek a lírában is fennállnak, de ezek belátható szótávolságok, egy szemhunyással felmérhető a terep. Kidobja az agyam a hibát, figyelmeztet, hogy ezt túltoltad. Húzni a legnehezebb. Ahhoz kell a tehetség, hogy felismerjük, mi felesleges és mi értékes az adott műben. Írni mindenki tud. Majdnem mindenki.
hvg.hu: Kizárólag írásból fenn tudja tartani magát egy kortárs író-költő?
H.CS.: Úgy igen, ha egy garzonban lakik egyedül, és télen 12 fok van odabent, nyáron meg 35. A hűtőben egy lejárt tejföl tanyázik, mellette egy fonnyadt retek és egy beszáradt vajkrém búslakodik. Persze lehet olyat írni, amit 100 ezer példányban adnak el, lehetsz sikeres, csak előtte tessék celebnek lenni, és közben/utána írni izgalmas-utazós-kikötözős-romantikus regényeket, szakácskönyvet, drogsztorit, piáról lejövős önvallomást.
| Lerepül a hülye fejetek - részlet |
"1989 októbere. A korai esteledésben Ákos, Norbi és Shado a lakótömb egyik földszinti ablakánál módszeresen énekelgetik az iskolában tanult Tyukodi pajtás című népdalt. A lakók már kezdik megelégelni a kéretlen énekórákat. … – Menj már a picsába, bevágtad végig? – csodálkozik Shado. – Miért? Nem olyan nagy dolog ez. Párszor elolvastam és tudom. Adjuk csak meg a módját a színvonalas idegesítésnek. – Ákos nagy énekes legény, jól van az. Kapcsolódjunk be szépen – Norbi is újra hangosan dalolni kezd. – Az énektanárnőnk milyen büszke lenne ránk, basszátok meg – nevetgél Shado. Megint rákezdik. Majd ismét. A lakásban nagy a mozgolódás. A férj is megjelenik, valamit dumál a konyhaablak felé integetve. A csaj a háttérben áll, karba tett kézzel. A fiúk tovább énekelnek, egyre hangosabban. Mögöttük a parkolóba autók érkeznek, környéken lakók szállnak ki, ki mosolyogva, ki fejet rázva vesz tudomást a daloló srácokról. Zengik a dalt töretlenül, nem zavarja őket senki és semmi, átadják magukat a „zene szeretetének”, közben el-elröhögik magukat, Ákos viszi a szöveget, Shadóék követik, ahogy tudják, a dallam megvan, a hangerő is, a lakók egyre idegesebbek. – Nem olyan, mint mááás, mint Kuczug Balázs – éneklik belefeledkezve, már vagy ötödjére. Ekkor az épület végénél, a bokrok közötti sötétségben feltűnik egy alak, majd csörtetve megiramodik feléjük. A Tyukodi pajtást, mintha elvágták volna, mindhárman bekussolnak és abban a pillanatban szétrebbennek. A férfi idegből rohan feléjük. Norbi a garázsok felé fut, Ákos és Shado a lakótelep ölelte belső játszótéren rohan keresztül, mintha az életük függne tőle, úgy szaladnak. Dolgozik az adrenalin mindegyikükben, a faszi a nyomukban, közben káromkodik. – Elkaplak, te kis geci, kinyuvasztalak, állj meg! – Gyerünk, nem állhatunk meg, mert ez agyonver, gyerünk! – zihálják egymásnak fej-fej mellett Shadóék. Kirohannak a játszótérről, ki az utcára, gyalogosok közt szlalomozva végigtrappolnak a járdán a gyógyszertár mellett egészen a tanácsháza épületéig. A fiúk nagyon fürgék, a dühtől elvakult csóka akárhogy teper, nem éri be őket, egy karnyújtásnyira van Shadótól, de megbotlik, Shado előnyt szerez, nem sokáig, a faszi megint a nyomában van, nyújtja érte a karját, hogy elmarja a kabátjánál, de nem sikerül neki, mindig csak az a pár centi hiányzik. Ákos a leggyorsabb, továbbszalad, egészen a tanácsháza sarkánál lassít csak, onnan veszi észre, hogy Shadót majdnem elkapja a felidegesített lakó, ahogy átrohan az úttesten. Fél pillanaton múlott az egész. Shado bemérte a közeledő kamiont, még éppen átcsúszott előtte, a jármű hosszan dudált, a felidegelt férfi már nem vállalta be a további hajszát, pont elcsapta volna a kamion. Shado még fut, fut egy ideig. A templomkertbe érve visszanéz, de már nem követi senki, lelassít, megáll. Levegőért kapkodva, remegve nekitámaszkodik egy vaskos tölgynek. – A kurva életbe. Majdnem elütött a kamion. Majdnem agyonvert a faszi. Te vagy a legény, Tyukodi pajtás – mondogatja magában zihálva." |
hvg.hu: Két éve aranykalászos gazda. Mit is jelent ez?
H.Cs.: Semmit, ez olyan, mint amikor bárki elvégez egy OKJ-s tanfolyamot. Befizeti a pénzt, bejár az órákra, vagy nem jár be, és a végén kap egy papírt. Mivel őstermelő vagyok, gazdálkodom a földjeimen, kell a mezőgazdasági végzettség, ez egy szabály. Érdekesen hangzik ez az aranykalászos gazda megnevezés. Lehetne alapfokú mezőgazdász is, ennyit jelent valójában, nem többet.
hvg.hu: Ha jól tudom, édesapja halála után vette át a családi tejgazdaság vezetését. Hogyan sikerült beilleszkedni ebbe a szerepbe? Milyen főnök?
H.Cs.: Nem vettem át. Illetve nem én egyedül vettem át. 25%-os részem van a cégben, ugyanennyi a húgom része is. Még csak főnöknek sem mondanám magam. Természetesen a vezetőséghez tartozom, de aki dönt, az az állatorvos, neki 50%-os része van a tehenészetben. Mindenkinek megvannak azok a feladatkörök, amiket ellát napi szinten. Tudunk együtt dolgozni. Problémák folyamatosan adódnak, higgadtan, körültekintően meg kell oldani mindet. 10 éve dolgozom a telepen.
hvg.hu: Mennyire érzi a saját bőrén, hogy az állam egyre inkább próbál belenyúlni a mezőgazdaságba?
H.Cs.: Közvetve vagy közvetlenül mindent megérzünk. Mi tejet termelünk, azt adjuk el. Nekünk csak az számít, mennyit fizetnek a tej kilogrammjáért. És hogy mi mennyiből tudjuk megtermelni, mekkora a ráfordítás. Itt jönnek be a különböző rezsiköltségek, mint a villamos energia és az üzemanyag a gépeknek, illetve a kiegészítő takarmányok, amelyek nélkül aligha tudnánk 3,9-es zsírtartalmú tejet előállítani. Nem mondok árakat, de nem pár tízezres számlák érkeznek hozzánk. Itt nincs rezsicsökkentés, itt rezsinövelés van.
hvg.hu: Mennyire vannak ráutalva állami támogatásokra?
H.Cs.: Sajnos nagyon. Területalapú földtámogatás, állatjóléti támogatás, a különböző, időszakos géptámogatások és a nemrég megszűnt tejkvóta támogatás nélkül becsukhatnánk a boltot. Nem lenne haszon a tejen. De ez nem csak a mi tehenészetünknél van így, az összes állattartó telepen ez van. Mindennek az oka az, hogy a tejárak alacsonyak. A tíz év alatt nem láttam 150 forintos felvásárlási árat. De hatvan forintról már hallottam.
hvg.hu: A tehenészetben mi volt a legszokatlanabb élménye?
H.Cs.: Az, hogy ebből nincs menekvés. Bedarál az agrárium.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
