Zemeckis az Új-Hollywoodi generáció (Scorsese, Coppola, Lucas, Spielberg stb.) után érkező filmrendezők közé tartozik, akik már a nyolcvanas évek kőkemény tömegfilmes versenyében szocializálódtak. Leginkább a speciális effektusok és látványos trükkök mestereként szokták jellemezni, de ő azon, technikailag magasan képzett iparosok közé tartozik, akik a trükköket soha nem öncélúan, hanem a történet szolgálatába állítva használják.

I Wanna Hold Your Hand (1978)

Zemeckis nemzedéke - Coppoláékhoz hasonlóan - filmes egyetemek (USC, UCLA) padjaiból került a stúdiókhoz, viszont számukra már nem az európai művészfilmesek jelentették az elsődleges viszonyítási pontot: ez a generáció már a színtiszta szórakoztatást tűzte a zászlójára. Ő is abba a fiatal brancsba tartozott, akik Spielberg protezsálásával kerültek a rendezői székbe: Joe Dante (Szörnyecskék), Chris Columbus (Reszkessetek betörők) mellett könnyen tudott a nyolcvanas évek megváltozott tömegfilmgyártásához alkalmazkodni.

Első filmjét későbbi állandó alkotótársával, Bob Gale-lel írta, Spielberg produceri segítségével egy hamisíthatatlan nosztalgiamozit hoztak a tető alá. Az I Wanna Hold Your Hand három New Jersey-ben élő, Beatles-mániás tinédzser lány kalandját meséli el, akik a zenekar 1964-es amerikai fellépésére sietnek. A film már felvillantja a huszonhét éves Zemeckis szatírikus tehetségét, a csetlő-botló akciójelenetek és hisztérikus üldözések szerethető kavalkádban állnak össze egy burleszkbe hajló vígjátékká.

Tragacsparádé (1980)

Második játékfilmje az amerikai fogyasztó társadalom self-made man-jei elé tart görbe tükröt – persze a maga egyszerű, pop corn mellett könnyen emészthető módján.

A Tragacsparádé középpontjában egy rivalizáló használtautó-kereskedő testvérpár áll, akik egy forgalmas autópálya két oldalán, egymással farkasszemet nézve versenyeznek a vásárlók kegyeiért. Egyikük alkalmazásában áll Kurt Russel, a film főszereplője, aki bravúrosan hozza a lelkes idióta karakterét: minden képzeletet felülmúló arroganciával és leleménnyel sózza el a szó szerint atomjaira hulló tragacsokat.

A Zemeckisre jellemző helyzetkomikumok és a későbbi filmjeit annyira meghatározó burleszk gegek az egymásnak feszülő szélhámosok abszurd rivalizálására épülnek. A rágógumival odaragasztott lökhárító, a matricával letakart repedések és egyéb groteszk praktikák a film humorának lényegét jelentik, ahogy a Tom és Jerryre hajazó túlzások is: a riválisok házilag gyártott bugyuta reklámjai a film igazi fénypontjai.

A Tragacsparádé végső, majdnem kétszáz használt roncsautót felvonultató jelenete Spielberg első mozifilmjét, a Sugarlandi hajtóvadászatot idézi.

A smaragd románca (1984)

Ezzel az Indiana Jones előtti tisztelgéssel Zemeckis másodjára emeli kalapját mentora, Steven Spielberg előtt. Micheal Douglas-nek nagyon jól fekszik a savanyú humorú, cinikus kalandor karaktere, szinte lubickol partnere cukkolásában. A valódi romantikus kalandba csöppenő, naiv regényírót alakító KathleenTurner és a borostás Douglas között jól működik a kémia, ezt később a Rózsák háborújában kamatoztatták újra.

A film ma már nem is igazán a kissé kopottas akciójelenetek miatt szórakoztató, hanem a szerethető szereplők által jó ütemben tálalt helyzetkomikumok miatt – például amikor a zord ábrázatú kolumbiai gengszterek ráismernek kedvenc írójukra és örömünnepben törnek ki, vagy amikor Douglas a fináléban a menekülő krokodilt próbálja a farkánál fogva visszatartani. A smaragd románca csöpög a nyolcvanas évektől, de összességében ma is szerethető limonádé.

Roger nyúl a pácban (1988)

Zemeckis végre teljesen elereszthette a fantáziáját, hiszen a Roger nyúl a pácban az animációs filmeknek állított emlékmű: itt a rajzolt karakterek ellepik az élőszereplős film díszletét, fizikai kapcsolatba kerülnek a színészekkel, ebből adódóan a harsány, valószínűtlen vizuális gegek uralják a filmet.

A Roger nyúl a pácban igazi posztmodern gyerekfilmként nemcsak a filmes műfajokon – elsősorban a film noir-on –, hanem magán a mozgókép médiumán is viccelődik: a film első jelenete a legszellemesebb. Úgy tűnik, mintha egy rajzfilmet néznénk, ám hirtelen belép a képbe egy húsvér rendező, aki a rajzolt karaktereknek magyarázza az instrukcióit.

A film legtöbb poénja a felnőtt és gyerekműfajok ironikus keveredéséből táplálkozik – mint a szivarozó gengsztercsecsemő –, ám Zemeckis arányérzékének hála a Roger nyúl a pácban egy pillanatra sem válik fárasztóvá.

Vissza a jövőbe-trilógia (1985; 1989; 1990)

Zemeckis a legnagyobb közönségsikereit a nyolcvanas évek második felében aratta, elsősorban az 1985-ös Vissza a jövőbe című komédiával és a két folytatásával. Az első rész szinte tökéletesen felépített forgatókönyvét a lehető leghatékonyabban tálalta: a trükkök, az akciójelenetek és a rá jellemző rajzfilmszerű gegek máig szuperül működő harmóniába kerültek, a világsiker teljesen megérdemelt volt. Ráadásul egy igazi műfajhibridet alkotott, amiben a sci-fi, a vígjáték, az akciófilm és a nosztaglia-mozi minden fontos eleme jelen van, a harmadik rész western-paródiája is működik.

Az első két epizód szinte egymás tükörképe, a megérkezés és a rácsodálkozás jelenetei szinte képről képre megismétlődnek, csak az első rész esetében az ötvenes évek retrovilágára, a másodikban a jövő (ma már a jelen) futurizmusára csodálkozunk rá Marty McFly-jal.  A Vissza a jövőbe 2 legjobb fodulatai a sportfogadások eredményeit őrző almanach köré épülnek: Martyéknak vissza kell menniük 1955-be – az első rész idejébe –, hogy visszaváltoztassák a Biff által uralt apokaliptikus jelent, vagyis 1985-öt.

Az egész trilógia humora az idő ismétlődéseit aknázza ki: minden poént láttunk már valamilyen változatban egy korábbi epizódban – ilyen például Marty és Biff kocsmai találkozásai – de lehetetlen megunni az újracsomagolt gegeket.

Jól áll neki a halál (1992)

Zemeckis fekete komédiáját is a casting húzza az átlag fölé: bár a rajzfilmekre hajazó grafikusabb poénok – például a Goldie Hawn hasán puskával ütött lyukon átkandikáló kamera - innen se hiányozhatnak.

A Beverly Hills-i gazdagok szépségkultuszát kifigurázó vígjáték legnagyobb meglepetése Bruce Willis volt, aki először bizonyította, hogy túl tud lépni a szeretni való másnapos akcióhős figuráján, Goldie Hawn és Meryl Streep kettősse pedig imádnivalóan utálnivaló. Főleg Streep az, aki a tőle megszokott módon remekel a hárpiaszerepben. Ami ritkaságszámba megy, hogy ezért az alakításért speciel nem jelölték Oscarra.

Forrest Gump (1994)

Zemeckis karrierje a Forrest Gumppal ért a csúcsra: a film elhozta neki a megérdemelt Oscar-díjat és a kasszasikert. (Érdekes egybeesés, hogy mentora, Spielberg is az előző évben vehette át első aranyszobrocskáját a Schindler listájáért.)

A Forrest Gump volt az első film Zemeckis pályáján, amiben a vígjátéki elemek mellett a drámai, sőt helyenként melodrámai ízek is megjelentek. A szellemileg visszamaradott, de hihetetlenül sikeressé váló kisember történetét tökéletes arányérzékkel tálalja: a végig jelenlévő abszurd humor és a csöpögösség határát súroló érzelmesség egy egészen sikeres kombinációt alkotnak.

A film ma már a kilencvenes évek klasszikusa, sokszor újranézhető hollywoodi remeklés, amit Tom Hanks és Gary Sinise játéka tesz parádéssá.

Kapcsolat (1997)

Zemeckis az ezredfordulóhoz közeledve maga mögött hagyta a műfajparódiával kokettáló vígjátékok világát és a Forest Gump sikerén felbuzdulva drámaibb tónusú munkákba fogott. A Jodie Fosterrel forgatott sci-fi azt járja körbe, hogy mi történne, ha a földönkívüliek felvennék velünk a kapcsolatot. Itt nincs invázió, nincsenek űrcsaták, számára sokkal érdekesebb az, ahogy az emberiség reagál a rendkívüli kapcsolatfelvételre: Spielberg Harmadik típusú találkozásához hasonlóan egy alapvetően optimista elképzelést vázol.

Zemeckis speciális effektjei a Forest Gumphoz hasonlóan jól belesimulnak a történetbe: itt most Kennedy helyett Clinton elnök lett digitálisan belevarázsolva egy-egy rövid beállításba, illetve több olyan kameramozgást használt a rendező, amiben számítógépes trükkel mozgatták a kamerát – ilyenek azok a ma már sokszor használt képsorok, amikor a felvevőgép szellemként átúszik az ablaküvegen.

Számkivetett (2000)

Tom Hanks-szel való második együttműködésével megalkotta karriere legjobb filmjét: a banálisan egyszerű, modern kori Robinson Crusoe-történet minden pillanata izgalmas, helyenként még az édessavanyű zemeckisi humor is felcsillan benne.

Az Oscar-jelölést érő szerepében Hanks egy pörgős FedEX alkalmazottat alakít, aki egy munkaügyi utazás során repülőgépbalesetet szenved és egy lakatlan szigeten köt ki. Hanksnek majdnem a teljes filmet kell egyedül elvinnie a vállán, és ez maradéktalanul sikerül neki: örömmel figyeljük perceken keresztül, ahogy tüzet próbál csiholni, vagy ahogy bénázva halra vadászik. Zemeckis jó érzékkel alig használ zenét a filmben, végig a tengerzúgást, a szél neszeit halljuk, ezzel is egy realistább világot teremtve teszi átélhetővé a történetet.

Temetetlen múlt (2000)

Ezúttal a paródiát és a fekete humort maga mögött hagyva egy szabályos horrort forgatott a Számkivetett gyártásának évében. (A filmet Tom Hanks fél évig tartó fogyókúrája alatt forgatták.) A Temetetlen múlt a kísértet filmek és a domestic thrillerek nyomvonalán mozog, első felében Hitchcock Hátsó ablakát idézi: az új családi házba költözött középkorú házaspár (Harrison Ford és Michelle Pfeiffer) az örökké zsörtölődő szomszéd párra panaszkodik, majd egy éjszaka a feleség gyanús, gyilkosságra utaló jeleket fedez fel.

A műfaj kötelező hatáselemeit, - mint a sokk-effektust vagy a hosszan kitartott suspense-t - bravúrosan használja Zemeckis, mint egy műfajkurzus diákjaként szinte tankönyvszerűen zongorázik végig az ismert frászjeleneteken: a hirtelen magától kinyíló ajtó, az automatikusan beinduló hi-fi torony, a tükörben megjelenő szellemalak nem túl eredeti, ám működőképes parakellékek.

Kényszerleszállás (2012)

A kétezres éveket a számítógépes animációval kísérletezéssel töltötte, eléggé kétes sikerrel. A teljes egészében digitálisan animált Polar Expressz, illetve a későbbi Beowulf és a Karácsonyi ének mérsékelt sikert arattak a mozipénztáraknál, a kritikusok többnyire húzták a szájukat: az öncélúságot súroló technikai bravúrok nem tudtak igazán működni, habár ez a három fantasy nem tekinthető egyértelmű kudarcnak.

A digitális világban való kalandozás után Zemeckis egy izgalmas és feszült drámával tért vissza az élőszereplős filmekhez. A Kényszerleszállás egy alkoholista és meglehetősen nehéz természetű pilóta drámáját meséli el, aki bravúros kényszerleszállást hajt végre – ám az eleinte hősként kezelt pilótáról később kiderül, hogy ittas állapotban repült. A médiafelhajtásra és a meghurcoltatásra fókuszáló film legzseniálisabb jelenete a baleset, ami tökéletes ritmusban, hatásos csendekkel mutatja meg az utasszállító lezuhanását. Denzel Washington remekel a macsó pilóta szerepében, alakítása sokat tett azért, hogy a Kényszerleszállás Zemeckis legjobb filmje legyen az ezredforduló óta.

A nemrég moziba került Kötéltáncról kritikánkat itt olvashatja.