szerző:
hvg.hu

Már most klasszikusként emlegetett sűrű hiphop, a Massive Attack és a Cure ügyes megidézése, ihletett, nagybetűs dalok, és a popipar legszimpatikusabb csaja - a zenerajongók dörzsölhetik a tenyerüket. Íme hat kitűnő nagylemez, egyik jobb, mint a másik.

Kendrick Lamar: To Pimp a Butterfly

©
A hiphop-szcénában a nagy befutás utáni lemez általában a győzelemről, az öntömjénezésről, a siker, pénz, nők szentháromságról szól. Ehhez képest a műfaj egyik legnagyobb reménysége, Kendrick Lamar a sikert hozó good kid, m.A.A.d city után kijött egy magával feleselő, kétellyel, kérdésekkel teli, iszonyatosan komplex lemezzel. Egy olyan kiadvánnyal, amelyről hosszú cikkekben értekezett a New York Times és még számos újság. Joggal, hiszen Lamar második lemezének jelentősége jóval túlmutat egy szimpla hiphop-kiadványon, már most kijelenthető, klasszikus született.

Nem csoda, hogy ekkora a felhajtás a hivatalos megjelenés előtt egy héttel közzétett album körül. A To Pimp a Butterfly ugyanis már nem is hiphop, hanem poszt-hiphop, olyan sűrű szövegekkel, hogy azokról még hetek elteltével is jelennek meg majd értekezések. A jazzes, nagy részben élő zenekarral felvett dalok leginkább az amerikai fekete közösség sorsát feszegetik ("Utálsz mi? Utálod a népemet, véget akarsz vetni a kultúránknak?” – hangzik el a Blacker The Berryben), amiről a fergusoni események miatt csak még könyörtelenebb hangnemben lehet beszélni. De Lamar leginkább saját szerepéről, világban betöltött szerepéről elmélkedik. Bármennyire is furán hangzik, de igaz: rapsztár még soha nem adott ki ennyire önbizalomhiányos, sötét, metaforákkal teli albumot.  A To Pimp A Butterfly egy modern Fauszt-parafrázis, az emberről, aki bár mindent megtanult, most mégis tudatlanul, elveszetten kóborol a világban.

Persze a zene is passzol Lamar sötétebb, agyas szövegeihez. Beszédes, hogy olyan nevek közreműködtek a lemezen, mint Flying Lotus, Thundercat vagy az egészen más közegből érkező Sufjan Stevens. De az is sokat mond a lemez komplexitásáról, hogy az utolsó dalban Lamar Tupac szellemét idézi meg, és egy rádióinterjú részleteit felhasználva, beszélgetésbe kezd a rap-legendával. Egy biztos, a To Pimp a Butterfly lehet az első hiphop-lemez, amely nem a kocsikban bömböltetve, sokkal inkább éjszaka, fejhallgatón hallgatva ér majd el jelentős sikereket.

Ghostpoet: Shedding Skin

©
Ghostpoet, azaz Obaro Ejimiwe a tipikus csendes srác a szomszédból. Már interjúkat adott első, nagy kritikai sikert arató lemezének (Peanut Butter Blues and Melancholy Jam) megjelenésekor, miközben a minimálbért keresők kilátástalan életét élte Londonban. Az első lemezen szereplő dalokat munka után, esténként hozta össze, ma már azt mondja, fel sem tudja fogni, hogy a napokban  már a harmadik nagylemeze lát napvilágot.

Ez a bizonyos új album, a beszédes című Shedding Skin szinte teljesen új kezdetet jelent Ejimiwe életművében. Először dolgozott komplett zenekarral a felvételek során, és még sohasem tűnt ennyire magabiztosnak. A korábbi, befelé forduló, trükkös ritmusú hiphop-alapok helyett most a brit gitárzene képviselői, az Elbow, Badly Drawn Boy vagy a Radiohead  juthatnak eszünkbe a lemez dalainak hangzásáról – de azért a melankolikus Ghostpoet-énekbeszéd, és a triphop hőskorának felidézése maradt.

Ejimiwe sötét, depresszív szövegei ugyan nem lettek sokkal optimistábbak, de legalább a remény ott lapul bennük. A lemezen rengeteg a közreműködő, például a Maximo Park énekese, Paul Smith, vagy egy belga jazz-énekesnő, Melanie De Biasio is, de ez csak a díszítés: a néhol a Mezzanine-korabeli Massive Attacket idéző Shedding Skin Ejimiwe első hosszú, felszabadult kilégzése, az első, még tétova séta egy hosszú bezárkózás után. Olyan kiváló dalokkal, mint a lassan bontakozó X Marks The Spot, a Portisheadet idéző That Ring Down… vagy a meglepően rockos Better Not Butter.

Sufjan Stevens: Carrie & Lowell

©
Ez a hónap többek közt a szívszaggató, személyes poplemezeké. Sufjan Stevens a kétezres évek amerikai könnyűzenéjének egyik legkülönlegesebb személyisége, aki a most megjelent nagylemezzel együtt összesen hét, a saját nevén kiadott sorlemezt jelentetett meg, melyek között van lecsupaszított folkos, vallásos ihletettségű bendzsós lemez (Seven Swans, 2004), amerikai államokról írt nagyigényű munka (Sufjan egy időben azt állította, az összes amerikai államot megzenésíti majd, végül összesen két ilyen album készült: Michigan, 2003; Illinois, 2005), és elektronikus, tánczenés cucc (The Age Of Adz, 2010). Az idén a negyvenet betöltő kivételes tehetségű zenész mindezek mellett írt filmzenét egy New York-i autóúthoz (The BQE, 2009), vett fel nem saját nevén, közreműködőkkel hiphop-albumot (Sisyphus, 2012), s rendszeresen ad ki karácsonyi lemezeket is tradicionális dalokkal. Nos, ez így együtt már olyasvalami, amit akár életműnek is nevezhetünk. Egy meglehetősen eklektikus, de konzekvensen magas színvonalú életműnek.

Sufjan új nagylemezén korai albumainak tiszta, egyszerű, folkos hangzásához kanyarodik vissza - persze a hangzás, a forma itt csak következmény: a tartalom, az ihlet, ha úgy tetszik, az ok, a dalszerző-énekes édesanyjának 2012-ben bekövetkezett halála (zárójel: Sufjant apja, Rasjid és annak új felesége nevelte fel, miután édesanyja négy éves kora körül új házasságot kötött). A felemelő Carrie & Lowell - mely címét is Stevens anyjának és mostohaapjának keresztneveitől kölcsönözte - egyfelől visszatérés a gyerekkorba, visszatérés az anyához, másfelől egy összefüggő dalciklus hitről, életről, halálról, magányról, szeretetről és a szeretet hiányáról. Egy elképesztően és megrázóan gyönyörű lemez a tíz évvel ezelőtt kiadott csúcsmű, az Illinois dalszerzői színvonalán.

Laura Marling: Short Movie

©
Laura Marling az elmúlt évek egyik legjobb és legfontosabb angol - sőt, az angol jelzőt le is vehetjük - dalszerző-énekesnője. Az 1990-es születésű, tehát még mindig csak 25 éves zenész egyszerre egészen elképesztő tempóban és minőségben termelte eddig a lemezeket: 2008 és 2013 között négy nagyszerű albumot is kihozott (Alas, I Cannot Swim, 2008; I Speak Because I Can, 2010; A Creature I Don't Know, 2011, Once I Was an Eagle, 2013). Egyik jobb, mint a másik - egész pontosan, ahogyan az időben előre haladunk, a jó lemezeket jobb és még jobb albumok követik. Zenéje egyszerre kapcsolja őt a kétezres évek neo-folk mozgalmához, a nyolcvanas évek folkos-városi dalos művészeihez (leginkább Suzanne Vega hatását érezhetjük dalaiban), de szerzeményei hallatán eszünkbe jutnak a nagy klasszikusok is, Joni Mitchell, Neil Young, Bob Dylan vagy Leonard Cohen.

Új lemezének természetesen ismét az volt a tétje, mint az előzőnek: azaz, hogy képes-e átugrani az megelőző albummal ismét magasabbra emelt lécet. Marling, aki legutóbbi lemezét Los Angelesben, a 70-es évek legendás helyszíne, a Laurel Kanyon dalszerzői tradíciójának bűvöletében rögzítette, most is "amerikai" lemezt készített, de ez az album sok szempontból más mint elődje. A Short Movie, mely egy súlyos személyes és alkotói válság után született - melynek során Marlingban még az is megkérdőjeleződött, hogy egyáltalán akar-e zenész lenni; szerencsére akart - elektromosabb-zenekarosabb és egyszerre karcosabb meg elszálltabb, mint elődje. Fantasztikus, ihletett, személyes, emlékezetes munka. A szívhez szól, nagyon. S, persze átviszi azt a bizonyos lécet.

Soko: My Dreams Dictate My Reality

©
Robert Smith dörzsölgetheti a tenyerét: a Cure által több mint három évtizede teremtett sötét mesevilágot – a lengyel-orosz apától és francia-spanyol anyától származó, vega és nyíltan biszexuális - Stéphanie Sokolinski és zenekara autentikusan viszi tovább. A My Dreams Dictate My Reality hangzása mellesleg nem véletlenül hasonlít a Cure-éra: a producer az a Ross Robinson, aki sok más legendás zenekar felvételei mellett a Smith-ék 2004-es albumát is gondozta.


A számos filmben színészként is feltűnő Soko egyébként már a 2007-es nagyszerű, dark-folkos bemutatkozó dalával (I'll Kill Her) és az első albumával (I Thought I Was an Alien) berobbant nemcsak az alter-, hanem a mainstream popzenébe is. Második albumával pedig tovább emelte a lécet.

Nagyon is értő kezekbe kerültek tehát a dalok, amikor Robinson rábólintott a munkára: ő pedig egy izgalmas tablót kevert a nyolcvanas évekből. A Cure mellett a kor new wave díváinak, Siouxsie Sioux-nak, Debbie Harrynek vagy Hazel O’Connornak a zenéje, az előadásmódja is felidéződik a lemezen. Beleférnek lassú balladák, pörgős poszt-punk-megoldások, pattogós new wave-ütemek – mindez egységes smith-i koordinátarendszerbe foglalva. Ahol a nem túl vidám álmok diktálják a valót, ott minden megtörténhet. Még az is, hogy vannak kicsit önmagukba fordulós, elnyújtott pillanatok, amikor némileg leül a lemez. De nem ezekre fogunk emlékezni, hanem az olyan dalokra, mint amit az Ariel Pinkkel elővezetett blondie-s Lovetrap, vagy akár a gyönyörű, letisztult albumzáró Keaton’s Song nyújt.

Courtney Barnett: Sometimes I Sit and Think, And Sometimes I Just Sit

©
Itt van ez az ausztrál csaj, akinek a debütáló albuma valami olyan érzést sugall, mintha mindig is ismertük volna ezt a zenét, mintha hétvégente lejárnánk a próbáira, ide a sarokra. Kicsit countrys, kicsit bluesos, kicsit punkos, garázsrockos zene, ausztrál lazaság, semmi faxni. Lazán, már-már nyeglén kántálni, énekelni, néha üvölteni az amúgy nagyon is szellemes szövegeket – valami ilyesmi ez az album.

Az énekes-gitáros-dalszerző, miután fellépett többek között a 2013-ban a CMJ Music Marathonon, rögtön olyan lapok szívébe lopta be magát, mint a Rolling Stone, vagy a New York Times, melyek áradoztak az akkor még ismeretlen Barnetten. Nem véletlen, hogy az egyik leginkább várt debütáló lemeznek írták sok helyen a címében is találó Sometimes I Sit and Think, And Sometimes I Just Sit albumot.

Nem ez a lemez változtatja meg a rocktörténelmet, de ilyen szándéka nincs is: egyszerűen jól esik hallgatni, beindulni olyan témákra, mint annak a fiatal fiúnak a története, akinek a legnagyobb álma, hogy liftkezelő legyen, vagy dalban elgondolkodni azon az örök dilemmán, hogy akarok is menni bulizni, meg otthon is akarok maradni.

Ja, ha van a popiparnak szimpatikusság-listája, Courtney Barnett azt biztosan vezeti.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Ment a feljelentés: Kábítószerért vehettek szavazatot a zalai Szentpéterúron

Ment a feljelentés: Kábítószerért vehettek szavazatot a zalai Szentpéterúron

Lemondott Kínáról a Facebook, már nem akarnak jelen lenni az országban

Lemondott Kínáról a Facebook, már nem akarnak jelen lenni az országban

Hétfő éjjel nézzen fel az égre, a leghíresebb üstökös csillaghullását láthatja

Hétfő éjjel nézzen fel az égre, a leghíresebb üstökös csillaghullását láthatja

Megvizsgálták 52 túlsúlyos ember tüdejét, az eredmény sok mindent megmagyaráz

Megvizsgálták 52 túlsúlyos ember tüdejét, az eredmény sok mindent megmagyaráz

Megszámolták, hány oldal van az interneten – aztán rácsodálkoztak, mennyi működik ebből

Megszámolták, hány oldal van az interneten – aztán rácsodálkoztak, mennyi működik ebből

Salvini: A törököket meg kell állítani Szíriában

Salvini: A törököket meg kell állítani Szíriában