Kortárs képzőművészet a Nagykörúton túl

hvg.hu: 2011-ben milyen motivációval alakult meg a Csakoda kezdeményezés?

Trapp Dominika: Ebben az évben Dés Mártonnal meghívtak bennünket egy kortárs képzőművészeti kiállításra a Diósgyőri Művelődési Házba. Ott jutott eszünkbe a vándorkiállítás ötlete, amely kistelepülések művelődési házait járná szerte az országban.

hvg.hu: Összesen hány településen jártak 2011 és 2012 között?

T.D.: Ebben az időszakban 10 helyszínre jutottunk el, Albertirsára, Bélapátfalvára, Záhonyba, Jászladányba, Jánossomorjára, Mezőfalvára, balatoni turnénk során pedig Hegymagasra, Balatonboglárra és Zánkára.

hvg.hu: Az évek során alakult a kezdeti koncepció, bővült a csapat?

T.D.: A kezdetekkor Marcival mindketten festő szakos hallgatók voltunk a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, és festményeket akartunk vándoroltatni, mivel úgy ítéltük meg, hogy a diskurzív művészeti gyakorlatok felől közelítve a festmények hátrányos helyzetben vannak, galériákba szorítva sínylődnek és műfaji sajátosságaik okán távolságtartóak, nehezen megközelíthetőek. Emellett az volt az elsődleges célunk, hogy olyan emberekhez vigyük közel a kortárs képzőművészet egy bizonyos szeletét, akik földrajzi helyzetükből adódóan ritkán találkoznak vele. A progresszívnek mondható kortárs képzőművészeti tevékenységek helyszínei Magyarországon és másutt is általában a nagyvárosok, így itthon főleg Budapest. Ez volt az a problémafelvetés, melyre reagálni kívántunk és kihívást láttunk abban, hogy a festményeket kiszabadítsuk a zárt, galériás rendszerből. A kezdeti csapat idővel szinte teljesen lecserélődött, több intermédiás hallgató, performer, zenész is csatlakozott hozzánk, és megfigyelhető egy tendencia a kiállítások koncepcióját tekintve is: a kezdetekben minden résztvevő az éppen aktuális munkáit vitte magával, ám, ahogy egyre gyakorlottabbá és felszabadultabbá váltunk, egyre bátrabban inspirálódtunk a helyszíni adottságokból, egészen addig, míg már szinte kizárólag az adott intézményekben fellelt holmikból építettünk megainstallációkat. A Képvándoráls 2012-es záróeseménye óta minden évben újra összeállunk egy nagyobb szabású esemény alkalmával. 2014 nyarán a dunaújvárosi ICA-D-ben, 2015-ben, a tranzit.hu meghívására, a Bánkitó Fesztiválon szerveztünk többnapos programsorozatot.

katalizátor

hvg.hu: Milyen kihívásokkal, nehézségekkel szembesültek a Képvándorlás során?

T.D.: A legnagyobb kihívást olyasmi jelentette, amivel nyilvánvalóan számoltunk: olyan emberek számára kellett érthetővé tennünk a műveinket, akik, a megszokott befogadó közegünktől eltérően, nem felkészültek a legutolsó képzőművészeti fejleményekből és nem, vagy csak nehézkesen beszélik a kortárs képzőművészet nyelvét.

hvg.hu: Hogyan tovább most, hogy elnyerték a Katalizátor-projekt másfél millió forintos díját?

T.D.: Amikor elolvastuk a kiírást megdöbbentünk azon, hogy szinte szóról szóra olyan kritériumokat jelölt meg, melyeknek a Képvándorlás megfelelt. Pályázatunkban ezért újra elővettük a művelődési házakat megcélzó vándorkiállítás ötletét, ám a kezdeti projekthez képest sokkal tudatosabbá, önreflexívebbé, koncepciózusabbá alakítottuk az elképzelésünket.

A Katalizátor-díjas projektünk abban különbözik a korábbi évek tevékenységétől, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt helyeztünk a művelődési házakra. A Csakoda életében ez a projekt mérföldkőnek számít. A művelődési ház, mint a csoport védjegyévé vált helyszín, végre nem csupán a kortárs művészeti színtér félperiférikus perifériájaként, vagy egzotikumaként jelenik meg, amelyben szokatlan fénytörésben látszanak az alkotásaink, hanem fő témánkká, kutatásunk tárgyává válik. Olyan művelődési házakra koncentrálunk, amik a szocializmus előtt épültek civil kezdeményezésre, illetve amiket már meglévő – leggyakrabban munkások kezdeményezésére létrejött - önképzőkörök számára építtettek. A helyszín-választásunkkal azok előtt tisztelgünk, akik akár 100 évvel előttünk, a saját kulturális szükségleteik kielégítésére közösségeket, illetve közösségi tereket hoztak létre; továbbá nem titkolt célunk az, hogy a művházakkal kapcsolatos közvélekedést – „a szocialista kultúrpolitika képződményei” – kissé árnyaljuk. Fontos célunk emellett, hogy a tevékenységünk mozgalmi jellegére helyezzük a hangsúlyt, vagyis nem csak magunkat szeretnénk exponálni, hanem szeretnénk modellként elterjeszteni a gyakorlatunkat, ezért ki is nyitottuk a projektet és nem csak mi használjuk majd fel a pénzt, hanem meghívott művészeket is bevonunk és pályázatot is kiírunk a részvételre.

hvg.hu: Milyen helyszíneken találkozhatunk önökkel a jövőben?

T.D.: Az első helyszínünk 2016 őszétől az Ózdi Városi Művelődési Központ, majd nagykanizsai Móricz Zsigmond Művelődési Ház, a Dunakeszi József Attila Művelődési Központ és decemberben a budapesti Törekvés Művelődési Központ lesz. Az utolsó helyszínen minden résztvevővel közösen hozunk majd létre egy nagyszabású záróeseményt. Úgy gondoljuk, hogy a művelődési házak problematikus terek – erről szeretnénk diskurzust indítani a budapesti zárórendezvényen.

hvg.hu: Mottójuk az intézmény-újrahasznosítás, mint intézménykritika. Hogy kell ezt értenünk?

T.D.: A mottónk egy ökonomikus gondolkodás eredménye. Arra utal, hogy adott egy nagyon széles körű intézményi struktúra itthon, amivel kapcsolatban azt érezzük, hogy a kortárs művészet szempontjából marginális jelentőségű. Szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy a művelődési házak hálózatára rákapcsolódva a legeldugottabbnak tűnő vidéki település közönségéhez is eljuttathatóak a kortárs művészeti törekvések. A tervünk pedig ezúttal abban a tekintetben is speciális, hogy nem csupán a művelődési házak tereit szeretnénk igénybe venni, hanem olyan projektet szeretnénk megvalósítani, amelynek szerves részét képezik az intézmények dolgozói is, akik bevezetnek majd minket a művelődési házak alapításához kapcsolódó archívumokba; továbbá azok a helyi lakosok is, akik történetekkel, emlékekkel, dokumentációval rendelkeznek az adott művelődési ház alapítása körüli időszakból.