Az ördöggerinc kifejezést az orvostudomány nem használja, sőt a köznyelv sem igen. Így neveznek egy indiai szőlőfélét, a gyógyászatban súlycsökkentő hatásáról ismert Cissus quadrangularist, ám Guillermo Del Toro nem e növényre utalt filmje címében: az események helyszínét adó iskola szertárban mutatott preparátumok egyike, egy elhunyt magzat, aki gerinc-rendellenességben szenvedett, a gerince nyitott volt. A film végigizgulható egyszerű horrorfilmként is, ám aki keres, találhat általánosabb szimbólumokat is.

A történet ugyanis 1939 tavaszán játszódik, valahol Észak-Spanyolországban. A három éven át tartó polgárháborúnak vége – a nyugati nagyhatalmak már február végén elismerték a Francisco Franco vezette kormányt, miután az ellenforradalmi erők bevették Katalóniát, majd márciusban elesett Madrid is. A harcok véget értek, a véres események még nem: következett a megtorlás, amely legalább 30 ezer életet követelt, egyes becslések szerint ennek többszörösét. Valamint megindult a menekülés – közel félmillión kerestek oltalmat Franciaországban.

Ezt tervezték a film főhősei is egy főleg a köztársaság hadsereg elesett katonáinak árváit nevelő internátus köztársasági érzelmű igazgatónője, Carmen, és tekintélyes tanítója, Casares professzor. Hogy kissé kalandosabb legyen egy rozzant teherautón tervezték elérni a határt, két tucat gyerekkel a platón, ráadásul a köztársaságiak egy kisebb rejtett aranykészletével, amit a nő falábába rejtettek. Amit az iskola gondnoka, egykori növendéke, az igazgatónő szeretője is mániákusan akart.

Hol van itt a polgárháború? – kérdezhetnénk. Hiszen nem történelmi filmről van szó, de az elkötelezetten antifasiszta rendező viszonylag hiteles történelmi ad.

Az átmenet időszaka ez: az ellenforradalmi csapatok már megjelennek, a köztársaság oldalán küzdők pedig igyekeznek eltűnni, a kegyetlennek ígérkező megtorlás elől. A senki földjén álló internátusban is bármikor megjelenhetnek, a felelősségre vonás nem kétséges, pláne, ha valaki vall a köztársasági aranyról, vagy ha kiderül, hogy csupa baloldali érzelmű család gyermekét nevelik. Az antiklerikális érzelmű pedagógusokra egyébként sem sok jó várt.

A félmillió menekült ügye 1939-ben nem gyermekekről szólt, noha a spanyol gyermekek kimentésére szűk két évvel korábban volt szervezett példa. A baszk területen folyó harcok elől 1937 tavaszán tízezernél is több spanyol gyermeket menekítettek ki baszk kikötőkből induló hajókon a légitámadások elől – ezért nevezték őket egységesen baszk menekülteknek -, hogy Angliában, Belgiumban, a Szovjetunióban, Mexikóban leljenek átmeneti otthonra. Ám 1939-ben Franciaország felé nyitva állt még a határ.

A film e néhány konkrétumon túl a spanyol történelemre vonatkoztatható szimbólumokat is kínál. Mindenekelőtt az udvar közepén meredő bombát, amely egy éjszaka közepén hullott az udvarra a durván kétszeres túlerőben lévő francóista légierő egyik gépéből. Nem pusztította el az iskolát, a köztársasági tűzszerészek kiérkeztek és hatástalanították – de a bombatest ott maradt mementónak.

Mintha csak arra akarna emlékeztetni, hogy a spanyol társadalom akkor is robbanás közeli állapotban van, vagy volt a 20. század során, amikor az ellentéteket sikerült felszín alatt tartani vagy erőszakkal elnyomni. Spanyolország ugyan távol tartotta magát az I. világháborútól – majd később a másodiktól is –, sőt kihasználta a háborús konjunktúrát, de 1917-től gyarmati háborúba keveredett Marokkóban.

Egy évvel Mussolini után szintén egy jobboldali diktatúra alakult ki, Miguel Primo de Rivera tábornok vezetésével, akinek bukását – és az őt támogató király elmenekülését – követően kikiáltották a köztársaságot. A modernizációs hevület a reformok mellett (ekkor kaptak szavazati jogot a nők), elsősorban a katolikus egyház ellen tombolta ki magát. 1936 júliusában indult az ellentámadás, hogy aztán három és fél évtizedre jobboldali diktatúra térjen vissza.

A 20. századi spanyol történelem tehát szintén tele van éles fordulatokkal, egymást ádázul gyűlölő, szembenálló felekkel. Mindez meg van terhelve egy olyan történelmi sokkal, amellyel a magyar társadalom is küzd 1918-1920 óta.

Hispániában a történelmi örökség a világbirodalom elvesztésének traumája, amely lényegében a századfordulóra vált teljessé, hiszen a spanyol-amerikai háborúban elveszett Kuba és a Fülöp-szigetek, így Spanyolország – a nyugat-afrikai sivatagos területeket és Marokkó egy kisebb részét nem számítva – négy évszázad után Európába szorult vissza.

És persze ott vannak az ártatlanság motívumai. A rendező egyértelműen köztársaság-párti, a jobboldaliak csak egy leszámoló-brigád tagjaiként tűnnek fel a vásznon, illetve tudjuk, hogy ők a gyermekek szüleinek gyilkosai, illetve ők azok, akik elől menekülni kell.

Ám a köztársaságpárti főhősök sincsenek eszményítve, nemcsak emberi gyengeségeik vannak, hanem habozó, cselekvésképtelen értelmiségiek. Casares doktor kiül az ablakba, hogy várja a vélhetően fegyverrel visszatérő gondnokot, gramofonon zenét indíttat el diákjaival, ám a fegyvert, amit használnia kéne, már nem süti el soha: mire megérkeznek, eszméletét veszti.

Igazából senki sem teljesen ártatlan ebben a spanyol világban, csupán a gyermekek – a tízévesek nemzedéke. Már azok a huszonévesek sem, akik ugyanabban a környezetben nevelkedtek, mint a mostaniak. És akik mögött 1939-ben már ott állt a polgárháború.