Nem villamosok járnának, hanem hajók és bárkák úszkálnának a mai Nagykörút nyomvonalán, ha Reitter Ferenc 1865-ös nagyszabású városrendezési beadványát nemcsak egy Pest városa által kiküldött bizottmány támogatta volna lelkesen. A példaképének Széchenyi Istvánt tekintő építészmérnök a soroksári Duna-ág meghosszabbításaként hajózható csatorna kiépítésére tett javaslatát azzal indokolta, hogy ez a kereskedelem, az ipar és a közlekedés felvirágoztatásán túl a „város egészségi szempontból előbbre vitessék”.

Az olasz mintájú vízi utat – a ma leginkább angyalföldi utcanévként ismert – Reitter hozzávetőlegesen a mai Nagykörút nyomvonalán képzelte el, mivelhogy egykor, az ősidőkben valóban ott (is) hömpölygött a szabályozatlan folyó vize. A hivatalos álmodozás és befektetőkeresés annak ellenére foglalkoztatta éveken át a legfelsőbb szintű városvezetést, hogy már a kezdeti számítások egyértelművé tették, hogy a csatorna kialakítása hihetetlenül magas költségeket emésztene fel. A napirendről csak azután került le, hogy a kiegyezést követően megszületett Pest-Buda (nem sokkal később: Budapest) újabb általános szabályozási terve, amelyben – a legendás várostörténész Siklóssy László megfogalmazásával élve – „Reitter csatornája körúttá száradt”.

Az 1867 utáni miniszterelnök, Andrássy Gyula által létrehívott, egyebek mellett közigazgatási és tulajdonosi jogokkal is felruházott Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) újabb és főleg átfogóbb városrendezési elképzeléseket vázolt fel, majd valósított meg. A városképet leginkább meghatározó Sugár (ma ismét Andrássy) út mellett a második legnagyobb – bár akad olyan történészi vélemény is, hogy a legnagyobb – beruházás a Nagykörút lett, immár „száraz” kivitelben.

A képviselőházban (vagyis az egykori Sándor, a mai Bródy Sándor utcai, jelenleg az Olasz Intézetnek helyet adó épületében) azonban 1871-ben kisebb purparlé keletkezett: vidéki ellenzéki képviselők az előterjesztésnek elsősorban azt a passzusát vitatták, hogy a Nagykörút megépítése „országos érdek”. Miért a Székelyföldön lakó ember gondoskodjék a pestiek egészségéről? – háborgott például az angliai emigrációjában a lobbizást is elsajátító Simonyi Ernő.

A Nagykörút építési szabályozása korántsem volt annyira egységes, mint az egy esztendővel korábban, ugyancsak külön törvénnyel indított Sugár úti projekt. Ennek több oka is volt. Elsősorban is az, hogy az 1870-es évek legelején megkezdett munkálatok nagyon elhúzódtak, másrészt az FKT kevésbé kötötte meg építtetők kezét, lehetőséget adva nekik egyéni elképzeléseik megvalósítására. A Sugár út építtetői döntően arisztokraták voltak, ősi főúri családok sarjai, illetve a legmagasabbra törekvő új „pénzarisztokrácia” képviselői. Kifinomultabb hagyománnyal és ízléssel rendelkezve könnyebben fogadták el a szigorúbb előírásokat, mint a nagykörúti, „csak” módosabb polgárság, akiknek vagyonából vagy nem futotta luxus-eleganciára, vagy telek-, avagy lakásspekulánsként kereste a költségkímélőbb megoldásokat.

Az építész utókor véleménye egyébként igen megoszlott a Nagykörútról. „Az eklekticizmus legrosszabb korában készült”, „eredendően elhibázott”, „művészietlen” – így az egyik tábor. A másik szerint viszont „ha nem is reprezentatív, de nagyon is funkcionális”, „a világvárosi rangot megteremtő főútvonal” született.

Utóbbi érvelést mindenképp alátámasztja az a tény, hogy az egyes épületeket a korszak olyan elismert építészei jegyezték, mint például az olasz és német reneszánszt továbbgondoló Ybl-tanítvány, Schmahl Henrik, vagy a kora eklektikától a szecesszióig terjedő skálán tervező Hauszmann Alajos.

Ő – meglepő módon kizárólag a körút baloldalán – hét épületet is tervezett, köztük az Oktogon (egy ideig November 7. tér) szomszédságában, a Teréz körút 13. szám alatt találhatót. E funkciója szerinti bérház a világhírű XV. századi firenzei palota, a Palazzo Strozzi (kicsinyített) mása lett. De Hauszmannt kapott megbízást az amerikai biztosítótársaság által építtetett, hosszú évtizedekig sajtó- és irodalmi székházként, ma szuperluxus-szállodaként ismert New York-palotára.

A végül is sikersztoriként elkönyvelt nagykörúti munkálatok nagy nekibuzdulással indultak az egymással még nem érintkező szakaszokon, ám Pest és Buda egyesítésének évében, 1873-ban beütött a krach. A bankválság még a „kiemelt” Sugár úti építkezést is megakasztotta, a nagykörútit viszont jószerével leállította. Jellemző, hogy 1883-ig mindössze 23 épület készült el. Az FKT ezekben az években csupán arra szorítkozott, hogy a megrajzolt nyomvonalat megőrizze a „jobb időkre”.

Az építkezés megtorpanása komoly veszéllyel fenyegetett: A belvárosát kinövő Budapest – amely a többi „sugárút”, a Váci út, a Király utca, a Rákóczi és az Üllői út mentén terjeszkedett – új városrészei megfelelő nagykörút nélkül összeköttetés nélkül maradt volna, merthogy a már megépült kisebb szakaszok a valóságban zsákutcaként éppen azt a szerepet nem töltötték be, amelyre készültek. Gondot okozott, hogy a vállalkozóknak a krach elmúltával sem tért vissza az építési kedve, hiába vehették volna igénybe a Nagykörútra érvényesíthető 15 évi adómentességet s további 15 esztendőre részleges adókedvezményt.

A nagy fordulat 1884-ben történt, amikor a regnálásának félidejéhez érkező miniszterelnök, Tisza Kálmán – aki „hivatalból” az FKT elnöke is volt – hathatós intézkedéseket tett. A második nagykörúti törvény nem csak újabb adókedvezményeket nyújtott, hanem az FKT „állami szavatosság” mellett 6,5 millió forintnyi kölcsönhöz is jutott, hogy aztán vaskézzel sajátíthassa ki a szükséges területeket.

Az egykori Habsburg uralkodók vagy hitveseik nevét megörökítő városrészek elnevezését megtartó Lipót, Teréz, Erzsébet, József és Ferenc körutakat magában foglaló, 45 méter széles és 4384 méter hosszúságú útszakasz kialakításához 251 „elavult, földszintes falusi” házat kellett eltakarítani az útból.

Ezt követően a főváros az FKT hatáskörébe tartozó, árveréseken meghirdetett bontásokra, útnyitásokra, csatornafektetésekre, a közvilágítás gázkandeláber-telepítésére és a járdaépítésre koncentrált. Az infrastruktúra megteremtése sikeres húzásnak bizonyult: az 1884 és 1896 közötti 13 évben – döntően magánberuházásként – 191 ház épült fel, ami a nyolcszorosa volt az azt megelőző évtizedben átadottaknak.

A beépítettség még ezzel az erőltetett ütemezéssel is csak a 80 százalékot érte el a nagy nemzeti örömünnepre, a millenniumra. Ezt, persze, már az előző években is lehetett tudni. Alighanem ezért alakult ki éles csetepaté az addig úgymond zökkenőmentesen együttműködő kormány és a főváros vezetése között.

Az FKT a körút két végére kívánt összpontosítani, mondván, feltétlenül meg kell szüntetni az 1876-ban átadott Margit híd pesti hídfőjénél tapasztalható „balkáni” állapotokat. A terület ugyanis „a csavargók éjjeli menhelyévé” vált. Még ennél is sürgetőbbnek látta a főváros a másik „vég” helyzetét, mivel az Üllői út és a feltétlenül megépítendő új Duna-híd közötti Ferenc körúti szakaszon még a kisajátítások sem történtek meg.

Tisza viszont mindent bevetett annak érdekében, hogy a jeles eseményre inkább a Váci út és a Király utca közötti szakasz készüljön el. Hiszen a Sugár úttal Budapest új látványosságot kapott, s így még jobban szemet szúrna, ha az 1877-ben átadott Nyugati pályaudvar és a már teljes pompájában ragyogó Oktogon között foghíjas telkek éktelenkednének.

Végül a miniszterelnöki akarat érvényesült, más kérdés, hogy a politika forgandósága okán a babérok java részét már nem Tisza, hanem utódja, Bánffy Dezső aratta le, amikor is 1896 augusztusában a részleges, ámde annál ünnepibb külsőségek közt átadta rendeltetésének a Nagykörutat.

A millenáris ünnepségek egyik nevezetességeként emlegetett helyszínt – ezen belül is leginkább az akkor még Lipót körútnak nevezett Szent István körutat – az avatás után még további tíz esztendőn át pótolgatták. Merthogy 1896-ban a Lipót körút Belvárost szegélyező oldalán – a mai Jászai Mari tértől a Nyugati térig – csupán két „körúti” ház árválkodott, s a túloldalon magányosan állt az alig két hónapja átadott, ám az időben még csak „külvárosiként” emlegetett Vígszínház is.

A Nagykörút foghíjai csak az 1910-es évek elejére tűntek el, az egyetlen akkor üresen maradt telekre 1928-ban húzták fel a Corvin-házakat az Üllői út és József körút sarkán. Ezzel véglegesült az a körútkép, amin csak az 1945-ös ostrom sebhelyeinek „begyógyítása”, valamint egy-két átgondolatlan bontás – mint például a Nemzeti Színház 1964-es felrobbantása – módosított.

(A cikk az 1995. május 20-án a HVG-ben megjelent írás alapján készült.)

Mi lett veled Nagykörút? – a következő napokban a Nagykörút változásaival, mai funkcióival és kinézetével kapcsolatos sorozatot olvashatnak a hvg.hu-n.