A Red Hot Chili Peppers – melyet, azok után, hogy az együttes tagjai pályafutásuk korai szakaszában többször fotózkodtak vagy léptek színpadra meztelenül, péniszre húzott zokniban, a létező szocializmus éveiben még az Árkus József-féle Parabola is bemutatott –, mint azt megírtuk, szeptember első két napján Budapesten koncertezik.

Ez, ha beleértjük, hogy az elmúlt bő három évtized egyik legfontosabb rockzenekara a vágy vissza, meg visszatérő – és nem titokzatos – tárgya volt a hazai könnyűzene-rajongók lelkében, afféle popkulturális nemzeti üggyé emeli a már legendásnak is nagy megalapozottsággal nevezhető négytagú Los Angeles-i zenekar látogatását. Egész pontosan második eljövetelét 1996 után. Persze az, hogy a húsz évvel ezelőtti koncert (a Kisstadionban) egy éppen diszkréten széthulló együttes igen rossz fellépése volt, különös helyi értéket kölcsönöz a mostani dupla jelenésnek.

Na, de a tárgyra. A tárgyra, vagyis az új lemezre, ami persze nem elválasztható az előbbiektől – még akkor sem feltétlenül, ha tudjuk, Flea-ék ezen az estén is életművük javából fognak válogatni, minden bizonnyal néhány új dallal körítve.

És ezzel nyomban érintettük is az egyik legfontosabb alapkérdést. Mit adott nekünk a Red Hot Chili Peppers? Mi az és hol van az a bizonyos Red Hot Chili Peppers-életmű? Mit várhatunk egy új Red Hot Chili Peppers-lemeztől? Van-e élet John Frusciante után?

Kezdjük a végén: John Frusciante után van élet, még, ha nem is olyan, mint vele. A zenekarból 1992-ben majdnem, sőt bizonyos értelemben nem csak majdnem, hanem tényleg a pokolba távozó, majd diadalmasan visszatérő, aztán az együttest 2010-ben (illetve de facto valószínűleg már a bejelentés évét megelőzően) ismét elhagyó gitáros-dalszerző géniusz helyére tanítványa, a zenekarral már korábban is turnézenélő Josh Klinghoffer érkezett, aki igen jó esélyekkel indulhatna egy Frusciante-hasonmásversenyen.

Az új gitárossal a zenekar egy kifejezetten működőképes új lemezt készített 2011-ben (I'm with You), a Youtube-on fellelhető dokumentumok szerint (itt van például az idei Rock am Ring-fesztiválfellépés teljes felvétele) pedig az új felállás mostanra végképp összeszokott.

Más kérdés, hogy az világosnak tűnik, hogy a korábban említett, úgynevezett Red Hot Chili Peppers-életmű – melyben a nettó vadságot, meg az explicitséget egy idő után felváltotta a művészi árnyaltság – nagyjából a 2006-os Stadium Arcadium dupla albummal lezárult, s már az új gitárossal elkészített öt évvel ezelőtti nagylemez is inkább a szerethető lábjegyzet kategóriájába tartozik.

Apropó, öt év: az sem teljesen világos, hogy egy megújultnak tekinthető, az állítólagos Flea–Frusciante-konfliktuson tulajdonképpen békésen túllendülő együttes miért várt fél évtizedet azzal, hogy új lemezt készítsen.

Minden bizonnyal például azért, mert az I'm with You egy menet (vagy egy út, vagy egy narratíva) végét is jelentette, ami abból is látszik, hogy a zenekar teljesen új metódussal készített új lemezt. Többek közt lecserélte hűséges sztárproducerét, Rick Rubint – az 1991-es Blood Sugar Sex Magik óta vele készült az összes Chili-lemez –, és felfogadta a Rubinhoz egyébként hasonlóan a hiphopban is, meg a gitárzenében is kompetens Danger Mouse-t, aki első intézkedésével megkérte a zenekart, hogy dobja ki az összes próbateremben írt dalt, és vele kezdjen új számok megírásának. Így is lett.

„Ez az irány új és izgalmas – ugyanakkor nem áldozzuk fel azokat a dolgokat, ami eddig jó volt bennünk”, nyilatkozta idén februárban Flea, aki a legutóbbi lemezt követő években amúgy zenélt a Radiohead-vezér, Thom Yorke Atoms For Peace nevű zenekarában, ahol zenésztársa volt az angol artpop-fétiszenekar producere, Nigel Godrich, aki a Red Hot Chili Peppers új lemezét keverte.

És hát ez is van az új lemezzel, mármint, amit Flea mondott. A megújítva megőrzés. A The Getawayen valójában semmi olyat nem hallunk, amit ne hallottunk volna a Californicationön, a By The Wayen vagy a Stadium Arcadiumon.

Oké, halljuk a megváltozott produceri kezelés nyomait, egy Danger Mouse-féle Chili-lemez természetesen másképp szól, mint egy Rick Rubin-féle cucc, de drámai különbségekről mindazonáltal nem tudunk beszámolni, Klinghoffer egyéni hozzáadott értékekkel hozza az emblematikus frusciante-izmusokat, összességében pedig kapunk egy új színekkel kipingált, de igen ismerősnek tűnő, és nem túl felkavaró Red Hot Chili Peppers-albumot.

Egy lemezt, amin (a Sick Love című dalban) vendégszerepel Elton John – ki hitte volna ezt 1991-ben? Egy albumot, ami inkább kellemes, mint jó, aminek inkább jó pillanatai vannak – többek közt a már ismert címadó dal, és a Dark Necessities, valamint a lírai The Longest Wave vagy a táncos-elektronikus Go Robot –, mint, hogy összességében legyen jó, és felérjen a zenekar legjobb lemezeinek a szintjére. Egy lemezt, ami inkább csak úgy megtörténik velünk. Amiből majd pár számot azért bele lehet passzintani az igazán fontosak közé a koncertműsorba.

Saját számaira karaokézik egy autóban a Red Hot Chili Peppers (videó)

(null)