2016-ban Tarzan-filmet készíteni a világ legnagyobb hülyesége – akkora kapufa, hogy azt Elek Ákos is megirigyelné. Edgar Rice Burroughs népszerű ponyvahőse nehezen illeszthető a 21. századi gondolkodásmódba – az eredeti történet minden ízében rasszista, szexista vonásaitól hiába próbáltak szándékosan szabadulni a Tarzan legendája írói, minden píszí próbálkozás zsákutcába kergeti a filmet.
De mondom egyszerűbben: attól, hogy Jane-nel szó szerint kimondatjuk, hogy ő nem az a megmentésre váró nő, még nem leszünk nagyon modernek – főleg, hogy aztán természetesen túszul ejtik, aztán a feminizmus nagy medencéjébe mártott karakter a játékidő nagy részét tehetetlenül tölti. De az sem több puszta mentegetésnél, hogy megteszünk egy hollywoodi értelemben vett kvázi-nácit főgonosznak, ha egyébként továbbra is arról van szó, hogy itt ez a fehér ember, aki egyedül megold mindent, amit a buta négerek nem tudnak.
Intercom
Sajnos erre egyébként az elejétől számítani lehetett, de legalábbis onnantól, amikor már nem kalandfilmként, hanem szuperhősfilmként kezdték emlegetni a projektet. Ritkán látni manapság nem-szuperhős, nem-Star Wars filmre adott 180 milliós büdzsét, úgyhogy azért nem volt olyan meglepő ez a megközelítés – az egyik nagy kivétel egyébként pont Burroughs másik hőse, John Carter 2012-es filmadaptációja volt, ami a filmtörténet egyik legnagyobb bukása, 275 millióból csak 73-at hozott vissza otthon.
Akkor is érezni lehetett, hogy milyen kaliberű művet szeretnének itt összehozni, amikor 2012-ben felmerült, hogy Michael Phelps (igen, az a Michael Phelps) játszaná a címszerepet. Ez szerencsére valahol elakadt, de nagy sztárt így sem sikerült szerezni (Tom Hardy és Henry Cavill is passzolta a dolgot), így végül a nagy Stellan fia, Alexander Skarsgård lett a majomember. A svéd eddig leginkább kisképernyőn bizonyított, a True Blood című vámpíros HBO-sorozatból lehet ismerős, de már nagyon várjuk, mit alakít a zseniális John Michael McDonagh idén érkező filmjében.
De vissza Tarzanra. Ez a film nem ott indít, mint az egyébként szintén problémás, de legalább gyerekfejjel maximálisan élvezhető 1999-es Disney-mese (Phil Collins magyar hangja: Ákos), vagyis kimarad az eredettörténet, nincs égő hajó és gyilkos leopárd. Helyette egyből a 19. század végi viktoriánus Londonban találjuk magunkat, ahol már III. John Clayton lordként tetszeleg az arisztokraták közt, feleségével, Jane Porterrel (Margot Robbie).
Intercom
Aztán egyszer csak felkéri őt az angol Képviselőház, hogy, hát, képviselje őket kereskedelmi küldöttként a Kongói Szabadállamban. Láthatóan ő sem érti a helyzetet, de ez nézőként egyáltalán nem nyugtat meg, ilyen szintű politikai terminusokkal való untatást nem engedhet meg magának egy akció/kaland/szupherősfilm, főleg nem azokban az első percekben, ahol a legjobban meg kéne ragadnia a néző figyelmét.
Na de aztán mégiscsak beleegyezik a dologba, mert hát a cselekménynek gördülnie kell, de hamar kiderül, hogy az egész kirándulás a belga kapitány, Léon Rom (Christoph Waltz) „mesterterve” volt. A könyörtelen katona ugyanis megegyezett a bosszúvággyal teli helyi törzsfőnökkel, Mbongával (Djimon Hounsou): ha a belgák elviszik neki ősi ellenségét, az egykori Tarzant, akkor cserébe kapnak egy csomó gyémántot, ami a hadsereg finanszírozásához kell nekik.
Ugye, semmi értelme?
Intercom
Persze a 21. századi vonásokkal rendelkező Jane sem akar otthon maradni és a cselédekkel trécselni, így párban indulnak neki a rég látott dzsungelnek. Vagyis, ahogy azt a forgatókönyvírói kézikönyvek sugallják, kell egy vicces figura is a szerelmi szál mellé, ezért bejelentkezik a túrára George Washington Williams (Samuel L. Jackson) is, aki főállású szabadságharcos: azért járja a világot, hogy kiirtsa a rabszolgatartás gyökereit. Ja, de mivel ez nem elég érdekes, emellett jobb-rosszabb vicceket is a szájába adtak.
Na és azért is szükségeltetik Tarzan mellé még egy ember, mert úgy is tudjuk, hogy Jane-t foglyul ejtik – a minden bizonnyal „nem vagyunk szexisták” kitűzőt viselő írók a biztonság kedvéért összehoztak egy olyan jelenetet, amelyben a belga náci arra kéri Jane-t, kiabáljon Tarzan segítségéért, mire a nő először szembeköpi, majd szépen artikulálja, hogy ő nem az a fajta, akit meg kellene menteni.
Mindeközben a névtelen, személytelen afrikai emberek egy masszába olvadva tisztelik a Nagy Fehér Szuperhőst, akinek előéletét reklámszünet-szerű ritmustöréseket okozó visszatekintésekből tudhatjuk meg (2016 legbénább történetvezetésének díja már el is kelt), a 300-at idéző szuperlassításokat pedig már lassan tényleg meg lehetne hagyni a sportközvetítéseknek, mert ott legalább vicces, ahogy Buffon fújtatása közben nagyon lassan röpül a nyál, de abban ma már semmi eposzi és drámai nincs, ahogy egy képzeletbeli majom nekiugrik egy félmeztelen úriembernek.
Intercom
A CGI egyébként önmagában nézve ismét nagyon élethűre sikerült – ha csak egy-egy gorilla szőrszálaira koncentrálunk, félelmetesen hasonlít a valóságra, de amint emberek közé kerülnek a digitális lények, megtörik a varázs. A színészvezetés is elképesztően rossz ezekben a jelenetekben – néha nem is jó irányba néznek –, de egyszerűen semmi súlyuk nincs ilyenkor az odavetített állatoknak, ha csordában futnak, akkor pedig szinte már komikusan gépies az egész.
A színészek pedig odatették magukat, amennyire a karakterek engedték. Skarsgårdnak volt a leghálátlanabb dolga, ő nagyjából két tucat párbeszédet kapott összesen, amellett pedig gyakran Dr. Doolittle-módra kellett hülyét csinálnia magából. De Margot Robbie megint bizonyította, hogy nem véletlenül ő jövő női szupersztárja, Samuel L. Jacksonban mikor csalódtunk, kérdezem én, szegény Hounsou megint beleragadt ebbe az Afrika-szinonima létbe, de attól még zseni, és hát Waltz… Vele kapcsolatban inkább egy Twitter-bejegyzést idéznék:
Christoph Waltz is like the human version of those samurai swords balanced so only ONE person can actually use it - in this case, Tarantino.
— Bob Chipman (@the_moviebob) 2016. július 1.
(Vagyis ő az emberi változata azoknak a finoman kimunkált szamuráj-kardoknak, amelyeket csak egyetlen ember tud használni – ez esetben Tarantino.)
Az egyébként szintén kicsit félrepozícionált idei A dzsungel könyve-film sokkal szebb volt, megvolt benne az a varázs, amiért mondjuk a belőle készült Disney-mesét szerettük, legalább jó volt ránézni. A Tarzan legendája ehhez képest szürke, unalmas, ál-PC, túl sokat akar egyszerre, mégis teljesen egydimenziós. Egyértelműen nem gyerekeknek szól, de már egy 16 éves is csak legyintene, hogy mennyire kiszámítható és felesleges.
Ha már A dzsungel könyvét említettem, állítólag Rudyard Kipling mondta az ő művéből is merítő legelső Tarzan-regényről, hogy Burroughs csak azért írta, mert ki akarta deríteni, milyen rossz könyvet tud írni, amiért még mindig odalesznek az emberek. Kicsit ezt érzem a rendező David Yates-nél is (akinek idei másik filmjétől sokkal többet várunk) – ha a film visszahozza a pénzét, az csak alátámasztja, hogy simán lehet ilyen förmedvényeket gyártani, amíg van benne egy kiaknázásra váró brand.
Ha viszont kiderül, hogy az egész csak egy gondosan felépített Brexit-propaganda volt – a jó angolok rendet tesznek egy olyan ügyben, ahol a brüsszeliek a főgonoszak, ugyebár – akkor riefenstahli értelemben véve emelem a kalapom a készítők előtt.
