hvg.hu: Már ​egyáltalán nem szorongok, de teljesen be vagyok… című új könyvében, ami leginkább miniesszék gyűjteménye, a kortárs politikát következetesen csak hatalomiparként emlegeti. Hogyan született a kifejezés, és pontosan mit takar?

Réz András: Az előző, az analóg kádárizmusban az volt a mondás, hogy nem politizálunk: ez pedig leginkább azt jelentette, hogy magáról a Szovjetunióról, illetve fölöttünk gyakorolt uralmáról nem beszélünk. Ez ma is tovább él, amikor a beszélgetéseink során nem egyszer elhangzik, hogy „inkább hagyjuk a politikát, úgyis csak veszekedés lesz belőle”! De bocs, ne keverjük össze a pártpolitikát a közügyekkel! Az, hogy milyen az oktatás vagy épp az egészségügy állapota, a legfontosabb közügyek közé tartozik. A politikát és a közügyeket már csak azért is ketté kell választani, mert Pártjaink és Kormányaink politikusai egy jó ideje már nem a közügyekkel foglalkoznak: egy nagyon kicsi csomagot szorongatnak a hónuk alatt, amiben csak annyi van, hogy a hatalmat miként lehet megszerezni és megtartani. Illetve, a hatalmat hogyan lehet átváltani pénzre, majd a pénzt újra hatalomra, és így tovább.

hvg.hu: Ráadásul a látszat ellenére a hatalomipar egy rendkívül zárt közeget hoz létre, amely leginkább abban érdekelt, hogy új szereplő véletlenül se léphessen be a piacra. Ön hogy látja ezt?

R. A.: Ez egy nagyon pontos metafora. Én egyébként mindig is keményen liberális voltam. És ez nem pártállást jelöl, hanem például azt, hogy tiszteletben tartom a piacot. Ugyanakkor az is igaz, hogy a piac önmagában nem old meg mindent, és időnként külső beavatkozásra van szükség. Főleg akkor, amikor egy vállalat kezd túlságosan nagyra nőni, olyannyira, hogy már teljesen megfojt, kiszorít másokat. A hatalomipar ma épp ezt játssza: hogyan lehet még nagyobb, már végképp megrendíthetetlen, kontroll nélküli hatalomipari tömböket gyúrni. Ha a hatalomiparnak sikerül elegendő pénzzel, tulajdonnal, törvénnyel és szögesdróttal körülbástyáznia magát, akkor egyszer csak elkövetkezik az a boldog állapot, hogy már nincs versenyre kényszerítve. Milyen furcsa a világ: míg 1990-ben 34 párt indult a választásokon, addig legutóbb 8. De senki se essen kétségbe, lesz ez még ennél is kevesebb!

hvg.hu: És ezzel párhuzamosan a hétköznapi emberek közt szabadulnak el az indulatok. Mit szól például az október 23-i eseményekhez, amikor többen egymásnak estek a Kossuth téren?

R. A.: Az új könyvemben szerettem volna valami olyasmit elmondani, hogy nem vagyunk kötelesek elfogadni azt, amit a hatalomiparosok megpróbálnak lenyomni a torkunkon. A mi bőrünkre valósítják meg személyes növekedési programjukat, ezért cserébe pedig magyarok milliói gyűlölik meg egymást. Ráadásul birkaként követjük ezeket a hiú, hatalomittas embereket. Az utóbbi időben ezért is vagyok magamhoz képest jóval földhözragadtabb: korábban, amikor túl nagy volt a szar, inkább felnéztem az égre, és különféle eszméket kerestem az elterelődéshez. De ma már azt mondom: nézz a lábad elé, és mérlegeld a dolgokat nagyon józanul, egyszerű, paraszti ésszel. Bocs, van nekünk bármiféle hasznunk abból, amikor belemegyünk ezekbe a játszmákba?

hvg.hu: Nyilván nincs. Ahogy különösebb hasznunk a rendszerváltásból sem származott – írja, és az 1989 környéki eseményekre ma már leginkább csak hatalom-újraosztásként hivatkozik. Valóban akkora a csalódottság, hogy még a rendszerváltás fogalmat, magát a szót is szeretné kiiktatni?

R. A.: 25 évvel ezelőtt a nemzedékem tagjai és az ön szüleinek generációja is azon gondolkodott, hogy milyen hihetetlenül mázlisták vagyunk, mert ki a francnak adatik meg az életében egy ekkora fordulat? Ehhez képest ma azt látjuk, hogy ahelyett, hogy akkoriban mindezt letudtuk volna, a kommunizmus örökségét, a rendszer lezáratlanságait és csontvázait átadtuk a gyerekeinknek, és a gyerekeink gyerekeinek. Így a rendszerváltás környékén és azután születettek teljesen méltatlan helyzetbe kényszerülnek. Ez rohadtul nem tetszik nekem.

hvg.hu: Pontosan mire gondol? Mit örököl a mai Y-generáció?

R. A.: Leginkább arra a jelenségre gondolok, ahogy tovább szivárog a diktatúrákra jellemző paternalizmus és betojtság, a hatalomtól való függés és félelem, ami arra kényszerít, hogy örök gyerekként éld le az életedet, aki folyton csak azt várja, hogy jön a karácsony, hogy majd egyszer ő is kap egy kis zsebpénzt, hogy majd egyszer végre ő is szóhoz jut. Ez rettenetes. Mint tudjuk, a paternalizmusból fakad az infantilizmus, mert ha túl erős az apakép, hajlamosak vagyunk arra, hogy gyerekként viselkedjünk. Így nem véletlen, hogy Pártunk és Kormányunk egyre jobban képes benyomulni az életünkbe, jogszabályokat alkothat arról, hogyan éljük a magánéletünket, és irányítani tudja a véleményünket, a világképünket és a viselkedésünket.

hvg.hu: Ennek tipikus tünete vagy épp eszköze, amit erről ír a könyvben? Idézem: „Nálunk még a nagy közpénz-eltulajdonítási projektek is történelmi neveket kaptak. Imádjuk a jelképeket – dicsőíteni és köpködni egyaránt.”

R. A.: Ez a szimbólum mánia nagyon durván be van akadva nálunk, a fenébe is. A hatalomipar folyton azon töri a fejét, hogy nevet adjon mindennek, és szeret szimbolikus cselekedetek sokaságával élni. Például azt mondja, hogy „győztünk, mert a Moszkva tér visszakapta történelmi nevét”. És most mit csináljunk? Örüljünk, amiért az Árpád hídtól a Margit híd felé vezető rakparti sétánynak más lesz a neve, ahol ennek örömére már el is kezdték kivágni a fákat? De emlékezzünk csak a nagy 12. kerületi turulvitára: ott is mekkora balhé volt! Vagy sétáljunk ki a Szabadság térre, ami a legpontosabb lenyomata ennek az őrületnek. Ilyen elképesztő kupleráj nincs még egy az országban: szovjet hősi emlékmű, Ronald Reagen, Széchenyi, egy amerikai tábornok, csúf ragadozó madár épp lepottyant egy angyalt, vele szemben az eleven emlékmű, és a többi. Szóval mindezzel csak azt akarom mondani, hogy gondoljuk végig: fontosabbak-e ezek a szimbólumok, mint a saját életünk? Azért menjünk ki bunyózni, hogy ezek a tudatmódosultak megint örüljenek annak, hogy egy újabb szimbolikus gesztussal sikerült újabb viszályt szítaniuk az emberek között?

hvg.hu: Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik az is, amit az élsportról ír a kötetben. Ha jól vettem le, nem maga az élsport zavarja, hanem az, ha mindezt nemzeti ügyként ünnepeljük, és ennek örömére öljük bele az állami milliárdokat. Tényleg így van?

R. A.: A profi sportot nem tudom másként szemlélni, mint szórakoztatóipari ágazatot. Amikor idejön egy világhírű zenekar, kiülünk a nézőtérre, és élvezzük a dalokat, a koncertet, majd a végén megtapsoljuk a művészeket. De ez nem azt jelenti, hogy mi adtuk elő a dalt. A sportolókat, akik valami rendkívüli dolgot produkálnak, viszont sokszor úgy ünnepeljük, mintha mi nyújtottuk volna azt a kiemelkedő sportteljesítményt. Én őszintén tisztelem azt a humánbefektetést, hogy valaki a gyerekkorát, az egész életét rátette arra, hogy sikeres sportember legyen, de ebből akkor sem következik az, hogy a szurkolásom által az ő sikere az én sikerem. Nagyon sajnálom, bárhogy rajongok, attól én még egy kis pocakos izé maradok. Be kellene látni, hogy a sport világa semmiben sem különb más területeknél, ahol ugyanúgy professzionális teljesítmények születnek. Nyilván itt is arról van szó, hogy a hatalomiparnak az az érdeke, hogy csupán szurkolók legyünk, ne pedig olyan emberek, akik felelősen, felnőtt ember módjára maguk alakítják az életüket.

hvg.hu: A könyvből az is kiderül, hogy nem meglepő módon nagy ellenzője egy lehetséges budapesti olimpiának. Idézem: „Mondjuk, azért a gyomrom felfordul attól, ami a profi sportban történik. Mindenféle nagyon korrupt szövetségek sporteseményre alkalmatlan helyszíneket szavaznak meg a legteljesebb egyetértésben.”

R. A.: Ha profi sport, miért nem lehet korrekt piaci alapon szemlélni. Hogy például hatalmas befektetés mellett mit hoz a vizes világbajnokság az országnak. Mert értelmesen lehetne beszélgetni arról, hogy mennyi lesz a bevételünk reklámokból, televíziós sugárzásból, jegyeladásból, illetve hogyan telnek majd meg a szállodák az esemény alatt, és hogyan újul meg az infrastruktúra. Az is beszédtéma lehetne, hogy a városnak hogyan lesznek kiváló uszodái, amit később majd használatba vehetnek a nem érmekért úszó emberek is. Ma ezzel szemben az a helyzet, hogy a hatalomiparosok egyrészt ebből a projektből is kitalicskázzák a milliárdokat, másrészt megint sokkal inkább egy szimbólumról, mint valós beruházásról van szó.

hvg.hu: Ha a kötet tanulságát szeretném összegezni, akkor arról van szó, hogy a morális pánik ma uralja az életünket. Inkább morális válságról szoktunk beszélni. Akkor ez most ugyanaz, vagy a fogalom valami mást takar?

R. A.: Többnyire akkor esünk pánikba, amikor valami rettenetes dolog zajlik körülöttünk, és a menekülés, az életben maradás vágya hirtelen elborít minden más racionális gondolatot. Mostanság pszeudo pánikokat élünk át, de azt legalább állandóan, mert az ezeket kiváltó események többnyire az online valóságon keresztül közvetítve jutnak el hozzánk. Erre jó példa, hogy látjuk, ahogy a migránsok özönlenek Európába, de közvetlenül a magyarok töredéke sem találkozik velük. A pánik érzését a többség így is megtapasztalja. A történet morális része pedig abból adódik, hogy úgy érezzük, hisszük, felbomlóban van körülöttünk az a világrend, amiben eddig éltünk, amit eddig biztonságosnak tartottunk. Ha ezzel valaki visszaél, az nem morális válság, hanem erkölcstelenség.

hvg.hu: De mi a helyzet, mi a kiút akkor, amikor a morális pánik általános állapottá válik?

R. A.: A morális pánik agresszív vírus, ráadásul önként és dalolva adjuk át egymásnak. Úgy működik, mint a világvége jóslatok, csak azokat már legalább megszoktuk. A morális pánikkeltés talán legszutykosabb bugyrait az amerikai elnökválasztási kampány során tapasztalhattuk, ahol olyan üzenetek hangzottak el, amelyek indulatokat, pánikot keltenek. A korábbi játékszabályok szerint az ilyen típusú döntések előkészítésébe a morális pánikkeltés nem tartozott bele. Eddig úgy gondoltuk, hogy morálisan nagyon súlyos vétek érdemi információátadás és valódi tájékoztatás nélkül manipulálni a választópolgárokat. Eddig.