Közel harminc év után úgy köszönt le a Tate-múzeumok éléről Nicholas Serota, hogy új szemléletet vitt a kortárs képzőművészet bemutatásába, a nézelődés helyett vitára ingerelve a látogatókat.
Az időzítés tökéletesnek tűnt. Nicholas Serota tavaly betöltötte a 70. életévét, és – ha komoly késéssel is – átadták az élete fő művének tekintett londoni Tate Modern pazar új épületét, ami 60 százalékkal bővítette a múzeum kiállítási terét. A veterán vezetőre mégis sokak szerint most lenne csak igazán szükség, hiszen a közelmúltban a Tate-hálózat két legnagyobb intézménye, a Tate Modern és az ugyancsak londoni Tate Britain élére is új igazgatót kellett keresni, és a Serota által (is) ellenzett Brexit a múzeumi világban is bizonytalan helyzetet teremtett.
Nem lesz egyszerű betölteni az általa hagyott űrt, mondják sokan, bár akad, aki némi iróniával hozzáteszi: legalább ekkora gondot jelent művekkel megtölteni az általa létrehozott múzeumi tereket is. Működését valóban példátlan terjeszkedés jellemezte: tovább bővült a 2000-ben megnyitott Tate Modern, átalakult a Tate Britain, új kiállítóteret kapott a kinevezése idején felavatott Tate Liverpool, és új épülettel gyarapodva áprilisban újranyílik a cornwalli Tate St Ives, a hálózat legkisebb egysége.
Az intenzív bővítés Serota számára nem öncélú, hanem eszköz elképzeléseinek megvalósításához. Alaptétele egyszerű. Pályája kezdete, az 1970-es évek óta megváltozott a világ, így az a mód is, ahogy a művészetet „csinálják”, bemutatják és „fogyasztják”. Erre a felismerésre persze mások is eljutottak, Serota azonban levonta a szükséges következtetéseket. Bár a látogatószám messze nem az egyedüli fokmérője az eredményes múzeumi munkának, a mindössze 17 éves Tate Modern e tekintetben is egyedülálló teljesítményt nyújtott: a jobb években ötmilliónál többen fordultak meg a Temze-parti erőműből varázsolt, korszakos múzeumban.
Ezzel az eredménnyel a Tate Modernnek bérelt helye van a világ tíz legnépszerűbb művészeti múzeuma között, ahol a második legfiatalabb, a washingtoni Nemzeti Képtár is 80 éves, a többi pedig jóval 100 fölött van. Ráadásul a Tate Modern az egyetlen a sorban, amelyik kizárólag modern és kortárs művészetet állít ki. Az utóbbi évtizedek ugyan lendületet adtak a kortárs művészetnek, de Serota pályájának kezdetén még más volt a helyzet. Az illetékes minisztérium éppen a kinevezése előtt vizsgálta felül a múzeumigazgatók bérét, és azzal az indoklással javasolta a Tate-igazgató pályatársaiénál alacsonyabb fizetésének a növelését, hogy neki „a modern művészet rendkívül bonyolult problémáival kell foglalkoznia”, azaz a béremelésnek amolyan veszélyességi pótlék jellege volt...
Serota egyik érdeme, hogy szakított a korábban szinte kizárólag a nyugat-európai és az amerikai színtérre összpontosító szemlélettel; a gyűjteménybe és a kiállítási programba is komoly súllyal emelte be más térségek kortárs művészetét. Olyan sztáralkotók kaptak lehetőséget monumentális egyéni tárlatokra, mint a rebellis kínai avantgárd művész, Aj Vej-vej vagy a kolumbiai szobrász, Doris Salcedo. Serotának szívügye volt, hogy több tér jusson a nő művészeknek, így kiállítást kapott többek között Louise Bourgeois, Bridget Riley és Candida Höfer is. A gyűjteményben a női alkotók műveinek aránya 17-ről 50 százalékra nőtt.
A múzeumi terek átalakításakor fontos szempont volt, hogy ideális körülményeket teremtsenek az új műfajok, így az installációk, a filmes és videómunkák bemutatásához, valamint a nézők jelenlétében, sokszor az aktív bevonásukkal születő munkákhoz, a performance-okhoz. Különösen a Tate Modern turbinacsarnoka kínált kiváló terepet olyan hatalmas installációk bemutatásához, melyek bejárhatók, tapinthatók voltak, előre nem tervezetten performatív jelleget kaptak. Serota nem is szerette a passzív attitűdöt érzékeltető „néző” szót – ő a látogatókban partnert, társszereplőt, akár társalkotót is látott. Felfogása szerint a múzeum nem lehet csupán a szemlélődés, a megfigyelés tere; stimulálnia, provokálnia kell, ösztönöznie arra, hogy vitatkozzunk, tisztázzuk viszonyunkat önmagunkkal, másokkal, a világgal. Ebben az értelemben a múzeum olyan szerepet kap, mint egy laboratórium vagy egy egyetem.
Pontosan tudta, hogy a nagyratörő terveihez szükséges pénzt magának kell előteremtenie. Mindig eredményesen lobbizott közpénzekért, a megszorításokat is sokszor kivédte, a lényeg azonban nem ez. A múzeum éves jelentésében tíz, sűrűn teleírt oldalt tölt meg a vezető testületek, a tanácsadói és munkabizottságok, a múzeumnak adományokat juttató intézmények és magánszemélyek felsorolása. A listán több mint 20 testület és nem kevesebb, mint 1600 név található – a gazdasági és a kulturális élet vezető személyiségeiből, művészekből, műgyűjtőkből, műkereskedőkből, mecénásokból az igazgató olyan, párját ritkító „védőhálót” épített ki az intézmény köré, ami még romló gazdasági helyzetben is biztosítja a programjához szükséges eszközöket.
Különösen figyelemreméltók a kezdeményezésére létrejött műtárgy-akvizíciós bizottságok, amelyek nyitottak az eddig elhanyagolt régiók felé, ugyanakkor becsatornázzák az adott térségek helyi ismerőinek szakértelmét és anyagi eszközeit is. Az orosz és kelet-európai bizottságban Somlói Zsolt műgyűjtő, Küllői Péter, a Bátor Tábor Alapítvány kuratóriumi elnöke és a Londonban és Stockholmban galériát működtető Carl Kostyál képviselik a magyar színeket. Közreműködésükkel vásárolta meg a múzeum az elmúlt években Kepes György, Maurer Dóra, Bak Imre és Jovánovics György munkáit. A magyar anyag emellett adományokkal is gyarapodott: Somlói Zsolt és Spengler Katalin Kaszás Tamás installációját, a művész és az acb Galéria Altorjay Gábor objektjét, Küllői Péter Szombathy Bálint fotósorozatát, Pados Zulejka és az Irokéz Gyűjtemény pedig Szentjóby Tamás objektjét ajándékozta a múzeumnak. Az adományok ugyanolyan szigorú szűrés után kerülnek a gyűjteménybe, mint a vásárolt művek.
Persze Serotának a Tate élén töltött közel harminc éve nem volt folyamatos diadalmenet. Neki is voltak konfliktusai, előfordult, hogy a sajtó – főként a konzervatív – a fejét követelte. A viták egy része szakmai volt – a figuratív festészet hívei például szemére vetették, hogy háttérbe szorítja őket, s a zsűri elnökeként sokszor zúdult rá össztűz a legfontosabb kortárs művészeti díj, a Turner Prize odaítélése kapcsán is. Volt, hogy szabálytalanul pályázott támogatásra azokból az alapokból, amelyeknek most a főnöke lesz (lásd Kurátor és diplomata című írásunkat), és felrótták neki, hogy a BP által néhány éve okozott környezeti katasztrófa után sem szakított az olajipari multival mint szponzorral. Egy kritikusa azzal vádolta, hogy a minél nagyobb nézőszám érdekében a múzeumok funkciói közül csak a szórakoztatásra figyel, amivel legfeljebb napjaink Walt Disney-je lehet, és nem korunk Medicije. Aligha volt igaza: Serota a művészet és a művészek tiszteletével vívta ki a szakma és a közvélemény elismerését.
EMŐD PÉTER
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
