hvg.hu: Annak idején sokan gondolhatták, hogy, íme, egy jó ötlet, lehet benne egy, esetleg két lemez, pár jó koncert, jó év, de legfeljebb ennyi. Ehhez képest tizedik születésnapját ünnepli a zenekar.

Farkas Róbert: Ami a kezdeteket illeti, én egy albumra szántam ezt a projektet, de ahogy elindultunk, éreztük, hogy ebben sokkal több van ennél. Ahogy elkezdünk koncertezni, egyre jobban összecsiszolódunk, egyre inkább ráérzünk az ízére, és jönnek a jobbnál-jobb ötletek. Egyébként az még egy kicsit optimista megközelítés is, hogy egy-két albumot jósoltak nekünk, én tudok olyan emberről, aki azt mondta az első koncert után, hogy, hát jó, ebben még van öt alkalom. Aki, mellesleg, azóta "térdre borult", hogy nem is gondolta volna, hogy a Budapest Bár ilyen sikeres lesz, és ennyire képes a megújulásra. Nagyjából háromévesek lehettünk, amikor elmozdultunk a 20-as, 30-as évek világából, kinyílt a zenei világunk, elmerészkedtünk a 80-as, 90-es évek undergroundjáig, és éreztük, hogy megugrottuk azt a szintet, amivel kapcsolatban az elején aggodalmaink voltak.

hvg.hu: Mindent fel lehet dolgozni?

F. R.: Nem mondom, hogy mindent fel lehet dolgozni, de elég sok mindenhez hozzá lehet nyúlni. Azt gondolom, az számít, hogy az adott zenekarhoz képest mi az, amit a helyzet elbír, és mi az, amit nem. Ez a zenekar szereti feszegetni a határait, és nagyon bátor ötleteket dob be, legyen szó arról, hogy reggae-számot, alter-dalt, vagy rockklasszikust csináljunk meg, vagy éppen olyanokat, mint a nagyon hagyományos cigányzene oldaláról az Akácos út vagy a Vén cigány.

hvg.hu: Tehát akkor az adott dal dönti el, hogy működőképes-e, vagy sem.

F. R.: Természetesen. És persze a végeredmény, hogy ne legyen megerőszakolva az a dal, hogy tudjuk hangulatában tartani, hogy a változtatás jót tesz neki. Van, amikor merőben más alapokra rakjuk a dalt, mint mondjuk a Beatles-féle Girl, ami például djangós, franciás, szvinges világot kapott.

Kiss Tibor: És persze ne felejtsük el, hogy abban a kultúrkörben, ahonnan ez az egész jön, tehát a 20-as, 30-as évek roma kávéházi muzsikájában a zenészeknek valójában ugyanez volt a szerepük. Nagyon sokféle muzsikát játszottak, olyanok voltak, mint egy élő wurlitzer. Ha valaki hátba vágta a cigány muzsikust, és odadörgölt 50 pengőt a vonóba, és azt mondta, hogy ezt meg ezt játsszad, akkor nem volt olyan, hogy nem tudom.

F. R.: A „nem tudom” azt jelentette, hogy nem volt másnap mit enni.

K. T.: És már akkor is az volt, hogy a roma muzsikusok többféle zenei világot elegyítettek. Mindenfélét, amit hallottak. Most is ez van: valami befolyik a szűrőn, aztán kijön valami a túloldalon. Persze, ha úgy áll rajta, mint tehénen a gatya, és nem stimmel, akkor nyilván nem lesz belőle semmi, de azért elég tágak a lehetőségek. Sokkal tágabbak, mint ha egy rockzenekarnak azt mondod, hogy csináljon egy feldolgozást. Persze, közben folyamatosan tanulunk egymástól. A roma muzsikusoknak például az a furcsa – hiszen a roma kultúrának is van egy eszköztára –, ha egy háromakkordos dalhoz kell hozzányúlni, hiszen ha egy dalban nincs 33 akkord, akkor már húzogatják a szájukat. Ugyanakkor ők is alakulnak. Hiszen az igazi művészet a folyamatban alakul, ahogyan a muzsikus története, és a Budapest Bár története is.

Lettner Krisztina

hvg.hu: Milyen volt a legeleje, amikor először felmerült, hogy szálljon be egy ilyen kávéházi zenekarba?

K. T.: Amikor ez az ötlet felmerült, azért jött tulajdonképpen kapóra, mert Bandival (Lovasi András – a szerk.) már korábban is beszéltünk róla, hogy mi valójában az 50-es, 60-as évektől ismerjük jobban a magyar dalokat, de hogy nagyon jó zenék voltak itt a 20-as, 30-as években is. Ráadásul én fogékony is vagyok ezekre, erre az időszakra. Azért is érdekelt az ötlet, mert szeretek olyan helyekre, olyan közösségekbe menni, ahol úgy érzem, hogy tanulhatok valamit. Nekem a Budapest Bár is egy iskola. Nagyon sokat tanulunk egymástól. Akkor egy elég modern svunggal indultunk neki az egésznek: azt mondtuk, hogy oké, hogy 20-as, 30-as évek, de hogy legyen a dolog mai. És ez nem ment egyből. Nem ment, mert mindenkinek annyira erős gyökerei és tradicionális elképzelései voltak. 

F. R.: Nagyjából eltelt 4-5 év, mire megvalósult, amit az első album óta szerettünk volna.

K. T.: Ismerkedtünk. Beültünk, mint az első osztályba, és tanultuk ezt a dolgot. Egy projektnek indult, jött mindenki, hogy oké, nézzük meg, aztán benne ragadtunk, mint egy jó házibuliban. És a Budapest Bár a mai napig egy zenei kohó, miközben – és ez nagyon tetszik nekem – mára már időtlenné vált. Hiszen a dal is egy időtlen energia, amire rácsatlakozunk, és nekem doszt mindegy, hogy egy dal 1000 éves vagy egyéves. De alapvetően ugyanazt a dalt keressük, írjuk és játsszuk más megközelítésben – a lehetőség a végtelenből jön, és a végtelenbe megy, nekünk csak ki kell mazsoláznunk azt, amivel tudunk azonosulni.

hvg.hu: Említették, hogyan változott az évekkel a Budapest Bár dalparkja. A klasszikus kávéházi dalok után jöttek a hazai daloskönyv későbbi klasszikusai, a 80-as és a 90-es évek alterock-dalai, és így tovább. Hogyan zajlik az ötletelés a Budapest Bárnál? Vannak határozott előzetes koncepciók, vagy a véletlen vezeti a kezüket?

F. R.: A Hoppá lemez esetében például az történt, hogy valahol vidéken játszottunk, lent volt az egész csapat, és felmerült az ötlet, hogy jó lenne újítani, hagyni egy kicsit a 20-as, 30-as éveket, modernebb irányba elindulni. Az pedig nagyon izgatott engem, hogy a Kiss Tibi, a Juci vagy a Lovasi milyen dalokon nőtt föl. Elkezdtem érdeklődni náluk, kértem, hogy ők mutassanak dalokat, mondják el, mi inspirálta őket. Valami olyan dolgot kerestem, amibe bele lehet kapaszkodni, és amivel, ha azt egy kicsit átültetjük ebbe a környezetbe, meg lehet újulni. Ugyanakkor az, hogy a cigányzenét keresztezzük a rockkal vagy az alternatív zenével, számukra is izgalmasnak tűnt. Akkor még nem láttam át, hogyan fog ez működni, viszont addigra eljutottunk odáig, hogy már elég jól ismertük egymás adottságait – ők tudták, hogy többre vagyunk képesek, mint egy hagyományos cigányzenekar, mi pedig tudtuk, hogy nem csak rockénekesekről van szó. Nagyon szépen közeledtünk egymáshoz. Volt aztán olyan is, hogy Andival (Gáncs Andrea, Farkas Róbert felesége, a Budapest Bár menedzsere – a szerk.) kitaláltuk, hogy készítsünk egy klezmeralbumot, de a Húszezer éjszakás kaland vagy a Délutáni csókok készítésekor feldobtuk az énekeseknek, hogy modernebb feldolgozásdalokkal töltsünk meg egy-egy teljes lemezt, és ők minden további nélkül benne voltak.

hvg.hu: Az énekesek hozzák a dalokat, vagy ön javasol dalokat nekik?

F. R.: Változó. Itt már minden volt, minden előfordult.

K. T.: Tulajdonképpen teljesen mindegy. Csak a köntös változik, az, hogy milyen a ruha a bálban. Az egésznek a lelkülete, az, hogy milyen sokféle lélek, mennyi más- és másfelől érkező ember tud itt együtt muzsikálni, már önmagában érdekes és irigylésre méltó. A közösségi élmény, amit a közönség lát, már az is eleve izgalmas egy olyan világban, ahol többnyire egymásnak feszülnek az indulatok. Ez a fajta a párbeszéd a zenében is megjelenik. Elbeszélgetünk egymással a zene nyelvén, és ebből kijönnek mindenféle közös nevezők, a mi zenei beszélgetéseinknek a szülöttei. Ötletei pedig bárkinek lehetnek. Nekünk is, és van, amikor a Robiék vagy a menedzsment álmodnak ránk dalokat – néha olyanokat is, amiket nem is ismerünk –, azzal, hogy ez vagy az jól állna nekünk. Hiszen időközben megismertük egymást. Úgy működik ez, ahogyan a barátok is szoktak könyveket ajánlgatni azzal, hogy szerintem ez vagy az tetszene neked.  

hvg.hu: Most már a nyolcadik Budapest Bár-lemez készül. Mit lehet már tudni róla?

F. R.: Most éppen a Parkos koncertre kiadtunk egy dupla válogatáslemezt; a dalokról a közönséget is megkérdeztük, így állt össze a 30 számot tartalmazó album. Ősszel pedig jön az új lemez, ami egy régi vágyamból és a Cseh Tamás–Másik János-féle Budapestből indult ki: készítsünk egy lemezt pesti, Budapestről szóló dalokból. A címe is ez lesz: Budapest Bár – Budapest. Többen új dalt írnak, például Tibi is – ez lesz amúgy az a Budapest Bár-lemez, amelyen a legtöbb új dallal találkozhat majd a közönség –, de klasszikusokból is szemezgetünk. Igazából régen ettől is féltünk: nem tudtuk elképzelni, hogyan csináljuk úgy lemezt, hogy azon egy régi dal mellett megszólaljon majd egy új is. Ma azonban az énekesek már érzik, hogy mi áll jól a zenekarnak, miközben a határokat is feszegetjük. És jól működnek egymás mellett a régi és az új dalok, nem dobja le őket egy lemez. Felkértem két művészt, hogy írjon dalt, és adja is azt velünk elő: Másik Jánost és Presser Gábort. Ők az új lemezen és az őszi lemezbemutatón is szerepelnek majd. És lesznek vendégművészek is, akik majd fellépnek velünk a további születésnapi koncerteken: Udvaros Dorottya, Ónodi Eszter, Jordán Adél, Keresztes Tamás, Vajdai Vili, Roby Lakatos, és Varga Livius. Nagy öröm számomra, hogy a 11 énekes mellett, akikkel együtt dolgozunk, a Budapest Bár más művészeket is érdekel és megérint, hogy nem záródunk be. Nem olyanok vagyunk, mint egy zárt intézet...

hvg.hu: ...zárt osztály?

K. T.: De, de, olyanok vagyunk!

F. B.: Kicsit olyanok vagyunk. De ez egy ilyen nyitott zárt osztály!

K. T.: Végül is mindenfajta művészeti csoport egy kicsit menhely a társadalomban. És az már egyfajta karrier a zárt osztályon, ha valaki kulcsos, és jöhet is, meg mehet is.

Lettner Krisztina

hvg.hu: Ha már zárt osztály: hogyan lehet ilyen mennyiségű egót kordában tartani és kezelni? Mennyire volt ego-legó ez a 10 év?

F. B.: Ego van bőven, persze, de ebben az esetben ez kell is. Nem állhat valaki úgy a színpadra több ezer ember elé elvarázsolni őket, hogy nincs benne semmi. Egyébként az elejétől fogva azt érzem, hogy amikor a Budapest Bárba jönnek, ledobják magukról ezeket a dolgokat, és abszolút a csapatdinamikával együtt próbálnak létezni és élni. Nagyon ritka volt a konfliktus, de még ezek sem voltak komolyabb dolgok.

K. T.: Ego-legó, ez jó szó, hiszen a kérdés az, hogy összeáll-e az építmény. Igen, vannak egók, de itt mindenki tudja, bármekkora frontember is, hogy ő itt egy alkatrész. Egyébként meg jóleső érzés, hogy, miközben mindnyájunkra sokkal nagyobb felelősség hárul a saját produkcióinkban, itt megmondják, hogy nagyjából ez és ez a szereped.

F. R.: Eleinte nagyon furcsa volt az énekesek számára az a szerep, amibe a Budapest Bárba kerültek, hiszen 99 százalékuknak amúgy ott volt a gitár a nyakában. Más szerepbe kerültek, olyanba amikor „csak” énekesként vannak jelen, és elkezdtek jobban az előadásmódra figyelni. Kollár Laci például eleinte nem tudott állva énekelni – leült egy székre, megfordította, és a támlába kapaszkodva énekelt. Kellett, hogy valamibe kapaszkodni tudjon a gitár helyett. Ez a helyzet izgalmas volt a számukra, és valamennyire a mai napig az.

hvg.hu: Van még 10 év a Budapest Bárban?

K. T.: Muszáj, hogy legyen! Ez egy nyugdíjasprojekt – addig csak gyakorolunk.

F. R.: Ez a produkció igazi család lett. Amikor együtt vagyunk, és amikor színpadra állunk, az akkora öröm, hogy betölt minket...

K. T.: ...a Budapest Bár annyira a zenéről szól, annyira erős a kohézió, hogy azok az ego-legók, amikből felépül, azok – eltekintve a Robitól, aki nem cserélhető – helyettesíthetők, és ha 10 év múlva 5 énekes nem lesz benne a Budapest Bárban, hanem másik 5 énekes lesz, akkor sem történik majd semmi, mert a zene felülírja az egókat. Ez a közösség tényleg egy nyitott zárt osztály, vannak koncertek, amikor ez vagy az nincs ott, van, amikor mindenki szerepel. Volt olyan is, amikor kértem fél év szünetet. A Budapest Bár addig van, ameddig Robiék akarják, hogy legyen.