„Nem tudom, milyen törvényekről beszél” – válaszolt a bírói kérdésre a nürnbergi tárgyalóteremben vitéz nagybányai Horthy Miklós, aztán kapcsolt, s rögvest el is magyarázta, hogy „meghatározták például, hogy hány százalékban látogathatják zsidók az egyetemeket. Azt hiszem, hogy ez a törvény végigment a Képviselőházban, de ezt leszámítva Magyarországon állampolgári jogegyenlőség uralkodott.”

A „Főméltóságú úr” makulátlansága a múlt héten – történeti mérlegelés helyett – ismét politikai csatározások középpontjába került.

Régóta folyik az egykori kormányzó figurájának a jobboldali politika szájíze szerinti formálása. Igaz hazafinak, kivételes államférfiúnak minősítik, s egyre inkább úgy tűnik, hogy a harmadik miniszterelnöki ciklusának küszöbére érkező, mind autokratikusabb Orbán előképének szeretnék láttatni a „rendteremtő”, „országgyarapító” fővitézt. Ennek útjában áll azonban néhány, nemzetközi szemmel nézve nagyon kínos momentum, mint a kormányzó eltagadhatatlan antiszemitizmusa, szövetsége a hitleri Németországgal, államfői felelőssége Magyarország háborúba keveredéséért.

Valamint, s nem utolsósorban, 1944. március 19-ei helyén maradása, mellyel a német megszállást legitimálta, s hogy eltűrte közel félmillió állampolgártársának deportálását. 1944 októberében pedig – fia elrablásával megzsaroltan – államfői reputációja maradékát is felélve visszavonta kiugrási proklamációját, s máig tisztázatlan körülmények között átengedte a politikai terepet Szálasi puccsista nyilas kormányának.