“Biztos vagyok benne, hogy eladta a lelkét az ördögnek. Túl jó” – a legjobb jellemzéseket még mindig a YouTube-kommentszekciókban találni. Mert, hogy az egyszerű állításon túl, ott van ebben a két mondatban az is, hogy Archy Marshall – aki számtalan projektje közül épp a King Krule név alatt lett sikeres – korunk egyik legnagyobb zenei talánya.
Talány, mert végighallgatva mondjuk legutóbbi lemezét, a The OOZ-t, semmi sem tűnne valószerűtlenebbnek, mint hogy budapesti A38-as koncertje fél nap alatt telt házas legyen. Talány, mert a tökéletesre polírozott, vagy széteffektezett énekhangok között egészen szürreális ez a londoni szlenggel súlyosbított, dühös és csapongó énekbeszéd, valahova a jazz, a punk és a triphop közé belőhető zenével megtámogatva – ha ez a fenti jellemzés nem hangozna totális hülyeségnek.
Szóval Archy Marshall a tökéletes ellentéte mindannak, ami alapján ma telt házas koncertet lehet adni Budapesten. Vagy annak, ami, mondjuk, komoly kommerciális siker lehet Amerikában. Ehhez képest a King Krule első tengerentúli, 2013-as tévés fellépése David Lettermannél egyenesen legendás, és még úgy is ünnepelt előadónak számít évekkel később, hogy a második King Krule-album (The OOZ) még a legelvakultabb rajongóktól is sok türelmet igényel, mire kicsit is megnyílik.
Marshall azonban annyira mást csinál minden kortársához képest, annyira kiismerhetetlen jelenség, hogy úgy tűnik, az eredetiségre kiéhezett korban mégiscsak sikerre van ítélve. Akkora híre van, hogy egy februári esős hétfőn már azon sem lepődöm meg, hogy a koncert Facebook-eseményében az egyik sikeres hazai filmrendező is kétségbeesetten keres még lepattanó jegyet a koncertre.
AFP / dpa / Markus Scholz
A fentiek tudatában, persze az is benne volt a pakliban, hogy a nagy felhajtás majd nagy pofára esést hoz az első hazai King Krule-fellépésen. Marshall kevés kitárulkozóbb interjúja alapján is öntörvényű előadónak tűnik, így akkor sem lepődtem volna meg, hogyha elejétől végéig eljátssza zenekarával azt a bizonyos The OOZ lemezt, amelyen sorakoznak a szétroncsolt, az előző King Krule-lemez címét ellopva, a hold alatt hat lábbal, a semmiben lebegő számok. Dalok, teletömve a magányt, az álmatlanságot, az emberi tökéletlenséget körbeíró, nagyon sűrű szövegekkel.
Ehhez képest Marshall olyan koncertprogrammal turnézik jelenleg, amely igyekszik a legtöbb színt megmutatni a feltűnése óta egyre csak komplexebb életműből. A csupasz, mélyben turkáló gitárballadáktól (Baby Blue, A Slide In New Drugs), a jazzes ficánkolásokon (A Lizard State, Rock Bottom) keresztül az új lemez borongós dalaiig (Cadet Limbo, Lonely Blue).
Az igazi csúcsot koncerten azonban mégis az adja, amikor Marshall és az őt kamaszkora óta kísérő zenekara kiereszti magából az ördögöt: a Dum Surfer, az Emergency Blimp és a Half Man Half Shark élőben még fenyegetőbb, még zsigeribb élmény a lemezekhez képest.
A koncert vége sem lehetett volna ennél jellemzőbb a King Krule-univerzumra. A budapesti fogadtatása alapján generációs himnusznak is simán beillő, flegma Easy Easytől csak a ráadásra hagyott Out Getting Ribs áll távolabb az életműben.
Utóbbit Marshall 16 évesen írta, és a legjobb benne, hogy képtelenség megfejteni, miben rejlik a titka. Nagyjából azóta, 6-7 éve merülnek el egyre többen a különböző projektjeiben, hogy épp egy multimédiás, testvérével közösen kiadott lemez (A New Place 2 Drown), vagy a hiphop alteregó (Edgar The Beatmaker) jelenti-e a kulcsot Marshall művészetéhez. Nem mondom, hogy ezen a hétfői estén bármivel is közelebb jutottunk volna a megoldáshoz, de mivel a koncert óta nagyjából harmadjára indítom el a The OOZ-t, elég feleslegesnek tűnik a választ hajkurászni.
(a koncertképek nem az A38 Hajón készültek)
