Ez még akkor is úgy van, ha az idén május 26-án 54 éves, zsidó és fekete szülők gyermekeként született Lenny Kravitz pályafutása némileg felemás. Egyfelől adott egy poprock-személyiség, akit a jóisten is arra teremtett, hogy szupersztár legyen – és hát simán állíthatjuk, hogy az is, jóval az ötven felett is szexszimbólum, jó pasi, jól néz ki a színpadon, nem utolsó sorban pedig simán megtölt egy tízezer feletti sportcsarnokot Budapesten. Másfelől adott egy pályafutás, amely tulajdonképpen nagyobb szünetek nélkül a mai napig tart, Kravitz folyamatosan ír dalokat, ad ki lemezeket, koncertezik, ilyesmi.

Harmadrészt viszont, hiába a tisztességes diszkográfia, a válogatáslemeznyi sláger és a karcmentes, virulens imidzs, azért lehet némi hiányérzetünk: az a művészi lendület és kohézió, amely az 1989-es Let Love Rule-tól egészen az 1993-as hipersikeres Are You Gonna Go My Way-ig tartott, a Circus című lemezzel megbicsaklott, és később már nem igen fialt egységükben is erős, emblematikus lemezeket. Jó dalokat persze igen. Azokkal Lenny Kravitz bármikor meg tud tölteni egy válogatáslemezt – vagy éppen két órát egy sportcsarnokban.

Nem árulunk el különösebb titkot, hogy ez történt tegnap este Budapesten is. Lenny Kravitz – zenekarában David Bowie egykori hűséges basszusgitáros-vokalistájával, Gail Ann Dorsey-val és a maga hűséges fegyvertársával, Craig Ross-szal, aki 25 éve, a már említett Are You Gonna Go My Way album óta (akkor csatlakozott Kravitz-hez) pontosan ugyanúgy néz ki – masszív slágerparádéval kedveskedett a magyar közönségének, melyet legutóbb egy évtizede tett boldoggá; 2008-ban Budapesten, 2009-ben pedig Debrecenben.

Valószínűleg így állna össze egy Lenny Kravitz besztof-album, ha a zenész 2000-ben megjelent Greatest Hits-válogatása után újabb hasonló kompiláció megjelentetésére adná a fejét (a koncert dallistája itt tekinthető meg). Talán csak az Always On The Run című örökbecsű hiányzott. És miközben sorra jöttek a zenész dalparkjának klasszikusai, nem mellesleg ismét sorra vehettük, hogy mi minden hatott rá: a Let Love Rule és a Believe John Lennonnak biccent, az Again meg Prince-nek, az It Ain't Over 'Til It's Over a klasszikus 60-as évekbeli amerikai soul-örökségnek, a Motown meg a Stax lemezkiadók hangzásának, a Can't Get You Off My Mind simán lehetne Aerosmith-nagyballada, a koncert után pedig, amikor felkapcsolták a lámpákat, nem véletlenül szólalt meg Jimi Hendrix Bob Dylan-feldolgozása, az All Along The Watchtower.

Az igazán jó, hír, hogy Kravitz mindezt kifejezetten nagy formában tette. Amúgy arra – mármint a jó formára – utalnak az élvezetes új dalok is, a We Can Get It All Together, a Low és az It's Enough; főleg a 90-es évekbeli hangzásokat 60-as évekbeli ízekkel keresztező (tematikájában Marvin Gaye What's Going On című soul-klasszikusára utaló) és mindezeket jelen időben is élvezetesen prezentáló legutóbbi. A rajongók akár szép reményekkel is várhatják a szeptemberben megjelenő Raise Vibration című új Lenny Kravitz-lemezt.

A zenész mindeközben persze arra is figyelt, hogy flörtöljön és haverkodjon a közönséggel: készült szelfi színpadra invitált rajongóval (miután Kravitz ironizált keveset az I have a dream, a selfie with you feliratú tacepaón; megjegyezte, hogy az első félmondat Martin Luther Kingé, s minden bizonnyal arra a célzott, hogy az eredetileg nagyobb szabású álmokról szólt), volt grandiózus közönségénekeltetés a talán túlzottan is maratonira elnyújtott Let Love Rule alatt, miközben az est főszereplője hosszú sétát tett az Aréna ülőhelyi nézői között.

Egy klasszikus soha rosszabbat história ez: soha rosszabb pályafutást, soha rosszabb szerző-előadót a könnyűzenének, soha rosszabb koncertet Budapestnek (nem mellesleg: soha rosszabb vasárnap estét; április 8-a sokkal szarabb volt). A rock and roll pedig, bármit is jelentsen az itt és most – hiába írta az ellenkezőjét Lenny Kravitz 1995-ben –, még nem halott.