Damien Chazelle kétségtelenül zseniális filmes. De ami ennél is sokkal fontosabb: az elhivatottsága és az intelligenciája, amellyel a mindent felülíró szenvedélyről, a sokszor magányossá tévő tehetség szenvedélyéről készít filmeket. A Whiplash és a Kaliforniai álom éppen csak harmincas évei közepe felé járó rendezője ráadásul szeret kockáztatni. Mi mással lehetne azt megmagyarázni, hogy három (bár igencsak különböző) zeneközpontú film után Neil Armstrongról készített realista hozzáállásával együtt is szívszorítóan költői filmszimfóniát?

A holdra szállás az amerikai álom egyik nagy becsben tartott alappillére, Chazelle is tudja ezt, hát hogyne tudná, tán pont ezért döntött úgy, hogy mégis következetesen kitart Az első ember alapkoncepciója mellett, és ezért nem mutatja például a nemzeti zászló kitűzését. Ezért is vállalta, hogy aztán megszólják ezért. A James R. Hansen könyvéből készült filmben ugyanis 1969. július 20-án nem egy történelmi legenda, hanem

egy ember lépett a holdra, aki valami mást is le akart zárni azon a különleges helyen, nem csak a hosszú, gyötrelmes felkészülést, amely oda juttatta.

Az első ember egyfelől nagyon más, mint Chazelle eddigi vállalásai, nemcsak azért, mert ez egy életrajzi film, vagy mert történelmi alapokon nyugvó sci-fi, hanem mert bizonyos szempontból technikailag is sokszor nyers. Az űrkabin belsejében semmi romantikus nincs, csak koszos gombok és ember által készített alkatrészek, rángatózik a kézikamera, nem mindig szól benne a zene (de amikor igen, akkor Justin Hurwitz score-ja megemeli a mozitermet). Ráadásul a nagy mutatványhoz, a holdra szálláshoz hasonló attrakcióval még nem próbálkozott a rendező, kérdés is volt, mennyire képes lenyűgözni azzal, ahogy multiplexbe való gigalátványt dirigál, s hogyan képes felépíteni egy olyan filmet, amelyben fontos szerepet játszik ugyan a józanság, de amikor varázslatra van szükség, akkor nincs pardon, magához kell húznia a nézőt – mert neki is ott kell lennie Armstronggal a Holdon.

Nos, az a helyzet, hogy Az első ember valóban nagyon különös film, tényleg kizárólag az első ember szemszögét használja, de ezzel együtt nem enged be mindig Armstrong fejébe, és sokszor legalább annyira nem, mint amennyire mondjuk a feleségét, Janetet (Claire Foy) se engedte be. Ezért is működik remekül Ryan Gosling a szerepben: most tényleg van valami megfejthetetlenség a szemében, ami akkor is az, ha látjuk az apa tragédiáját, a férj dilemmáját, az űrhajós-mérnök elhivatottságát. Chazelle mindent megtesz azért, hogy filmje egyszerre legyen spielbergi, és annál jóval földhözragadtabb – de csak azért, hogy

amikor kell, valóban elszabadítsa az érzelmeket, hogy aztán azok tegyék csak a dolgukat, s űrruhát varázsoljanak a néző testére is.

Mert mit akar egy ember a Holdon, kérdezi Az első ember, s aztán, amikor az egészen elképesztően lélegzetelállító, IMAX-kamerákkal forgatott (nem 3D-s!) főjelenethez megérkezünk, meg is válaszolja – ugyanazt akarja, mint te vagy én: lerendezni valamit, amit te vagy én nem tehetünk így meg, de ő megtehette, mert ő volt Neil Armstrong, és kicsit helyettünk is megtette. Mindenki helyett, aki nem tehetné meg. Itt most tényleg másról beszél Chazelle, mint a Whiplashben vagy a Kaliforniai álomban, itt most arról beszél, hogy van, amikor a tehetség önzése önterápiásan működik, amikor a lelki gyógyulást szolgálja, tudatosan, vagy csak félig, de másféle önzés ez, mint amit a dobos, vagy a befutni vágyó színésznő mutatott, ez valahogy egyértelműbben szép. Emberi és megtámadhatatlan.

Ha úgy tetszik, menthetetlenül szentimentális. De akkora katarzissal szolgálhat, amely ott tart még Armstrong mellett akkor is, amikor a moziban már rég felkapcsolták a villanyt, és kiderül, hol is vagyunk valójában.