| Szikszai Rémusz színész, rendező |
„Lemerítettem egy-két elemet apám képzeletbeli pacemakerében, amikor úgy döntöttem, hogy a reálgimnázium után mégsem külkereskedőnek tanulok tovább, hanem színész leszek” – mesél pályaválasztásáról a 49 éves művész. A magyar–román határ menti Nagykárolyban született, édesapja villamossági szerelő volt, édesanyja könyvelő. Egyetlen testvére ma Temesváron vállalkozó. „A bátyám képes bármit eladni, akár saját magának is. Ebből a képességéből én semmit sem örököltem.” A Ceausescu-diktatúra utolsó éveiben az Amnesty Internationalnek dolgozott, többek között szamizdatot csempészett át a határon. „Kellett hozzá némi meggondolatlanság, vakmerőség, no és konfrontatív jellem, amilyen nekem van.” A marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát, majd a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze lett. 1997-ben költözött Budapestre, amikor a Bárka Színház alapítói a határokon túlról is kerestek tagokat az új teátrumba. 2006 óta szabadúszó, 2011-ben néhány színésztársával létrehozta a Vádli Alkalmi Színházi Társulást, azóta nagyjából évente egy produkciót jegyez a független csapat rendezőjeként. A Szkénében ma is játsszák az első Vádli-előadást, a Caligula helytartóját, legutóbb Tarantino Kutyaszorítóban című gengszterfilmjének színpadi változatát, a Kutyaharapást állította ott színpadra.Vezetett kulturális műsort a Duna Televízióban, és szerepelt a Jóban Rosszban című tévés szappanoperában: „Arra jó volt, hogy sokat legyek kamera előtt, de az kevésbé tette izgalmassá, hogy a szövegeket a nyolcéves gyerek értelmi szintjéhez igazították.” A Radnóti Színházban nemrég az Ádám almái című kultfilm színpadi verzióját rendezte meg, a belvárosi Színházban pedig Az oroszlán télen című Broadway-produkciót vitte színre. Budapest belvárosában él kulturális píárral foglalkozó feleségével. Három fia született, akik 20, 18, illetve 7 évesek. „Tizenkét éves korig vagyok szakavatott szülő, onnantól már csak a rettegés marad.” Hobbija az utazás, emellett gyűjti a különleges hangszereket, az afrikai dorombtól az udu dobig: „mindent, amit haza lehet hozni egy repülőn”. |
HVG: A román származású amerikai Andrej Serban rendezőasszisztenseként bukkant fel a Radnóti Színház III. Richárdjának alkotógárdájában. Több tucat rendezés után miért vállal valaki efféle „segédmunkát”?
Szikszai Rémusz
Fazekas István
Szikszai Rémusz: Serban a premier után hazament New Yorkba, és ritkán tér majd vissza, ezért kellett valaki, aki a távozása után karbantartja a darabot. Ehhez viszont nem ártott végigasszisztálni a próbafolyamatot. Rendeztem a Radnótiban két előadást, ismerem a színészeket. Megtisztelő közelről látni egy ekkora formátumú rendezőt, és ebben a szakmában amúgy is leginkább másoktól lehet ellesni a fogásokat. Ő maga Peter Brook asszisztense volt korábban.
HVG: Ahogy Serban a III. Richárdban, ön is többnyire a hatalmi játszmákkal foglalkozik a rendezéseiben. Nem unja?
Sz. R.: Valójában sok minden érdekel az életből, a rendezéseim is sokfélék, csak mindig erre kérdeznek rá. Most például a Bábszínházban a Vihart fogom megrendezni, amely a halálról, az elszámolásról szól. Úgy látszik, mindenkinek vannak pillanatok az életében, amikor szeret összegezni, így ötvenhez közeledve én is. Kicsit tényleg unom már a hatalmat mint témát, mert apátia uralkodott el rajtam a közéletet illetően. Oda jutott a világ, hogy az abszurd irodalom csak enyhe skicc lett, mert egyszerűen nem tud annyira abszurd lenni, hogy a valóság ne írná felül.
HVG: Nyilván a gyerekkorában átélt Ceausescu-diktatúra is táplálja undorát a hatalomtól.
Sz. R.: Van, akinek a szaglása jó, másnak a szeme, és akad, akinek az elemző agya az erőssége. Nekem az igazságérzetemet zavarja rettenetesen, ami körülvesz. Négy éve eldöntöttem, hogy nem kapcsolom be a televíziót, azóta alig olvasok újságot, legfeljebb a szalagcímeket nézem meg a neten. Nem érzem annak a fontosságát, hogy a világ „ütőerén” tartsam a kezem. Anélkül is tudom, hogy mindenütt folyamatosan disznóságok történnek. Ha egy nép hatvan év szocializmus után úgy gondolja, hogy húsz év elteltével egypártrendszerre van szüksége, akkor erre csak azt tudom mondani, hogy egészségére. A minap rájöttem, hogy a sorosozással a Fidesznek sikerült az, ami az ellenzéknek soha: egyetlen közös plakátra összehozni az ellenzéki pártvezetőket.
HVG: Az előadásai alá sokszor bejön az élet: a Caligula helytartója arról szól, meddig maradhat ember, aki a hatalmat gyakorolja. Az I. Erzsébetben a független színházak pusztulását vetítette előre. Ennyire jól tud jósolni?
Sz. R.: 2011-ben a Caligula még abszurd volt, ma már szinte túlhaladta a magyar valóság. Sose célom a napi aktualitásra reflektálni, inkább arra, mi jöhet még. És nem örülök, ha a jóslataim valósággá válnak.
HVG: Hogyan tud megélni független alkotóként? Nem lenne anyagilag biztonságosabb egy kőszínház társulatához tartozni?
Fazekas István
Sz. R.: Igazából már csak két olyan nagy kőszínház van Pesten, ahol még nem dolgoztam: a Katona és az Örkény. Nem kedvelem a pozíciókat, nem tudom elképzelni magam egyetlen helyre kötve, ahhoz túl szabad és demokratikus vagyok. Inkább szakszervezeti vezetőként viselkedem, mintsem főnökként. A műszak számomra ugyanolyan fontos, mint a színészek, nálunk a hangosítótól a világosítóig mindenki a csapat része.
HVG: Néhány éve fogta magát meg a családját, itt hagyott csapot-papot, és elment hét hónapra Thaiföldre világot látni. Akkor is a szabadságvágy vezérelte?
Sz. R.: Inkább a kíváncsiság. Ha dolgozom, azt nagyon komolyan veszem, de azt is, amikor nem.
HVG: Ilyenkor el tud szakadni, vagy naponta hazatelefonál ellenőrizni a darabjai sorsát?
Sz. R.: Legfeljebb kiírom a homokba, hogy aznap este milyen előadás megy otthon.
HVG: Hová utazna legközelebb?
Sz. R.: Beleszerettünk Délkelet-Ázsiába, de szívesen végigmennék például a dél-amerikai útvonalon is, amelyet Che Guevara leírt az útinaplójában. A hosszabb lélegzetű utazásban az a jó, hogy az ember nem turistaként van egy másik országban. Lisszabonban is megleltem a nyomornegyedet, Rómában is. Mindig találok egy pincért, aki elmondja, hogy ő hová jár. De egy dolgot legközelebb biztos másképp fogok csinálni: valamilyen munkát vállalok, például tanítást, ami a lazulásban is értelmet ad a létnek. Meg az is lehetőséget teremt ottani közösségben lenni.
HVG: Pikáns volt, hogy a Vígszínházban éppen a múlt elhallgatását taglaló Bartis Attila-darab ment, az ön rendezésében, amikor Marton László zaklatási ügye kirobbant.
Sz. R.: Totál véletlen egybeesés volt. Ambivalens érzéseim vannak a történtekkel kapcsolatban. Mélységesen egyetértek azzal, hogy az embernek viselnie kell a tettei következményeit. Azt viszont ijesztőnek találom, ha hirtelen mindenki elkezd a bűnös fején ugrálni és a holttestére vizelni. A boszorkányüldözés legalább olyan ellenszenves, mint a tett, ami azt kiváltja. Hamvas Béla szerint „a tömegnek bélgondolatai vannak”, vért akar látni. Engem minden mozgalomtól kiver a víz. Szívesen összefogok a szomszédokkal, hogy vigyünk ételt a hajléktalanoknak. És jó lenne egy kávézó az otthonom mellett, ahol tudják a nevemet, s ha valaki ott hagy nekem egy csomagot, szólnak este. De a fröcsögéssé váló netes tömegkampányok kapcsán mindig a Brian élete jut eszembe, amikor azt kiabálták, hogy „Ti mind egyéniségek vagytok!” A filmben is volt valaki, aki meg azt ordította ki a tömegből: „Én nem!”
