hvg.hu: Mivel a kormány bejelentette, hogy megszünteti/megváltoztatja az előadó-művészeti szervezetek tao-támogatását, adódik nyomban a kérdés: van valami vészforgatókönyv a fejében, hogy honnan pótolhatná a Trafó az így kieső bevételt?

Szabó György: Szerintem nem pánikolni kell, hanem tárgyalni és érvelni. A ház mostani igazgatója, Barda Bea mindent meg fog tenni azért, hogy talpon tudjunk maradni. Egy azonban fontos: a Trafó egy speciális problémahalmaz. Felül intézmény, de a lábunk a függetlenek közé ékelődik. A ház a civil művészi szféra innovatív szegmensének fennmaradása nélkül nem képes létezni, vagy profilt kell váltani.

hvg.hu: Mennyi most a Trafó költségvetése?

Szabó György: Körülbelül ötszázmillió forint az éves forgalmunk. Tao-val együtt olyan 350 milliót kapunk, a többi meg jegybevételből jön be, és egyéb forrásokból, azokból az EU-s pályázatokból, amelyek éppen most futnak ki.

hvg.hu: A kultúr-tao jelenlegi formájának (a jegyeladások után a cégek társasági adójából igényelhető összeg) megszüntetése mekkora mértékben fogja hazavágni ön szerint a független színházat? Mekkora lehet a kár, ha azt a kormány nem orvosolja majd azonnal?

Szabó György: A tao bonyolult hatással rendelkezik. A korábbi támogatási rendszerhez képest fokozottabban a piacra tolja az egész területet, miközben nagyobb szakmai és politikai függetlenséget is szavatol. Azt látom, hogy most egy radikális változás jön. A központosítás szerintem zsákutca, mert a kultúrpolitika - ebben a túlzottan centralizált rendszerben - ha nem lesz távolságtartó, akkor önleleplező lesz, a politikai szándékok fülön csíphetőek lesznek. Érdeklődéssel várom, hogy mi lesz a konkrét javaslat. Amit most hallani, ahelyett egy sokkal cizelláltabb megoldást tudtam volna elképzelni.

hvg.hu: Milyen lenne egy ideális támogatási rendszer a független művészek számára? Ön mit javasolna?

Szabó György: Azt a pár, a független társulatokat befogadó helyet - a MU-t, a Szkénét, a Jurányit, a Bethlent, az Átriumot és a részben befogadó helyként működő Stúdió K-t is - kiemeltem volna a tao-ból, és a tao-t helyettesítő összeget odaadtam volna klasszikus támogatásként, azaz a költségvetésekhez hozzácsaptam volna. A társulatokat viszont bent hagytam volna a rendszerben: legyenek érdekeltek a látogatói létszámban, és legyen övék a tao. Ellenben a helyek a profiljuknak megfelelő önmérsékletet tanúsítsanak, és szakmai feladatuk mentén döntsenek. Itt olyan kevés pénzről van szó, pár százmillióról. Akik, pedig visszaéltek, azoknak jogi következményekkel kéne szembenézniük. Ebben a rendszerben valódi választások lennének, és a helyek szakmai felelőssége növekedne.

hvg.hu: Az idei sláger, hogy a kormány kultúrharcot hirdetett az általa liberálisnak, baloldalinak vélt művészekkel szemben. Ön szerint eléri majd a kultúrharc a Trafót is?

Szabó György: Eddig intézményünk irányába semmiféle negatív jelet nem érzékeltünk. Azt mindenképpen érzékeljük viszont, hogy ez a terület, a független színház, a kortárs tánc, ezer sebből vérzik, de ehhez nem kell a kultúrkampf. A veszteségek rettenetesen komolyak. A közösség és a közönség zsugorodik, illetve a korábbiakhoz képest visszafejlődés történik a független színház és tánc területén – mindannak ellenére, hogy a főváros létrehozta a Jurányi Inkubátorházat a Staféta pályázattal együtt.

Ez a visszafejlődés szerintem részben éppen a TAO miatt van. A TAO következtében a szórakoztatóvilág – mások kommersznek hívják – annyira megerősödött, hogy a világot elemző, innovatív művek aránya lecsökkent.

hvg.hu: Mit ért szórakoztató műfaj alatt?

Szabó György: Egyre több a zenés mű a színházakban, több a humor, a könnyed vígjáték, a stand up comedy, kevesebb a kísérletező, elgondolkodtató darab.

hvg.hu: A kétezres évek elején papírra vetette a Trafó első bő tíz évének a történetét, amelyből kiderül, hogy az intézménynek mindig is nagyon érzékenyen kellett reagálnia a közönség igényeinek változásaira annak érdekében, hogy fenn maradhasson. Ezek szerint most a mainstream fenyegetése a kihívás, amivel a Trafónak szembe kell néznie.

Szabó György: Elég sok kihívás akad. 2010-ben jött egy politikai váltás, a függetlenek azonnal támadási felületté váltak. Megszüntették a százalékos garanciát, amelynek az volt a lényege, hogy a kőszínházak önkormányzati támogatásának bizonyos százalékát kapták meg a független művészek. Ez megszűnt, és helyette maradt a jegyeladások után járó TAO. Megpróbáltunk minél több pénzt szerezni a piacról, ami azzal járt, hogy fölnyomtuk az előadásszámunkat, a jegyeladásainkat. Többet játszottak a színészek, több volt a jegybevétel. Pörgettük a nagyobb neveket, mint a Pintér Béla, Mundruczó, Schilling, Frenák, így az ismeretlen nevekre több kommunikációs pénzünk és energiánk maradt. Ezt csináltuk az elmúlt évekig, de a stáb sajnos eléggé belerokkant, a média – melyre eddig támaszkodtunk – pedig lebontódott, a konzervatív orgánumokban nagyon ritkán foglalkoznak a kísérleti projektekkel, eltávolodtak a függetlenektől.

Ezen kívül a fiatal független művészeket egyre nehezebb a nagyok mellé felemelni, mert pénz híján a perspektíváik is sokkal laposabbak. A fiatalok abból a kis pénzből, amit kapnak, kis produkciókat hoznak létre, amolyan szegényszínházat. A fiataloknak nincs idejük érni, nincs idejük megtalálni a saját stílusukat, hangjukat, mert közben felkopik az álluk. Ennek az a vége, hogy sok fiatal művész kimenekül erről a területről, elmennek a jól fizető filmekbe dolgozni, menekülnek be a kőszínházakba vagy külföldre. Nézze meg, Schilling Árpád kiköltözött, és Mundruczó Kornél is csak akkor tud valamit csinálni, ha talál tíz másik koproducert, miközben külföldön turnézik, rendez és filmet csinál. Furcsa vákuumhelyzet alakult ki.

hvg.hu: Az említett dokumentumban azt írta, hogy bezzeg a Trafó első tíz évében olyan előadásokat lehetett „lenyomni a közönség torkán”, amiket talán nem is értettek az emberek, mégis beültek rá. Most meg arról beszél, hogy zsugorodik a közönség. Mi az utóbbinak az oka?

Szabó György: A Trafó első tíz évében volt egy alapvető nyitottság a közönségben, ami ma eléggé eltűnőben van. Sokan költöznek ki külföldre, az egyetemi képzés minősége csökken, így a nyitott közönség újratermelődése megakad. Én ebben a kérdésben nagyon fontosnak tartom a képzésnek és a médiának is a színvonalát. Mert minden műben rengeteg referencia van, tartalmi kötődés, és minél többet tudsz ezekről a referenciákról olvasni a médiában, információkat szerezni az oktatás által, annál jobban meg tudod érteni a darabot, el tudod azt helyezni. Ma erre nincs lehetőség, részben a közösségi oldalak miatt, ami egy olyan tenger, mely ugyan szabad, de átláthatatlan. A médiának az átalakulása ebből a szempontból is rossz.

hvg.hu: Ugorjunk is a legelejére: az innovatív művészet iránt ön még közgazdászként köteleződött el a 80-as években. Mi az, ami egy közgazdászt annyira eltérít a kultúraszervezés irányába, hogy végül létrehozza az ország egyik legfontosabb kortárs művészeti intézményét?

Szabó György: A művészetekről albertfalvai gyerekként eleinte nem sokat tudtam, engem a foci érdekelt. Aztán a focinak vége szakadt, és ezzel nagyjából egy időben láttam M. Kecskés Andrásnak az Egy kiállítás képei című előadását, amely olyan nagy hatással volt rám, hogy az előadást elvittem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, az egyetemi napokra, nekem kellett a darabot előkészíteni. Az előadás után ötszáz ember tombolt, oltári nagy sikere volt, és azt hiszem, hogy ott ezzel el is dőlt a sorsom. A Közgáz Klubban kezdtem önkénteskedni, mint elsős gólya. Egy számomra nagyon meghatározó közösségbe kerültem bele, szabadság volt, nagy dolgokat csinálhattunk. Nemcsak a kétszáz férőhelyes klubot használhattuk, de az aulát is, ahol pantomim fesztivált, rock- és jazzfesztivál is szerveztünk, ide befértek vagy kétezren.

Akkor a Közgáz progresszív helynek számított, a reformoknak egy nagyon fontos vitafórumát adta. Az épület pedig szerencsénkre lepukkant volt, bomlóban volt ott minden. Egy csomó dolgot nem lehet ugyanis megcsinálni a szép, sikkes helyeken, viszont amikor egy épület romos állapotban van, akkor az fölkínálja magát, azt üzeni, hogy itt bármit meg lehet csinálni. Éltünk is ezzel: beengedtük az újhullámot, a Bizottságot, az Európa Kiadót, a Kontroll Csoportot, a Sziámit, elég fontos, elit hely volt a Közgáz Klub akkoriban.

hvg.hu: Aztán 1985-ben innen már egyenes út vezetett a Petőfi Csarnokba, ahova programszervezőként behozta a magyar közönség számára addig ismeretlen, kísérleti produkciókat.

Szabó György: Egy kis kitérővel valóban a Petőfi Csarnokban folytattam. Itt bebizonyosodott, hogy a kortárs művészetnek van közönsége. Pedig ezt akkoriban, sőt még a kétezres években is amolyan diákesztétikának tartották. A szakmabeliek is mindig csak legyintettek, úgy gondoltak rám, mint a fiú, aki lila ködben úszik, mert gyerekes dolognak tartották a kortárs művészetet és annak szervezését. Én meg azt vallottam, hogy márpedig ez innováció, ez a világnak egy másfajta szemlélete, és öt év alatt be is igazolódott, hogy elég komoly igény van rá. Volt olyan kortárs zenei rendezvény, amelyre ezren jöttek el, olyan táncesemény, amelyre hatszázan, miközben mindössze 300 férőhelyes volt a PeCSa.

Elsősorban a külföldiek (Billie T. Jones, Robert Lepage, Test Department) voltak azok, akik olyan minőséget hoztak, ami az elején mindenkit megdöbbentett, és egyúttal ezek a produkciók a magyar előadó-művészet lemaradására is rámutattak. A külföldiek vitték a show-t, a magyarok meg inkább csak úgy a surranón mentek. Innen indul a Trafó története, mert azt gondoltam, hogy jó lenne egy olyan épületet találni, ahol próbatermeket lehetne létrehozni, ahonnan aztán minőségi magyar produkciókat lehetne beemelni a Petőfi Csarnokba. Ez volt az eredeti elképzelés, de aztán próbatermek helyett a Trafóból végül egy befogadó művészeti intézmény lett.

hvg.hu: A mai Trafónak helyt adó transzformátorházat a 90-es évek házkereső mozgalmának közepette találta meg, francia anarchistákon keresztül. Mesélne erről az időről?

Szabó György: A squattolás, a házfoglalás Nyugat-Európában már a második világháború után megjelent, mikor az ipari termelés visszaesett és elég sok ipari épület felszabadult. Ezzel együtt Amerikából visszajött az az intellektuális töltet, ami a világégés alatt Európából kimenekült, és új szemléletet hozott magával, új tereket keresett. Kimentek hát az utcákra, illetve az üres gyárakba. Magyarországon ilyesfajta házfoglalásra 1989-ig nem sok lehetőség volt. Aztán jött egy nagyon rövid időszak, körülbelül két év, amikor beindult a házkeresés, sokan a kortárs művészet számára kerestek valami helyet. Általában a filmesektől jött az infó, hogy itt van szabadon egy gyár, ott egy üres műhely; Mész András, Rajk László is így kerestek helyeket. Az emberek súgtak egymásnak, és próbálták kitalálni, hogy az adott épületnek ki a tulajdonosa, befoglalhatnák-e.

A Liliom utcai transzformátorházat a Francia Intézet és Győrffy Sándor kurátor közbenjárásával egy anarchista művészcsoport foglalta be egy rövid időre, amíg fesztivált csináltak ott. A kerület polgármestere, Gegesy Ferenc tudta, hogy a dzsentrifikációban a kultúrának fontos szerepe van, és a dolog mellé állt. Amikor a franciák elmentek, akkor beköltöztek az épületbe a magyar művészek.

Amikor először bent jártam, Török Ádám éppen bazsevált valamit, mert néha voltak koncertek. Fönt emberek aludtak az irodai helyiségben, lent a pincében állt a víz, csomó helyen tele volt szarva. Kicsit félelmetes is volt, mert amikor lépdelt benne az ember, akkor kongott az egész épület.

hvg.hu: Mivel tudta rávenni a Fővárosi Önkormányzatot, hogy ezt a lepukkant trafóházat megvegyék?

Szabó György: Az volt a szerencsém, hogy a ház tulajdonosi viszonya tiszta volt. Először a Hitelbanké volt, aztán a Metra Külkereskedelmi Kft. tulajdonában állt. A Fővárosnál pedig tisztában voltak azzal, hogy a Fiatal Művészek Klubjának az Andrássy úti háza egy csomó funkciót nem tudott ellátni, ezért önkormányzati szinten is elindult a gondolkodás, hogy az FMK-nak ingatlanváltásra lenne szüksége. Egyszer csak kaptam egy telefont, hogy tudjam meg, mennyiért adják el az ingatlant, mert van rá pénz. A Trafó az FMK jogutódjaként jött létre.

hvg.hu: 1998. október 16-án aztán elindult a Trafó. Mi hozta el az abszolút áttörést az intézmény életében?

Szabó György: Igazán csak egy évre rá indult be a ház, a magyar sikerek voltak a meghatározóak. Bozsik Yvette társulata mellett megjelent Frenák Pál társulata, és ezzel robbant be a Trafó népszerűsége. A Pali annyira új volt, hogy belökte a Trafót, trendértékűvé váltunk. Sokat jelentett még a Cukor irodalmi revü vagy a Sziget Euroconnection nevű zenei sorozata. Az sem elhanyagolható, hogy közben a Budapest Sportcsarnok leégett, az Almássy teret bezárták, és a Tütü bár is megszűnt a Balettintézet mellett, szóval eltűntek a helyek.

Utólag jöttem rá, hogy ezzel egy nem tudatos monopolhelyzet alakult ki a Trafó javára, hozzánk jött a közönség. Nagyon gyorsan nagyon népszerűek lettünk, amivel olyan nyomás alá helyeződött a ház, hogy azt hittem, összeroppanunk, túl kevesen voltunk ehhez, kevés volt a pénzünk is.

Megint a Fővároshoz és a Minisztériumhoz fordultam, amelynek köszönhetően 2002-ben a művészeti intézmény kategóriából színház kategóriába emeltek, így másokkal együtt tudtam a jobb finanszírozási keretekért küzdeni.

hvg.hu: Mire a legbüszkébb?

Szabó György: Például arra, hogy a DV8 fizikai színház fél évvel ezelőtt felhívott bennünket, hogy ismét összeállnak, és a Trafó az első intézmény, amelynek szóltak, hogy turnéra mennek és jönnének hozzánk. Vagy arra, hogy Wayne McGregor (brit táncos, koreográfus, dolgozott többek között a Chemical Brothersszel, Thom Yorke-kal – a szerk.) büszkén mondja, hogy a Trafó az egyetlen intézmény, amely az összes darabját bemutatta. Vagy arra, hogy világhírű indiai klasszikus zenészek, akik többet nem turnéznak már, a Trafóval kivételt tesznek, ide mégis eljönnek, mert az itteni indiai klasszikus koncertsorozatnak már legendája van.

hvg.hu: Mi számított a legnagyobb kudarcnak az elmúlt húsz évben?

Szabó György: 2012-ben csináltunk egy színházi sorozatot, amelybe csak olyan darabokat válogattunk be, amelyek hatalmas nagy sikernek számítottak, de egyben néhányuk botrányt is okozott világszerte. Volt köztük darab, amely ellen a pápa tiltakozott, vagy amelynek az előadását Franciaországban a közönség megszakította, vagy New Yorkban az utolsó jelenetben akkora tömeg ment fel az előadás közben a színpadra, hogy le kellett állítani a műsort. Hét, nyolc nagyon fontos darabot hívtunk meg, itthon a legnagyobb közöny mellett mentek le.

hvg.hu: Már régóta hallani, hogy az épületre ráférnének bizonyos átalakítások, mert a közönség több mindennel sem elégedett. Mikor fog történni valami?

Szabó György: A parkolót reményeink szerint konténerekkel beépítjük jövőre. A közönség sokat reklamál, hogy áldatlan állapotok vannak nálunk, sorba kell állniuk az utcán, a ruhatár keresztben van, a nézőtér keresztben van, a büféhez nem tudnak hozzáférni, ezeket a problémákat is próbáljuk majd orvosolni, ahogy a mozgáskorlátozottaknak a bejutását is emberi módon meg fogjuk tudni oldani. A Trafó költségvetési tartalékából, és a Fővárostól kapott pénzből (összesen 150 millió forint), terveink szerint mindezt megvalósítjuk legkésőbb a jövő év nyarán.

hvg.hu: Akár végre próbateremként, inkubátorházként is működhetne a Trafó?

Szabó György: Én nem szeretem ezt az inkubátor szót, mert egy legyengült állapotot sugall, azt, hogy ez egy betegség túlélésének a tere. Ezt még talán a Schillingék kezdték el használni, de én nem szeretem. Nem inkubátor kell, hanem munka meg terek, ahol dolgozhatnak ezek az emberek. Az lenne a cél, hogy a Trafó lenti, kis terméből szimbolikusan és a gyakorlatban is el tudjuk kísérni a kezdő művészt a nagy teremig.